Vasárnapi Ujság – 1877
1877-05-27 / 21. szám - Jókai Mór. Phantasmagoria 330. oldal / Költemények - Az okos kigyó. Junius Brutus 330. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
330 myerő ellenséges népeket: az oroszoknak itt sokkal nehezebb állásuk van, mint Európában s jobban próbára van téve a hadvezéri talentum. A főparancsnok itt tehát ugyancsak legény legyen a gáton, ha pórul nem akar járni. Annak a főparancsnoknak pedig, a ki e hadat vezeti, még csak most kellene igazán kiérdemelni tábornoki vállrojtjait. Mihály nagyherczeg, a főparancsnok, kit cserkesz tábornoki ruhában ez alkalommal mutatunk be, fivére a czárnak, ép ugy, mint Miklós nagyherczeg az európai orosz sereg főparancsnoka. Ő a Kaukázus kormányzója, s békeidején is az ázsiai orosz hadak főparancsnoka. Született 1832. okt. 25-én s 1857. aug. 28-án kelt egybe Olga herczegnővel, Lipót bádeni nagyherczeg leányával, mely házasságból hat gyermekük van. Ezek közül kettő Tifliszben született, ott lévén a Kaukázuson túli tartományok és Georgia polgári és katonai kormányzatának székhelye, hol Mihály nagyherczeg évek óta állandóan lakik. Most csak ennyit írhatunk az ázsiai orosz hadak fővezéréről, kinek életrajzát tulajdonképen még csak most kell megírnia. VASÁRNAPI ÚJSÁG, 21. SZÁM. 1977. XXIV. ÉVFOLYAM. Az okos kigyó. Karczolat. Magyarországot nagy csapások, érzékeny veszteségek érték a közelebbi napokban. Nem az ország több, népes és termékeny vidékeit pusztító árvizet értjük; nem is a muszka fellegek fenyegető tornyosulását keleti határainkon és a bécsi katonai körök álmaiban, sőt még az al-Dunánál kilátásba helyezett uj szláv birodalmat osztrák sekundogenitura alatt sem. Nem ! Ez mind másodrangú kérdés ahhoz képest, a mi a főváros köreit s általa az egész országot lázas izgatottságban tartotta. De — daczolva minden divattal — kezdjük a legelején. Egyszer néhány ideális gondolkozású úriember ábrándos agyában megszülemlett egy gondolat: csinálnak ők a magyar fővárosnak egy — büszkeséget. S megszületett az — állatkert. Már maga az elnevezés egész programm, egész prognosztikon volt az intézmény jövendőjére. Egy kert lesz az, de olyan kert, melyben fák, bokrok, virágok és egyéb zöldség mellett legkivált állatok fognak vegetálni. Nagy örömmel fogadtatott az eszme, s buzgó serénységgel láttak hozzá a létrehozásához. Rövid időn volt minden, amint azt annak idejében szépen leírták az ahhoz értők a „Vasárnapi Ujság"-ban; volt holló, varjú, szarka, — kisebb-nagyobb birka, — nemkülönben kecskék és malaczkák, — pulykák, libák, kacsák és kivált tyúkok és kakasok oly nagy választékban, hogy alig hiányzott egyéb a komplet majorsággyüjteményből, mint épen a tenyészkappan. Aztán gyülekezett csendesen egyéb lábas jószág is. Támadt egy-egy tehénke, szarvas és szarvatlan, szereztünk hozzá aztán nagy bozontos buffalót, s hogy a hasznost a kellemessel párosítsuk: hoztunk magunknak erdei és nádi farkasokat, veres és fehér rókákat és sok-sok mindenféle mulatságos majmocskákat, papagájokat, s a verebeknek vagy húszféle nemét. A bagolyvár tele lett apránként ürgével, ami nagy előrelátás az ide érkezendő styx bubók és egyéb vérengző szárnyasok jövendő ellátása tekintetéből. Aztán egyszer meglett az az örömünk, hogy e lap boldog emlékezetű szerkesztője gyönyörködve szemlélvén, hogyan nyúlik el kedvére a meleg homokban nagy restül a kétpupu teve, megcsinálta azt a nem utolsó vicczet : „Most tudom már, honnan származik ez a magyar szó:tevékenység." De még mindig fokozóban volt örömünk. A jó Deák Ferencz, az alapítók egyike, minden nap kisétált, s ott kényeztette a medvéket. Ebből is látszik, milyen rosz politikus volt az öreg ur. A medvék testvérei értesülvén, hogy milyen jó dolguk