Vasárnapi Ujság – 1875
1875-01-10 / 2. szám - Petőfi két levele Bem tábornokhoz 25. oldal / Történelem; régészet és rokon tárgyak
2. SZÁM. 1875. JANUÁR 10. VASÁRNAPI ÚJSÁG. * '25 Petőfi két levele Bem tábornokhoz. E leveleket a költő testvére Petőfi István másolta le az eredetiből közlés végett. Történeti s szempontból semmi magyarázat sem kell hozzájok. Részint mert magok elmondják az alkalmat és okot, melyből írattak; részint, mert a bennök említett viszonyok és dolgok különben is átalánosan ismeretesek. Eredetileg franczia nyelven írattak. S bár olvasóink közt lehetnek, akiket az eredeti szöveg nem érdekel, engedelmet kell kérnünk tőlök, hogy azt is bemutatjuk. Okmányok, elsősorban az eredeti nyelven közlendők; s érdekesnek véljük ezt azért is, mert Petőfi franczia nyelvismeretére, irályának némi csekély idegenszerűsége s apró nyelvi s helyesírási hibáival egyetemben, világot vet. A Bem levelének (Kossuthhoz) a kivonatát elégnek tartottuk csak fordításban adni. A Petőfi levelei így szólnak : I. Pest, 1849. május 17. Tábornok Úr! Engedje meg, hadd beszéljem el a sötét és keserű napokat, melyek fejem fölött átmentek, a mióta a szomorú kénytelenség ért, hogy önt el kelle hagynom; Ont, lesmatírobb tiszteletem s fiúi szeretetem c ö»tárgyát. Megérkezve Debreczenbe, bejelentettem magamat Kossuth úrnál, az Ön leveleivel. Nagyon hidegen fogadott, talán több mint hidegen. Meg voltam lepetve, mert nem tudtam megérteni e különös bánásmódot irántam, a ki ahhoz voltam szokva , hogy mindig igen nyájasan fogadtattam általa. Kérdem tőle, mikép lesz szíves rendelkezni jövőm felől? Ő ezt a lakonikus választ adta: az nem tartozik ő reá, menjek a hadügyminiszterhez. Eljöttem tőle s mielőtt a hadügyminiszternél magam jelentkezném ügyemben, már rendeletet vettem, hogy jelenjek meg előtte, amit meg is tettem. Az ideiglenes hadügyminiszter, Klapka tábornok, még hidegebb volt; mit mondok? hideg? sőt goromba . . . ítélje meg, tábornokom, kérem. Bátorkodom párbeszédünk egy részét szóról szóra leimi. — Ki tette közzé a Bem tábornok levelét a Vécsey tábornok ügyében a Honvéd cz. lapban? — Én. — S hogy merte azt tenni ? — Mert parancsom volt rá. — S ki parancsolta?— Bem tábornok. — Az nem igaz. — De igaz, miniszter úr, én nem szoktam hazudni, sem önnek, sem senki másnak a világon. — De mindenki azt állítja, hogy ön azt a levelet csak magától közölte, anélkül, hogy Bem tábornoktól parancsa lett volna rá. — Tehetek én arról a mit az utczán fecsegnek? — Debreczenben marad ön, mig e tárgyban a Bem tábornok válasza megérkezik.— Szivesen itt maradnék, de fontos dolgaim vannak Pesten s holnap oda kell utaznom. Azt hiszem, elég, ha becsületszavamat adom .... — Az nem elég! — stb. stb. Így bántak velem, tábornokom! s nem is ez volt a hadügyminiszter egyetlen s legkisebb* sértése. Hasonló modorban * „la moindre." Valószínűleg toll-, vagy fogalmazási hiba a „la plus grandé" — a legnagyobb — helyett. Ford. tovább beszélt velem egy óránál; s nem is lett volna erőm nyugodtan maradni, ha nem Önért szenvedtem volna mindezt, jóttevőmért, hazám szabadítójáért! Ily jelenet után egyetlen teendőm volt: újra lemondani, mert nem akartam, nem is maradhattam tovább oly hadsereg tagja, melynek a minisztere egy tiszt becsületszavának nem ad hitelt. Elfogadta lemondásomat. Szolnokról irtam neki, magaviseletéhez illendő hangon, már mint polgár ember s nem katona; mindamellett itt befogatott s nem restelte eltagadni, hogy elfogadta volna lemondásomat s azt állitani, hogy