Vasárnapi Ujság – 1877
1877-01-28 / 4. szám - Hatem bej paripája. Történeti beszély. P. Szathmáry Károlytól 51. oldal / Elbeszélések; genreképek - Dömötör János költeményeiből: Az égő tűz 51. oldal / Költemények - Dömötör János költeményeiből: Ismét nálam voltál 51. oldal / Költemények - Dömötör János költeményeiből: Sohaj 51. oldal / Költemények
52 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 5. SZÁM. 1877. XXIV. ÉVFOLYAM. — Légy nyugodt, nem vagyok fáradt — mondja az ifjú bajnok. — Akkor inkább én is leszállok. Vagy — ülj fel te is nemes lovag — folytatja tartózkodással a leányka, — a kedves Szellő elbír mindkettőnket. — Honnan ismered paripám nevét? kérdi mosolyogva a lovag. — Ki ne ismerné hires paripádat, melyről csodákat beszél az egész tábor ? Elhatott a nemes állat hire a sátrak legbelsőbb rejtekéig. Egy szisszenés elég volt, hogy Szellő megtudja gazdája akaratát s a következő pillanatban megállott, Hatem pedig kengyelbe vetette lábát s kedves terhét maga elé vonva, csendes lépésben haladt tovább a tenyéren. A szerető leányka odaolvadt kebelére, és bár szót sem szólt, pihegő keble és erősen dobogó szive elárulák, mennyire boldog az uj helyzetben. — Még igen messze vagyunk atyám táborától, — mond Szelima, szemeit azon pont felé szegezve, honnan a sátorok üszkei a távolba világítottak.— Iivánod, hogy sebesebben menjünk? — kérdi a bey. — Nekem nem tetszik bosszúnak ez itt, szeretném, ha egy élethosszán kellene ekként vándorolnunk! — i S lovát gyorsabb lépésre akarta inditani. — Nem, nem! — mondja sebesen Szelima— a szegény Szellő ugy is hosszú utat tett és kifáradt az üldözésben, most pedig kettős terhet hord, csak menjünk lassú lépésben. Ő is igyekezett életének első boldog perczeit minél hosszabbra nyújtani. Ha nem mondhatta volna, hogy nemes paripájának e fáradság annyi, mint semmi, s hogy a teher, melyet megszokott, Szelima bordája által alig növekedett: de most az egyszer az igazság elhallgatott az érdek előtt. — Gondolod-e — szakitja meg végre a csendet, — hogy atyád gyülölsége törzsünk iránt végre valahára engesztelődni fog? — Oh atyám makacs fej — mondja Szelima, — de szive jól s engem nagyon szeret. Hősi nagylelkűséged, melylyel mind hármunkat a halál torkából mentettél ki, bizonynyal meglágyitandja nemes szivét. Egy napnak jőni kell, midőn a gyűlölség, mely hovárok és jezidik közt századok óta tart, örökre meg fog szűnni. — És a nap — mondja Hatem — ugye az én boldogságom napja is lesz ? Sziveinkben fog a két nemes törzs egyesülni. Szelima nem felelt, csak fejét hajtotta megmentője kebelére, s Hatem kezére, mely nemes paripáját vezeté, a hála és szerelem könycsepjei hullottak, melyeket az nem adott volna cserébe kelet minden gyöngyéért és gyémántjaiért. Nemsokára elérték Abdullah táborát, hol a sátrak egy része már csak szenesült üszkeit mutatá, s Hatem leszállva és leemelve megmentett kedvesét, belépett a vezéri sátor nyilatán. Meglepő látvány várt reájuk. Az ősz főnök ott feküdt a sátor földjén, turbánját messze dobta fejéről, s jajgatva sírta két FONOKA BÉKÉSCSABÁN. — (VARSÁGH János fényképe után rajz. JANKÓ.)