Vasárnapi Ujság – 1880
1880-08-01 / 31. szám - Jobb kezem. Elbeszélés. Baksay Sándor 511. oldal / Elbeszélések; genreképek - Petőfi Sándor kiadatlan költeményeiből: Czimnélküli költemény 511. oldal / Költemények - Petőfi egy kiadatlan költeménye. Majláth Béla 511. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
31. SZÁM. 1880. XXVII. ÉVFOLYAM. nélkül viseltetik, s annak a szép összhangnak, melyben a király nemzetével él s melyet a még most is tartó nagy nemzeti ünnep bizonyára még emelni fog. —rs. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 511 Petőfi egy kiadatlan költeménye. Majláth Bélától, a nemzeti muzeum érdemes könyvtárnokától, vesszük a következő levelet: Tisztelt Barátom! Becses lapoddal örökségként vetted át megboldogult Pákh Alberttől azon kegyeletet is, mely mindnyájunkat nagy költőnk Petőfi Sándorhoz és emlékéhez köt. Eme kegyeletnek — mit a «Vasárnapi Újság» oly hűségesen ápol — sok oly becses adatot köszönünk immár, mely kegyelet nélkül ez adatok talán végképen is elveszve, homály fedné most is, mi lyrai költészetünk e nagy szellemének kivált utolsó éveire, s lantja húrjainak azon rezgéseire vonatkozik, melyeket mint utóhangokat hallhatunk most, midőn azt hittük, hogy kobrának minden dalát érzi, ismeri már nemzete. Pedig nem ugy van ! E kegyelet bátorított föl engem arra, hogy jelen soraimmal fölkeresselek, s a következőkről értesítve, egy homokszemmel én is hozzájáruljak azon adatok bővítéséhez , melyek bármily csekélyek legyenek is, de ha Petőfi Sándorra vonatkoznak, becses lapod hasábjait azok elől el nem zárod, mert tudod, hogy olvasóközönséged érdekkel fogadja a mozzanatot, mely költészetünk ez ihlett apostolának lelkébe látni enged. Nehány hét előtt Petőfi István hagyatékából, testvérének Sándornak kéziratai örökség gyanánt a magyar nemzeti muzeum könyvtárára szállottak. E kéziratokat, leltár szerint, számonként átvévén, azok a könyvtár Széchenyi-teremében elhelyeztettek. Az átvétel után néhány napra a «Petőfitársaság» küldöttsége: Jókai Mór, Lauka Gusztáv és György Aladár urak a kéziratokat egyenként megtekintvén, a költemények között olyanokat nem találtak, melyek már közölve ne lettek volna. Én ez iratokat a «Magyar Könyvszemle» számára feldolgozandó, újra átnéztem, s a tartályul szolgáló bőrszekrény aljára helyezett gyapotréteget fölemelvén, az alatt találtam egy színehagyott, vörös barna vászonnal bevont, nagy nyolczadrét alakú elrongyollott könyvtáblát, melyben néhány széttépett, részint ónnal, részint tentával beirt papírdarabon kivül, még egy huszonhat centiméter hosszú, 21 centiméter széles negyedrét iv lap volt, mely számozva nem levén, jegyzékbe sem foglaltatott, s valószínű, hogy az az átadó figyelmét is elkerülé. Ezen a lapon Petőfi Sándornak sajátkezüleg, annal irt, hét versszakból, huszonnyolcz sorból álló költeménye van, melynek hetedik sorában e szó: «maradnom» «maradni»-ra van javítva s a huszonhatharmadik sorban «legyen» szó után egy betű kitörölve. A költeménynek czime nincsen. Átkutattam Petőfi költeményeinek mindenik kiadását, de az itt, alább közlendőt sehol sem találhatom, mi föltételezni engedi, hogy az ismeretlen és kiadatlan. Ime a költemény: Egész világ a harczmezőn, Csak én nem vagyok ottan, Ki harczi vágyat annyiszor Éreztem és daloltam. S a vágy, a láng