van Magyarországon a medvéknek, hogy járnak kedvükben az ország legelső államférfiai: most százezrével ólálkodnak körülöttünk s türelmetlenül követelnek bebocsáttatást. Egyszer aztán az történt, hogy Magyarország nagyasszonya ideajándékozott nekünk egy szép sugár nyakú zsiráfot, aki akkor épen jó reményben volt, s néhány hét múlva megörvendeztetett bennünket egy vidám kis diminutívumával. A mama meg a kisasszony úgy hasonlítottak egymáshoz, hogy öröm volt nézni. Nézték is, de mennyien! A magyar állatkertnek híre ment, s akkor láttuk csak, miből lesz a cserebogár. Kicsiben kezdtük, szerényen, ahogy épen telt tőlünk, szegény emberektől. S íme kezdtünk boldogulni. Most már nagyobb dolgokra is vállalkozhattunk. Vettünk a mókusok és patkányok mellé apránkint egy-egy tigriskét, oroszlánkát egyszerre csak olyan szép állatkertünk lett, hogy s magunk is bevallhattuk, hogy e bizony már lehet — büszkeség. Hanem hát a kulmináczió után bekövetkezett a csapások hosszú sorozata. Előbb a kis nyakorján unta meg nálunk a klimát s elköltözött melegebb hazába. Bizonyosan melegebbe, mert még bőrét se látta szükségesnek magával vinni: itt hagyta emlékül a múzeumnak. Nemsokára gyermeke fölötti bánatában a mama is utána költözött. Megsirattuk, eltemettük. Haj, de nem volt még vége a keservnek ! Egy reggel azt halljuk, hogy király-halál esett. Kimúlt a sivatag szép, büszke királya: a sörényes, fejedelmi hím-oroszlán. Ez nagy csapás volt igazán! Hanem hát van még ritka dolog látni való az állatkertben. Ott a boa-konstriktor, az óriás kígyó. Ez is király : a csúszómászók királya. („Mint minden király" — mondaná valami r publikánus.) Ne csak királyokban bizakodjunk ! (mondhatná egy más republikánus.) Egy nap ezt a királyt se találták a trónusán. A korona (egy nagy kád), mellyel nem csak a fejét, de az egész királyt leborították hivei, ott feküdt felfordítva, — mellette a királyi bíbor, (a melengető pokrócz) — üresen. A király, az eltűnt. Deposszidálták-e ? maga hagyta-e itt országát, mint Szent Pál az oláhokat? vagy mi történt vele? Ha közvetlen a franczia-német háború előtt történik ez a dolog, könnyű lett volna megtalálni: elküldtünk volna Madridba, bizonyosan ott lettük volna a trónuson, melybe akkor kötéllel se tudtak fogni tölteléket. De igy ! Nagy lett a rémület a hír hallatára. A városligeti nyári lakások árfolyama egyszerre pari alá csökkent, minden ember beköltözött onnan , mert hátha a kigyókirály csak egy kis hódításra indult, s ott les valamelyik rejtett poziczióban ? Az állatkert igazgatóságát a vádlottak padjára ültették : adja elő, mit csinált a kígyóval? Ugye hogy megdöglött s csak nem meri bevallani ? Ne csak vallja be s számoljon be a bőrével, meg a skeletjével. Az jó lesz legalább a múzeumnak. „De ha lelkemre mondom, hogy nem döglött meg. Kitettük a napra melegedni, s ott elolvadt. Bizonyosan vajbul volt." „Talán elcsúszott ?" „Ugyan már, hogy csúszott volna el. Hisz akkor megvolna a nyoma a fűben meg a homokban. Nem tud az repülni a nehéz testével." Végre sok ide-oda beszéd után megállapították s protokollumba vették, hogy a kígyót ellopták, — nem lehet más kép. Átdobták a palánkon s onnan vitték tovább. Ebben aztán megnyugodtak még az újságok is, amelyeknek csapkodó hullámaiban ez a szárazföldi kigyó valóságos tengeri kigyót képezett az utóbbi napokban. Mikor aztán jól megnyugodtunk mindannyian, hogy hát a csúszómászóknak ne legyen mi nálunk királya s inkább legyen részpublika az egész magyarországi amphibium-világ, akkor egyszerre megjelen a boa-konstriktor. Ott volt egy fabódéban az állatkerti palánk mellett, közel a vasúthoz. A tavaszi tél, mely most itt nálunk uralkodott, nem ártott meg tropikus, fázékony természetének. Megtalálták