Vasárnapi Ujság – 1882
1882-09-24 / 39. szám - A rendőr. –jd– 623. oldal / Elmélkedések, Értekezések, fejtegetések
32. SZÁM. 1882. xxix. TVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. értéktelen portéka, melynek önök alig vehetik hasznát. Nem is tudnám, hogy e rokonszenv-igénylés mire czéloz, ha Helfy barátom meg nem súgja. Az élőhalott szét fog nézni, talál-e valamit sírjának romjai közt, amit önök, ha nem is kielégítőnek, de egy jó adag elnézéssel (amire minden esetre szükségem volna)eltűrhetőnek tekinthetnének. Találok-e ? nem tudom , de szétnézek. Társaságuk tevékenységéhez a legjobb sikert kívánva, van szerencsém önt nagyrabecsüléssel üdvözölni. KOSSUTH: 623 magyar olvasóközönség folyvást tájékozva legyen: mi az, amitől óvakodnia kell; s a figyelmeztetésnek nem kellene átalános irányjelzésre szorítkoznia, mert e mellett az történnék, a mi a népmonda lemocskolt cseresznyéivel történt: «ez a szem nem mocskos» s a dolog vége az lett, hogy a mocskos cseresznye utolsó szemig elfogyasztatott. Mózes jut eszembe önkénytelenül, aki nem szorítkozott annak szabályul adására, hogy ami tisztátalan, attól tartózkodni kell, hanem számot vetve az éghajlattal, részletekre vitte egészségtani rendszerét, s egytől egyig elmondta a pusztában vándorló s Kánaánba települendő népének: ez s ez «tisztátalan legyen nektek, meg ne egyétek». Ahha az okadatolt megbélyegzéssel oda lehetne jutni, hogy tisztesség (respektabilitás) vesztéssel járjon, ha valaki olyasminek olvasásán kapatik rajta, ami a nemzeti érzülettel, a jó ízléssel, az erkölcsiséggel össze nem fér ! Ha oda lehetne jutni, hogy a szép kezecskék ne tekintessenek többé szépeknek, ha magokat ily erkölcsi piszoklapok forgatásával megfertőztették. — Nehéz, de olyan feladat mely körül már a törekvés is czél. Hanem, mert ön «divat»-ot említ, s egy-egy kárhozatos divat ellen nincs hatalmasabb fegyver, mint a nevetségessé tétel. Cervantes Saavedra jut eszembe, aki korának egy nyavalyás divatját, a kalandhajhászó állovagiasságot Don Quixottejával a szó szoros értelmében agyonütötte. Mért ne akadhatna egy magyar Cervantes, a most mételyezve garázdálkodó divat ostorául? De akármint is legyenek ezek, indíttatva érzem magamat még arra figyelmeztetni, hogy azon mételyező áramlatnak, mely önt méltán panaszra ösztönözte, legtermékenyítőbb, mert legterjedtebb csatornája a fájdalom nem ritkán, nagyon és nem ritkán óvatlanul, vigyázatlanul kezelt hírlapi tárczairodalom. Ez oly széles körre és oly folytonosan özönlő ár, miként alig hihetem, hogy annak kigőzölgő miazmáit könyvkiadásokkal és felolvasásokkal eloszlatni lehessen. Itt más segédeszközökre is szükség van.— Önök társasága talán felhasználhatná tekintélyét s társadalmi összeköttetéseit, hogy a journalisztika tisztességes része önök czéljait saját czéljának is tekintse, — talán (ha anyagi erejök megengedi) gondoskodhatnának, hogy a tisztességes hírlapirodalom ne legyen szűkében jó tárcza-munkáknak s ne érezze magát a verseny szorongatása által kényszerítve olyanoknak is tért nyitni (a mint bizony gyakran tért nyitnak), amik «a nemzeti érzületet, a jó ízlést s az erkölcsöket megmételyezik». Én, ki nemcsak nemzetem körén, hanem az emberi társaságon is egészen kívül tengek, tanácsadásra társadalmi bajok körül eem képes, sem illetékes nem vagyok. De a bajt látom. Szolgáljon jó szándékom mentségemül, hogy szabadságot veszek magamnak önök kiváló figyelmét reá felhívni. És most, hogy becses levelének semmi része se maradjon válasz nélkül, még magamról is kell szólanom. Ön megemlíti, hogy engem a Petőfi-társaság mindjárt megalakulásakor tiszteleti tagjává választott meg. Ez engem rendkívül meglepett volna, ha Helfy barátom minapi egyik látogatása alkalmával azt már előttem szóba nem hozza, mert nem tudom, miként történt, de nekem erről legkisebb tudomásom sem volt. Hanem akármiként történt is, nem gondolja ön, hogy én egy szépirodalmi társaság tagjai közt olyformán veszem ki magamat, mint Saul a próféták közt ? Nem tudok semmit egész életemben, ami ilynemű megtiszteltetésre nem hogy érdemesíthetne, de még csak ürügyet is szolgáltathatna. Ön maga is érezte ezt, mert jobb indok hiányában, szorultságból az én «szónoki stülemre» hivatkozik, még pedig oly magasztaló minősítéssel, mely ellen a leghatározottabban