ennélfogva még hatósága alá tartozom s ha nem volnék Petőfi, levelemért huszonnégy óra alatt fölakasztatna, stb. Ily jutalmat nyerek hát hazámtól hét évi folytonos munkásságomért. S kik osztják nekem e jutalmat? Ugorkafára felkapottak, a kik még semmik se voltak, mikor én már voltam valami s akik megint semmik lesznek, mikor én még valami leszek! Nem tudom még mit leszek teendő, mert lelkem egészen föl van zavarva, föl van dúlva, egyfelől e kiáltó bántalmak által, másfelől tisztelt atyám és forrón szeretett anyám hirtelen halála által, kik mind a ketten leghőbb imádásom tárgyai voltak. Csak egy hete még, hogy atyám haláláról értesültem s ma már anyám is megszűnt élni. Szegény költő! — szokta Ön nekem mondani olykor. Szegény költő, igazán! Bocsásson meg nekem, tisztelt tábornokom, e részletekért, melyek Önt talán kevéssé érdeklik, de melyek leirása megkönnyíti megtört szivemet. Ön mindig oly jó volt irántam; kihez szólhatnék őszintén, ha Önhöz nem? Isten áldja meg Önt! Én Önt soha sem fogom feledni, valamint Önt is kérem, ne feledkezzék meg szegény hazámról, melynek legfőbb s talán egyetlen gyámola. Isten Önnel, tábornokom, isten Önnel, atyám! Önnek háládatos fia Petőfi Sándor. (Eredeti szöveg.) Pest, le 17 mai 1849 Monsieur le Général! Permcttez moi, que je vous raeonte les jours noirs et améres, qui sont passés sur ma téte depuis ce temps ou je me trouvai dans la triste nécessité de Vous quitter, Vous, qui étes l'objet de ma plus haute éstime et de mon amour filial. Arrivé á Debreezen je me présentais chez mon- | sieur Kossuth avec vos lettres. II m'a réc;u trés froidement et peutétre plus que froidement. J'en étais étonné, parceque je ne comprenais pas cette conduite étrange envers moi, qui fus accoutumé d'étre toujours accueilli par lui avec bien de douceur. Je lui demandais, qu'est ce qu'il aura la bontó d'ordonner quant á mon avenir ? II donna la réponse laconique: ce n'est pas lui, qui concerne la chose, que je m'adresse au ministre de la guerre. Je m'en allais et avant que je me fusse présenté chez le ministre pour ma cause, j'ai reiju l'ordre de comparaítre devant lui: c'est que je faisais. Le ministre provisoire de la guerre, le général Klapka, était plus froid encore . . . que dis-je? froid? mais incivil! ... Jugez, mon Général, je Vous prie. Je prends la liberté d'écrire un part de nötre dialogue, mct á mot. — Qui a publié la lettre du général Bern con- j cernant la cause du général Vécsei dans le journal Honvéd? / — C'est moi. — Et comment osiez vous faire cela ? — Parceque l'on m'ordonna. — Qui l'a ordonné? — Le général Bem. — Ce n'est pas vrai! — C'est vrai, Mr. le ministre, je n'ai pas l'habitude de mentir ni devant Vous, ni devant un autre, qui que ce sóit. —• Mais tout le monde dit, que vous avez publié cette lettre de vous merne sans un ordre du général Bem. — Ce n'est pas ma faute, qu'on babille dans les rues. —1 Vous resterez á Debreczen jusqu'á ce qu'arrivera la reponse du général Bem sur cette chose. — Je resterais volontiers, mais j'ai des affaires importants á Pest, et je dois partir demain. Je erois, qu'il sera assez de donner mon parole d'honneur . . . — Pas assez! etc. ect. C'est ainsi, mon Général, qu'on me traita, et ce n'est pas l'unique et la moindre injure du ministre de la guerre. II parla dans cette maniére plus d'une lieure et je n'aurais pas eu la force de rester tranquille, si je n'eusse pas souffert pour Vous, mon bienfaiteur et sauveur de ma patrie! — Aprés' une teile scéne