még most is ég, Még most se halt ki bennem, Rohannék és maradni kell, És nem lehet elmennem. A szégyen és a fájdalom kettős könyvje áztat, Szivemre szállt a fájdalom, Nem, nem, a gyalázat. Oh gyermekem, oh gyermekem, Még meg se vagy születve S szivemre máris kínt hozál S gyalázatot fejemre ! Ha megleszesz, ha élni fogsz, Úgy fogsz-e majdan élni, Hogy nevünkről elvész e szenny, Mely most miattad éri , De az soká lesz, addig én, Leszállottam a sirba .... Fejfámra ne legyen az Sötét betűkkel irva! Jöjjön csak a tavasz ! a fák Zöldülni fognak akkor, Az én búmnak fája is Kizöldül a tavaszkor ! Kik szerencsések voltak közelében élni, kiket Petőfi Sándor barátainak nevezett, talán tudni fogják ezen költemény keletkezésének indokát is ; mert e hang bensősége, annak megkapó melege valósággal átérzett feljajdulása szivének. Én, ki életemben egyszer láttam őt, hozzá nem szólhatok. Kelt Budapesten 1880. julius 23-án. Tisztelő barátod Majláth Béla: JOBB KEZEM. ELBESZÉLÉS. IRTÍ BANSAY SÁNDOR. (Folytatás.) György bácsi eltűnt a tolongó sokaság között, mely már akkor áhítattal hallgatta Dán Albert öcsém vezérczikkét a szabadságról, testvériségről, egyenlőségről, népjogokról és vérnélküli átalakulásról, melyeknek nevében remélni fogja, hogy egy igaz magyar hazafia sem fog vonakodni szent hona iránti kötelességeit teljesíteni, mihelyt a bizottság készen lesz a miniszteri rendeletre vonatkozó ujonczozási tervjavaslattal. Éljen a haza !" Hogyne élne, de nem a te beszédedből szép öcsém. Míg ő beszélt, nekem volt egy kis időm a környezettel ismerkedni. Szétnéztem, vizsgálódtam. Az emelvényt, melyről Albert szónokolt, félkörben a kassai banda vette körül vörös huszáregyenruhában, kissé távolabb a dóm északi portáléjának egyik oszlopánál pedig Kleofás álldogált, egy félkegyelmű czigány, egy babkaróra kötözött rongyos kék zsebkendőt zászló gyanánt lobogtatva. Kleofás jó lesz nekem hadsegédnek, gondolom, s előre furakodtam, hogy az emelvényre lépjek, melyről Albert öcsém épen most szállott alá, fogadni a helyeslést atyja elégülten ragyogó szemeiből. Az emelvényen állva bevezetésül megemelni tettem a vörös tollast. «Hogy mutogatja!» elmélkedék László bácsi. «Hát még ha kalapja is vörös volna!» A népnek tetszett a megjegyzés, mert röhögött neki. «Tetszenék ez a polgártársnak?» kérdém László bácsi felé fordulva, «hát teljék kedve!» «Cseréljünk Náczi!» szóltam a mögöttem álló prímáshoz, s vörös sipkáját kikapva fejéből, fejemre csaptam. «Jó lesz-e igy polgártársak?» A tömeg éljenzéssel felelt. «Hát már most beszélhetek?» «Halljuk, halljuk!» válaszolt a tömeg. «Polgártársak, testvérek! Ha a miniszternek van szüksége katonára, akkor az én nézem Petőfi e költeményt alkalmasint 1848. augusztus végén vagy szeptember elején írhatta, mikor még nem állott be honvédnek, a miért némelyek vádolgatták is, mint e verse is bizonyítja : Hallod-e szív, szívem ! hallod e beszédet ? Gyávaság vádjával kit illetnek ? Téged ! Te reád merik azt mondani, hogy: gyáva. Te reád, hogy nem mersz menni a csatába. Hogy Petőfi miért késett beállani honvédnek, annak oka az volt, mert várandós nejét nem hagyhatta magára minden támasz nélkül, sem ennek szülőihez, akikkel eleitől fogva meghasonlásban élt, nem akarta vinni. Végre mégis az utóbbira határozta magát, s nejét Erdődre