Vasárnapi Ujság – 1880
1880-05-09 / 19. szám - Kéziratok. Porzó 306. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
7-ikére volt kitűzve. Ez volt az utolsó nap, s ekkorra volt bejelentve a királyi pár látogatása is. A két első nap estéjén a Koburg berczegi pár is sokáig időzött az ünnepélyen, s minden sátorban vásároltak. Az első nap jövedelme 4310 frt volt, a második napé felülemelkedett a 6000 frton. E hó 6-án szünetet akartak tartani, mert lóverseny is volt, de esti 6 órakor mégis megnyílt a vásár. Az ekkori nap bevétele nem haladta meg a várakozást, mert csak 2500 frt körül lehetett. Annál vérmesebbek a remények a negyedik nap iránt, mikorra a királyi pár látogatása is be van jelentve; este pedig hangverseny rekeszti be az ünnepélyt. A «vörös kereszt» nőegylet és bölcsőde, a gyermekmenhely, a homeopathikus- és gyermekkórház, melyek javára rendezték e szép ünnepélyt, bizonyára jelentékeny gyámolitást nyernek utána. A „Tavasziból, i. Anyai gond, anyai báj Virraszt a bölcső felett, Redős homlok mosolygó száj, Az aggódó szeretet, Kire ily nap nem derül, Szánd az árvát, könyörülj ! Aranj János. II. A tavasz jő és virágot Szór völgyön, hegyen. Tapsolnak a lombos ágok Merre átmegyen. •Ágról-ágra, sugra-bugra, Lepke, méh sürög; S hol kis fű fejét kidugja : Megmozdul a rög. Örömébe' kipirultan Ég a rózsa-tő ; S ő se marad koszorutlan : A bús temető ! Csak te volnál röghöz kötve, Önző, puszta sziv ? Téged is a tavasz jötte Megnyílásra hiv. Nyisd ki sürgető szavára Elzárt rejteked ; Pattanjon le néma zára, Nyitja — szeretet! Szász Károly. III. Míg májusi égről mosolyg a kikelet, Virágát ne csak tépd, bölcsebb, ha ülteted. Vess számot a téllel, s hogy puszta ne legyen : A fakadó hajtást ápold hő kebleden. De ágyat egyedül nemes növénynek áss, Melynek örökzöldjét nem éri hervadás, Virága : örömköny a szegények szemén, A gyümölcse : áldás, neve : jótétemény. Bartók Lajos: IV. li a vásár ; hát mit vesztek ? Bármit vesztek, dúsak lesztek. A jótettnek szép emléke Szivünknek e legszebb éke ; Hála könnye szenvedőnek, Aggastyánnak, csecsemőnek ; Női részvét szende bája, Szép szem áldó mosolyába', Nő mosolyja, emlék gyöngye, Szenvedőnek hála könnye Szivből szivbe, — oh higyétek Mind örökre, mind tiétek ! Im a vásár, jertek, jertek, Ennyi kincset ritkán nyertek ! Gyulai Pál VASÁRNAPI LEVÉL Üfffir KÉZIRATOK. — május 6. ' VALAHÁNY része van a hajdant kutató ama fájdalmas tudománynak, melynek «régészet» a neve: egy sincs, mely a népek fejlődésének titkos titkaiba oly világos betekintést nyújt, mint 10 VASARNAPI UJSÁG. 29. SZÁM. 1880. XXVII. ÉVFOLYAM. a nyelv s a vele járó, vagy a nyomán kelt irás fejlődése. A gyermek czikkelvezetlen gagyogása, igaz, hosszas uton érlelődött azzá, a mit már nyelvnek nevezhetünk. De váljon a kafter, busman s botokud nyelve, az ő gőgicsélő torokhangjaival egyéb e gyermeki dadogásnál? S amint van a művelődés ezer gúzsával megkötözött s a nevelés gyalujával megsimitott emberi természetünkben még most is állati vadság: ugy csiszolt nyelvünk hangutánzó szavai, melyekkel a kigyó szisszenését, az eső zúgását, a láng ropogását, a zavar nyikorgását fejezzük ki, nem-é vallanak rá a nyelv ősi nyomaira? S mint származott a szó a hallott hang képéből, szilárd következetességgel a betűnek is a látott képből kellett születnie. Bertái az ő kedves Abéczés könyvében, a született pedagógusnak ösztönével inkább, mint a tudós nehézkes rendszerével jött rá a nyitjára, midőn a bájoló és gazdag tollából csöppentett ,szeretetreméltó gyermekarcznak a száját, ha A-t hangoztat, A -formára alakítja ; az O-ban O-formára kerekíti ajkait s ezeket összeilleszti, mikor B-t mondat vele, stb. Így írnék az