tiltakoznom kell. Az én «szónoki stülem»! Uram bocsáss ! Igaz, bennem oly erős volt életemen át a hazafiúi kötelességérzet, hogy kötelességből még a szónoklástól sem riadtam vissza, bár ez a mesterség hallgatag természetű hajlamaimmal merőben ellenkezett. De ha volt idő, midőn az én «invita Minerva» tartott szónoklataimat némi hatás kisérte, ezt nem a szónoki tehetségnek, melylyel nem birok, hanem csakis annak a valaminek kell tulajdonítani, a mivel akkoron a levegő telítve volt, és tulajdonitni kell annak, hogy együtt éreztem nemzetemmel, csont voltam csontjából, test testjéből, tehát ajkaimról bent a hazában nemzetem joga, vágya, öntudata, honszerelme, künn pedig nemzetem panasza, keserve szólt. Ennyi az egész, hanem annyit bizton mondhatok, mert igazat mondok, hogy az én egykori szónoki stülem a mai kor igényeinek színvonalán messze alul áll. Önöknek vannak szónokaik, kikkel versenyezni nekem még csak eszembe sem juthatna. Hát a megtiszteltetés, melyben engem a Petőfitársaság részesített, nem érdemnek jutalma, hanem csak önök nagyrabecsült jóindulatának ingyenes ajándéka. Ilyennek veszem, ilyennek fogadom el. Jelentse be — kérem — a társaságnak becses ajándékáért legőszintébb köszönetemet. Midőn ön levele végén rokonszenvemet, érdeklődésemet kéri társaságuk számára, olyasmit kér, amit már bír. Csakhogy az én rokonszenvem nagyon A RENDŐR. A polgárosultság kellékei és ismérvei nagyon számosak. Aki egyhez ért, az máshoz is ért, és a műveltség tetőfokán álló népek majd mindenben kitűnnek a kevésbbé műveltek fölött. «Majd» mindenben, mondjuk, mert utóvégre — non omnia possumus omnes — mindenható csak maga az ur isten, az ember gyarló, és a sokoldalú egyénnek is vannak fogyatkozásai. Az angol például sokban kitűnő, de már egyebek közt a művészetben gyöngébb Ezt már így hozza magával nagyon reális, gyakorlati természete. A műveltségnek, a kulturállamnak kellékeit is három sorozatba oszthatjuk : a szükségesek, hasznosak és a kellemesek osztályába. Amiből világos, hogy a leglényegesebb és legelső föladat mégis az, ami mellőzhetlen, ami szükséges. Ezek közé tartozik kétségkívül a remi. Államban még inkább, mint magánháztartásban. Hiszen voltaképp szükségnek érzete 9i ét ami az embereket arra kényszeritette, hogy államot alkossanak. Sokféle az, amiből egyes emberek és népek műveltségének fokozatára következtetni lehet. De «ordo est anima rerum» — ha egy nyugati úgynevezett kulturállamba lépünk, legelső a mi minden sorú embernek szemében tűnik : a példás közrend ; ez mégis mindenekfölött a legnagyobb különbözet a polgárosult és az elmaradt népek állapota között. Ami minket illet, a művelődés igen számos és magasb rendű ágában jól előre vagyunk. Államférfiakban, írókban, költőkben, művészekben világhírű kitűnőségekkel dicsekedhetünk. De az újkori polgárosultság egyik legpraegnánsabb, kiszögelőbb alakja, vívmánya, a rendőr — az még szinte teljesen hiányzik nálunk. Talán nem telnék már ez a magyar természetből ? Igaza volna amaz ósdi orthodox magyar fölfogásnak, mely szerint a magyar sem kereskedőnek, sem egyéb, türelmet és simaságot igénylő föladatra nem, csupán uralkodásra született? De hiszen ezt már az idő, a jelen példáiban, fényesen megczáfolta, nagy lelki örömére mindazoknak, akik tudják, hogy e földön lételt, nagyságot ezentúl csak a kor erkölcseinek a nemzet lényébe való fölszívása biztosithat ugy nekünk, mint a többi kelet-európai népeknek. A fővárosbeli kereskedői és pénzüzleti czégek, intézetek közt azok a legvirágzóbbak, melyek élén magyar emberek állanak, és amelyek személyzete is szinte kizárólag magyar; simaságban, hajlékonyságban, tisztességes fineszben, szóval a diplomata tulajdonokban a magyar elem határozottan fölötte áll a németnek, sőt még egynémely e tulajdonokról híresebb fajnak is. Vannak hibáink is, természetesen, de a magyar nép szellemgazdagságának , sokoldalúságának, mondhatnók egyetemességének annyi bizonyítéka áll előttünk, hogy ezt az elfogulatlan idegen is beismeri. Régi mondás, hogy a magyar semmiben sem közönséges, még a rosszban is túltesz minden nemzetbelin. De a főföltétel, hogy ne szégyenelje, sőt büszkeségét emelje, amihez hozzá fog. És itt rejlik egyedüli oka annak, amiért eddig hiányzik nálunk az újkori polgárosultság ez egyik kiváló, eredeti, és