épen, egészségben. Még csak éhes se volt, minthogy épen elmászása előtt papált. (Talán attól szökött meg!) Megvan hát az öröm ! . . . E csodálatos és tekervényes históriának nagy morálja van. Ráakadtunk a bibliában, melyben meg vagyon írva: „És legyetek okosok, mint a kigyó!" Az okos boa-konstriktor tapasztalhatta, hogy az állatkerti intézménynek nem igen megy nálunk virágosan a dolga. Már pedig az állatkertnek ő most fő-fő tagja, ha nem is actionarius, de mindenesetre activ tagja. A nagy publikum részéről tapasztalható közöny nagyon sérthette fejedelmi hiúságát. „Nem jöttök a látásomra? No jó!" gondolá magában, s megemlékezvén ugyancsak a bibliára, elhatározá, hogy „egy kis ideig nem láttok engemet". És eltűnt. Most aztán betert az írás szava, hogy „egy kis ideig megint megláttok engemet". Előkerült az elveszett, s most vén és öreg, kicsi és apró százával tolul az állatkertbe, megnézni a világcsodát s fizeti hűségesen a 20 kr. belépti dijat, mint a köles. Mindjárt felszökkentek az akcziók. • A kígyó már Eva anyánk idejében ismerte az emberi nőnem ama jellemvonását, melyet kíváncsiságnak neveznek, s ama régi idő daczára se felejtette még el. Magára vonta hát a kíváncsiságot s csinált az állatkertnek egy olyan reklámot, a minőt emberi ész soha, de soha nem gondolt volna ki. Kígyós okosság kellett ahhoz. Junius Brutus. Phantasmagoria. Jókai Mórtól. * Az lesz az országzengés, népkiáltás, Ha visszajön ! Ha a haza határát keresztül lépi. Nem marad virág, Az mind az <5 útjára szórva lesz. És nem marad szem könnyezetlenül. Folyam lesz könnyeinkből. Úszva jön meg. Vájjon milyen alak lesz ? Fehér haja, mellét verő szakálla ? Teherhordástól görnyedt termete. Ráismerünk ? vagy csak bámuljuk őt ? Egy más világnak megcsodált lakóját ? Ránk ismer-e, kik egykor a szivéhez Voltunk szivünkkel nőve rokonui ? Vagy elmélázva sorba kérdezi: „Ki itt e görbehátú ősz ? Ne mondd! Az egy levente volt! Hát az a kopasz idegen ?" ,,,,Én ! Én vagyok ! Nevem nem ismered !"" „Úgy rémlik , ismerem, már nem tudom !" Vagy tán nyelvünket nem is érti már ? Tenger idő mult, elfeledhető. Ha senkitől nem hallá azt kiejtve , csak bámul és nem érti mit beszélünk. Elé mutatják költeményeit, S azt kérdi, hogy „mi az ?". A czimlapon Saját arczképe, délezeg ifjú fő. „Ki itt e büszke úr ? Nem ismerem !" Vagy tán annyit se mond? Mint annyian, kik hosszú börtön éjéből megkerültek. Egyet tanult meg : nem beszélni többé. Csak egy van még, mire emlékezik: Mit örök hómezőre bámulás, S örök sötétje föld alatti éjnek Emlékiből ki nem törölhetett: „Hová tevétek nőm és gyermekem ? Nem látom őket. Vagy nem ismerem. — Mutassátok meg ! Melyik ifjú itt Az én fiam ? Oly rosz már a szemem ! Tisztes matróna-azczok itt körülem Oh szóljatok, melyikhez irtam én, Egy verset ? Nem tudom mit ? Szó van abban Özvegy nő fátyoláról; nem tudom mért ? És aztán megmutatják néki majd A szép pázsitos halmokat, S a két kövön tanítják őt betűzni, Mig megtalálja mind a két nevet, S azt kérdi: „mért tettétek ezt nekem ?" És kérdi: „Számomra nem kész még a harmadik kő ?" Vagy tán nem ugy lesz ? Szive megmaradt A réginek. És lelke most is az. Mi volt. Azt meg nem törte semmi láncz. Lángoszlop, ami volt, annak maradt. Daemon, ki a sorssal nem alkuszik, Daczczal kiáltja vissza : „Kezdjük újra !" S megindul az országban szerteszét. Hogy lelkivel beszórja a világot. Az lenne országzengés, népkiáltás! Követelné magának minden város ! Örök vendége lenne a hazának, Kire minden lakásban egy vetett ágy És minden asztalnál vár egy üres hely És minden szívben egy áldozatoltár, S a dicstoroknak és a lakomáknak, Nem lenne vége hosszú évekig. * Részlet a „Ilon" pünkösdi számában megjelent költeményéből.