irás keletkezéséről, ha tudós volnék s ha effélét várna tőlem a nyájas olvasó. De engem e pillanatban egyéb hajt asztalomhoz : az a sok eredeti kézirat t. i., amely vagy egy év óta forog a p. t. európai s a n. é. amerikai publikum kezén. (Mint láthatják önök, czélzatosan különböztetem meg a kettőt egymástól. Teljes czimü csak a nagy vizén inneni közönség.) Mert nincs, a mi egyénibb a kéziratnál, a mi az embernek ugy a szíve tövéből fakadna s annyira magán viselné teljes valójának félremagyarázhatatlan kifejezését, énjének fotográfiáját. Mint a craneologia és phrenologia meddő tudománya, a modern ciiromantia, a kézvonások magyarázata és fejtegetése is csak német agyból eredhetett, mely mindent systemába szeretne beleszorítani. Azokat a szabályokat, melyek az elmaradott emberi fajok mikrokephalizoltával állítják szembe a kaukázusi faj koponyájának nemes oválját, a hátra iramodó homlokkal azt a jupiteri derék-szöget, melyet a Gőthe fején képez a homlok a járom-csonttal, a rendszer-nyavalyás német urak rá alkalmaznak minden ártatlan dudorra, vagy esetleges horpadásra, — a mely, főleg magyar koponyán — sokszor merőben külső oknak tudandó be, a milyen p. a fokos vagy a csáti bot. S igy akadt Lipcse mellett Schönefeldben is egy kéziratfejtő tudós, ki a hozzája beküldött vonásokból kimagyarázta hajlamaidat s ellenérzéseidet, korodat, szenvedélyeidet, a multat, jelent s jövendőt s még egy csomó jóslatos holmit, néha szellemesen is, de egyátalán nem nagyobb alapossággal, mint a kártyavető czigányasszony. Mert a mint Gall tanának ellenére akárhánynak a hátra iramodó homloka mögött éles ész lakott, azonképen az úgynevezett geniális kézirás számtalan esetben középszerű embertől származott, jóllehet a schönefeldi tollvonás-hüvelyező rendkívüli agynak hirdette a lipcsei képes újság válasz-rovatában. .Jó Kemény Zsigmondnak, e mélyen búvárló elmének, aki az emberi lélek mélységeire szállott alá, azt felelte hogy: ideges nő, hétköznapi észjárással! Az igaz, hogy ennek a mi nagy írónknak a keze írása annyira kiforratlan s pongyola volt, mint az ideges asszonyé, vagy talán inkább annyira gyámoltalan, mint a gyermeké. Megeredt fönt a sarokban s mire a rend végére jutott, ez már valahol a lap közepén járt; azaz nem is járt, csak ugy dúlt alá, mint a lécz, ha a tartó szöge meglódult s estében végigvakarja a fehér falat. S ez nem oly kivétel, mely a szabály mellett szól; mert a Heine irása, az ő puhán ömlő, lazán összerótt betűivel — vagy a Pope ákombákomja sem tanúskodott annak jeles voltáról, a ki vetette. Csak általánosságban szabad mondani : ez itt az ostoba kézirat, amaz a szellemes, mint határoz meg a franczia buta, elmés, gyáva s erélyes kezet; s mint lakhatik a csúcsos koponyában erős ítélet s a domború homlok mögött boldog együgyűség. A gyöngéd női kéz sokszor izmos betűket ír, mig sok termetes tagos uriember, akinek messze harsog el biztató szava amikor összeszidja cselédjeit, mákszemet hinteget a papirosra. A gyakorlatlan kéz nagy betűt rajzol, mint a gyermeké, vagy a ritkán levelező mesteremberé, szántóvetőé — ha egyáltalán tud inni. Öreg betűvel dolgozik az erősen kifejlett, nagy arányokban épült kéz is; és ha ennek betűje nem csak nagy, de gyakorlott is, ez által nyer erőben s tekintélyben, mint maga az izmos ember, ha értelmes és tanult. Mint hosszabbat lép a hosszú láb, azonképen hosszabb, súlyosabb a megnyúlt csontos kéz tolla vonása, mely szilárdságot s merészséget is mutat; mert a ki vezette a tollat, maga is szilárd és merész. A ki valaha látta a Bismarck herczeg kéziratát, legott ráismer azokban a szálfa-betűkben rendkívüli emberre. Egy-egy árbocz mindenik, a melyeken meglátszik, hogy helyt