vitte, ki aztán nemsokára szüleivel együtt Debreczenbe menekült, maga pedig beállott honvédnek. Szerintem is az, hogy várjuk be, míg a hatóság megalkotja az ujonczozás módozatait, s mérjük ki a miniszter úr katonáit fonttal, rőffel vagy vékával, amennyi ránk esik, mi pedig hivalkodjunk tovább a vérnélküli átalakulás örömárjában dőzsölve. De ha a katona nem a miniszternek kell, hanem a hazának : van-e akkor szükségünk rendeletre, bizottsági tervezgetésre, javaslatokra, kitanításra, hogy megmozduljunk? Szabad-e akkor tanakodni, hányat adjunk, hogyan adjunk, mikor adjunk ? Nem kiált-e reánk ennek a szentegyháznak dicsőséges kvezetei alól legnagyobb királyunk szelleme ? Honnét özönlik ki a haza ellenségeit visszasöprő árvíz, ha Kassából nem ? Ki fog őrt állam e szentek szente körül, hogy kevély ellenség ne tartson benne Te Deumot, ha Abauj népe nem ? Nem jajdulnak-e föl ennek az utczának kövei e paloták ellen: ti czimeres kapuk ! megsiketültetek-e, hogy Bocskay és Tököly ujrazengő szavát nem értitek meg ? A kelő nap sugarai a rozgonyi sik harmatjában megfürödve lövellnek ránk: Kassa népe! megvakultál-e, hogy Csák Máté nyomait nem látod a harmatos füvön ? A Hernád azt susogja : Abauj népe! megbénultál-e, hogy nem tudod az utat a Mohi pusztáig? jel karjaimra, majd én leviszlek odáig , ott majd megmondják a hantok, merre menj tovább ! ott majd meghallod rémült hazád szavát: Elő, elő kétszázezer fiam ....!» «Itt vagyunk, itt vagyunk! mind a kétszázezeren itt vagyunk!» harsogtak a palotasorok. «Igen! itt vagyunk mindnyájan e zászló alatt. Esküszöm, hogy e zászló után megyek, ha kell a rozgonyi sikra, ha kell a Mohi pusztára, ha kell Koronczóig . . . .» haság. «Esküszünk!» rivált újra a tömérdek so«Esküszöm, — folytatom magasra emelve az imént szerzett vörös sipkát, — hogy ezt a sipkát csak a véggyőzelem vagy a halál angyala előtt fogom levenni . . . .» «Esküszünk!» harsan fel ismét, miközben egy kis dulakodás támadt; a körülöttem állók megrohanták a czigánybandát. Arday mint egy oroszlán szökött a kontrásra, Pártos a brúgósra vetette magát a sipkájáért, a czimbalmos fejét egy jogász fiú tépászta meg. Egy pillanat alatt tizenkét vörös sipkás csapott a tenyerembe. «Éljenek a vörös sipkások!» «Még egy szavam van — mondám. — Mindnyájan nem hagyhatjuk el Abaujt, itthon is kell valaki a hazát védeni. E zászló alá csak azok jöjjenek, akik föltették magukban, hogy győztesen vagy sehogysem térnek vissza. A beteges fiatalság, vagy akiket családi érdek maraszt, akiknek özvegy édesanyjuk, vagy szép szeretőjük van, azok maradjanak itthon, és az ujonczállítási szabályzat szerint esküdjenek ama zászló alá, melyet Kleofás polgártárs lobogtat, megvédelmezni Csóri dicső emlékét Nagyidában!» Ezzel sikerült megmenekülnöm a bizonyos és keserves kitüntetéstől. Helyettem Kleofást kapták föl a tiz körméről, s mig a nyavalyást ujjongva hurczolták, én leléptem az emelvényről, s a bandának parancsoltam. «Előre.» A banda rázendítette a Rákóczit és megindult az északi kapu felé. Vezette a tizenhárom vörössipkást. Útközben besentem Schönhöz. Két óra múlva készen legyen ezer darab vörös sipka, különben elvisszük katonának. A merre mentünk kiáltás járt előttünk, némaság maradt utánunk. Üres lett az akadémia, megfogyott a szeminárium, még a kolostorok is. *