l'unique, chose qu'il me restait á faire, e'était: abdiquer de nouveau, car je ne voulais et je ne pouvais pas étre le membre d'une armóe, dont le ministre ne croit pas la parole d'honneur d'un ofíicier. II accepta mon abdication. De Szolnok j'ai lui éerit une lettre convenante á sa conduite, déja comme un homme civil et pas comme militaire; pourtant il me laissa arreter ici, il était assez impudent pour nier l'acceptation de mon abdication, affirma que — consequemment j'appartiens encore sous sa jurisdiction, et si je ne serais pas Petőfi, á cause de ma lettre il me ferait pendre dans vingtquatre heures etc. etc. Ce sont les recompenses, que je re^ois de ma patrie pour mes travaux continuels de sept ans! — et qui me les ont donnés? des parvenus miserables, qui n'étaient encore rien, quand déja je fus quelque chose, et qui ne seront déja rien, quand je serais encore quelque chose. Je ne sais pas, qu'est ce que je ferai désormais, car mon ame est tout troublée, tout bouleversée d'un part par ces injures eriantes, d'autre part par la mort subite de mon pere vénéré et de ma mére bienaimée, qui étaient tous deux l'objet de ma plus ardente adoration. II y a une semaine seulement, que j'ai appris la mort de mon pere et c'est aujourdhui, que ma mére cessa de vivre. Pauvre poete! vous m'avez dit quelquefois; pauvre poete, vraiment! Pardonnez moi, mon Général éstimé, ces details, qui ont peutétre peu d'interesse pour vous, mais dont l'effusion soulage mon coeur brisé. C'est Vous, qui m'avez traité toujours avec tant de bonté; a qui devrais-je, a qui pourrais-je adresser des mots sincéres si non á Vous? Dieu Vous bénisse! — Je ne Vous oublierais pas jamais, comme je Vous prie de ne pas oublier ma pauvre patrie, dont Vous étes le principal et peutétre l'unique soutien. Adieu, mon Général, adieu, mon pére! — Votre fils reconnaissant Alexandre Petőfi. II. Tábornok ur! Pest, 1849. junius 20. Ma vettem a Kurz ura által irt levelet, a melylyel Ön engem magához hivni s útiköltségül 200 pforintot szíveskedik küldeni. Ön nemes, nemeslelkü, mint mindig, oh drága tábornokom! s én leborulok az Ön nemes és imádandó szive előtt; csak ámbár jótéteményei már is sokkal túlhaladják érdememet, ha van valami) csak arra kérem: tetézze jóságát még eggyel, bocsásson meg, hogy gyöngéd s megindító ajánlatait nem fogadom el. Ön tudja, tudnia kell, szemeim forró kényei, Öntől való elválásom óráján, megmondották Önnek, mennyire szeretem; elgondolhatja, hogy legforróbb vágyam volna ismét Önnél lehetni, mindig Ön mellett maradni, jóltevőm, atyám! De hajh, a sors úgy akarta, hogy ez teljességgel lehetetlen legyen. Csak néhány napja, hogy teljes és örökös lemondásomat a hírlapokban közzé tettem, és saját szavaimnak a legkiáltóbb meghazudtolása volna, ha ismét a hadseregbe lépnék. S aztán azt az egyenruhát, melyben ártatlanul a legkiáltóbb bántalmakat szenvedtem, nem ölthetem fel ismét a nélkül, hogy dühtől piruljak s erőszakosan felszaggassam sebeimet, melyek nekem halálos fájdalmakat szereztek. Hazámat tollammal fogom szolgálni s nem karddal, nem ezzel a karddal, mely talán dicsőség nélkül volt, de mocsok nélkül is, s a melyet kicsavartak kezemből. És nem lehetek többé katona, főkép azért, mert boszuállással jártak el ellenemben, kiszámított és nemtelen boszuállással, a mely nem is szűnnék meg, a mig csak katona volnék. * Kurz Antal, Bem titkára, ki Szeben utolsó ostromakor augusztus 6-án, a városból menekülése közben Bem szekerén lövetett agyon a muszkák által.