állnak a viharban. S ha elfogulatlan szem elé oda tesszük a Deák Ferencz és Kossuth Lajos kezeírását, határozza meg ki melyiké: azokat a nyugodtan hömpölygő betűket habozás nélkül Deáknak, azt a szenvedélyesen ctikázó kézírást Kossuthnak fogja tulajdonítani. Docti male pingnit — ezt hirdeti főleg a Humboldt írása, mely olvashatatlan kuszaságban ugy magaslott ki a többi közül, mint maga ez a nagy Sándor az ő tudós kortársai fölött. De meg tudok mindjárt világraszóló anatómust, a ki bármely reál-iskolán taníthatta volna a szépírást. Ez Hyrtl József, kinek fölavató beszédéből régóta tartogatok egy lapocskát, mint példaképét a kiforrott, férfias kéziratnak. Ha a rossz kézirás tudományosságot jelentene , Humboldtnál, Aragonál is olyanabb volt volna szegény Tóth Dinike, a kinek irása bátran vetélkedik azzal a tentából kihalászott léggyel, mely kábultan vánszorog végig a papiroson. Az ő manuskriptumát is beküldték vig barátai annak idején, mikor a kézirat-hüvelyezésnek szelid sportja járta, dr. Hentze urnak Schönefeldbe, a mire a doktor ur azt felelte, hogy a persa irást még nem tanulmányozta a ciiiromantia szempontjából. Nem-e szép s kedves dolog, hogy Petőfi s Arany a szó kalligrafikus értelmében is szépirók ? A Petőfié karcsúbb, kissé a hegyes felé hajló; az Aranyé, hogy úgy mondjam, melegebb, kerekebb, magyarabb. Látszik, hogy többet forgatta a kalamusz, mert hiszen N.Szalontán nótárius foci volt. A Jókai kézírása is takaros, de nőies, vékony izomzatú. A legvastagabb papirosra a legvékonyabb aczéltollal szeret inni. Látszik rajta, hogy szinte röpül a pennája, míg a Gyulai Pál óvatos apró írása azt beszéli, hogy vajúdva született. A népek is egyének; az angol s franczia kéziratra legott ráismersz. (A német, mely nem él az antiquával, mint a román népek és mi, ez összehasonlításnál nem jöhet tekintetbe.) Az angol betű merev, józan. Az idegen, a ki minden angolt egyformának néz s szeme eltéved az egyazon szabású arczok közt, mint Londonnak egymáshoz a kétségbeesésig hasonló utczáiban — az idegen az angol kéziratában föl sem tudná lelni az egyéni vonást. Hát még a japáni és khinai hogyan ismer rá az egymás ecsetjére ?S fölismeri mégis, mint megkülönbözteti egymástól barátait, a mi még őrá nézve is csak hosszas együttlét által lehetséges , de azért mégis csodálatos. Hiszen, összehasonlítás nélkül legyen mondva, hányszor bámultam a tehéncsordáson is, a ki akármelyik darabra legott rámondja, ki melyiké? A franczia írás jobbra rángatott vonásaiban ott lelem a fanfaront, a szeretetreméltó henczegőt. Mintha megannyi heppinek az ernyőjét látnám, a mint hetykén fölfelé szökik. A betűje megannyi pödrött bajuszkára is emlékeztet ; meg azt is látom benne, milyen negédesen liintálózik csípőiben; a keze járásában ott van a lába mozgása is, mely inkább lejtés mint járás. Ily természeti dispoziczióból, ily fisiologikus kényszerből, a vérmérséklet parancsoló ösztönéből támad a styl: öltözetben, írásban, építkezésben, szóval mindabban, a mi egy nép jellemzésére szolgál. A franczia irás, melyről itt szóltam, az u. n. rend, mely inkább diszkás. Hétköznapi irása gyönge, asszonyias, egyenetlen, szinte naiv, mely szereti a gyermekes kunkorokat; valamint hogy van ebben, a czivilizáczió legmagasán álló nemzetben sok meglepő gyermetegség. Talán a lángész naivsága ez. A német, ki a gothika csucsiveiből fejtette le a maga hegyes betűit, jobbára szépen ír, de könnyebb is elbánni e csipkés betűkkel, mint a kerek latinnal, mely szebb vonásaival művészibb kezelést igényel. A fogas «le s föl» egy pillanatnyi szünetet enged a kéznek, mig az antiqua lágyabb vonalaiban több időre van szüksége a tollnak, mint ezt minden írómester