egyik legérdemesebb, legnépszerűbb alakja a rendőr. Már t. i. népszerű a művelődés élén haladó nyugoti népeknél, kiváltkép az angolnál, francziánál, amerikainál. Ezek ép oly büszkék az ő tökéletes rendőrségükre, mint mi vitéz huszárjainkra, Molináry-bakáinkra. Lesz kétségkívül, és az ifjú nemzedék már meg fogja érni, párját ritkító jeles rendőrségünk, mihelyt amaz elemekben is, melyek e testület ujonczait nevelik, el fog tűnni az ósdi fölfogás, az ellenszenv, ama politikai szinezetű gyűlölet és megvetés, mely az idegen elnyomatás zsandár-korszakából származott át reánk, mely a közszolgálat e nemét megbélyegzőnek tartotta. És nyomban reá fölébred e foglalkozás nemes voltának tudata: őrködni a becsületes polgártársak biztonsága, vagyona, élete és egészsége fölött. Még él az ivadék, mely látta azokat «muszka fejű németeket», a kiknek főfeladata a volt a nemzeti önvédelem harczában kompromittált hazafiakat börtönbe kisérni. Még emlékszünk a dalra, melyet a pusztai csárdák elkeseredett, a pokollal szövetkezett, elkárhozott fiai énekeltek: «Vigan élünk a pusztában betyárok, Felénk se jönnek azok a zsandárok. Felénk se jönnek azok a zsandárok, Jönnének bár, hamarabb elfogynának.» Tízezer forint jutalom mellett éveken át nem akadt szegény ember, aki föladja e guerillák főnökét, az akkor még «menekült»-nek tekintett későbbi rablóvezért, Rózsa Sándort. E tény jellemzi a közhangulatot, fölfogást, a rendőri intézménnyel szemben. Ennek már a műveltebb rétegekben régen vége van. De szükség, hogy vége legyen a legalantibb rétegekben is, nemcsak, de gyökeret verjen a teljesen ellentétes fölfogás, a rend és csend őrei föladatának igazán nemes, dicső mivolta felől. El fog ez érkezni magától is, de tekintettel a fővárosban és a vidéken uralgó közbiztonsági állapotokra, a rendőrségünkről szárnyra kelő botrányos esetek híreire — hazafias kötelessége ez idő elérkeztét siettetni a napi sajtónak, népies irodalomnak. A magyar nép nem egyszer adta jelét a rendkívül gyors fölfogásnak a korszellem jelszavaival, reformeszméivel szemben. A 47-ki jobbágy még nem tudta, mi az alkotmány, a polgári egyenlőség, szabadság. 48-ban egy pár hó elég volt arra, hogy már azzal is tisztába legyen, mi a köztársaság ? «Dupla léning, nincs király!» Sőt a «közösség» —kommunizmus — eszméjét is sok helyütt alkalmazni kezdte. Hamarabb elért a politikai kankanhoz, mint kellett volna. Csak egy kis segítség a költők, szónokok, írók részéről, és egyszeribe ott lesz, hogy olyan rendőröket szolgáltat, akik furfangban, bátorságban túltesznek majd az angolon, amerikain is. _jd_ IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Vámbéry uj könyve. A tudományos akadémia kiadásában nemsokára nagy érdekű munka jelenik meg. Vámbéry ethnografia tanulmánya ez «A magyarok eredeten czimmel és összesen 46 ivre terjed. Egyszerre hagyja el a sajtót az akadémiai kiadással a franczia Párisban és a német Lipcsében. A nagynevű tudós e munkája azt a nézetet támadja meg, mintha a magyarok eredete finn-ugor volna. Ezt mondják Európa nyelvészei, s e nézetnek lyes harczosai nálunk Hunfalvy és Budenz. tekinté Vámbéry ellenben a török-tatár eredet mellett lép föl, s ennek bizonyítására eddig teljesen ismeretlen adatokkal áll elő, mert e kérdéshez senkinek sincsen meg az a tanulmánya, mellyel ő bír, miután ő volt az első, ki az ázsiai törökséget tanulmányozta, annak nyelvét és szokásait Európa tudósaival megs ismertette. Vámbéry vagy húsz nyelvet hasonlít össze, hogy czáfolja a finn eredetet és bizonyítsa a török-tatár származást. A tanulmány első része foglalja össze a történeti indokokat és széleskörű áttekintését tárja elő a történeti forrásoknak. Ez egészen az 1210-ik évig tart. A második rész a nyelv tanúságáról szól. Elismeri a finn elemek létezését, de azt mondja, hogy ezek ugy keveredtek bele, mert a magyarok finn-ugor népeket győztek le. A harmadik fejezetben a művelődés mozzanatait nyomozza a magyar nyelvben meglevő szavakból, melyek a török-tatár kultúrára mutatnak, ami korán sem volt oly vad, mert a perzsa miveltség nem vesztegelt hatástalanul Ázsiában. A fegyverzet, a foglalkozás, a termelvények stb. körül előjövő szavak egyenesen a török-tatár rokonsághoz vezetnek el. A befejező rész összeadja az eddigi állítások eredményét, kimu-