Vasárnapi Ujság – 1883

1883-04-08 / 14. szám - A György kocsis ostora. Történeti beszély. P. Szathmáry Károly 219. oldal / Elbeszélések; genreképek - Inczédi László. Az életről 219. oldal / Költemények

15. SZÁM. 1883. XXX. ÉVFOLYAM. emberei irányában levetkezte magáról az arisztokratát s magas állása külsőségeit, mert épen annyira levén a szellemi mint a rangbéli arisztokráczia embere, egyenjogunak tekintette a lángészt a földi fejedelmekkel. Tanúi voltunk mint különböztette meg Arany Jánost minden alkalommal. Érdeklődése a költészet s a művészet iránt, nemes és fogékony kedélyéről tett tanúbizonyságot. Ritka fokával birva a klasszikai műveltségnek, tudta azt a modern szellemmel egyesíteni és összeolvasztani, mint kevesen. A nemzeti s utóbbi időkben a budai várszínház rendes látogatója (hol állandóan páholyt tartott), különösen az eredeti darabok előadását soha sem mulasztotta el. E sorok írója előtt, legutolsó találkozásukkor, a «Stomfai család» előadása után behatólag nyilatkozott e darabról. De figyelmét a legkisebb irodalmi mozgalom sem kerülte el. Hivatalos érintkezéseiben ridegnek és szigorúnak, magánérintkezésben merevnek és kevélynek tartották. Önérzetes volt s nem közeledő. De föl tudott melegedni s ilyenkor szelleme fényoldalait verőfényben mutatta. Ritka ember volt, ki erkölcsi szigorának s igazságszeretetének és nem közönséges mértékű kötelességérzetének köszönhette páratlan tekintélyét s a köztiszteletet. Mailáth György kidőltével nemcsak az ország legfőbb birájának helye maradt üresen — s utána oly nehezen betölthető. A régibb nemzedék ama kiváló alakjai egyikét vesztettük el benne, a kikben tudomány és erkölcs, szigor és nemesség, tehetség és jellem egyesült, naggyá , tenni az embert, a férfit. Most, hogy a zavart családi sirbolt bezárult mögötte s a ravatalára tett koszorúk egyenként elhervadoznak, — még a rejtelmes gyilkosság nyomozata tartja ébren a figyelmet gyászkeretbe foglalt neve körül; a nyomozás sikerre vezetend, vagy elposványosodik; gyilkosai elveszik büntetésüket a földi igazságszolgáltatástól vagy a mennyeitől. De Mailáth György becse és érdemei nem voltak mulandók s emléke sem lehet az. A magyar jogszolgáltatás történelmében a legfényesebb lapok egyike az ő érdemeivel van tele irva s fejezetében az ő nevét viseli; a bírói ítélet s a parlamenti ékesen szólás zöld cserkoszoruja nem hervadhat el szobra halántékain s a magas állások, melyeket ő betöltött, nemcsak külső fényben voltak gazdagok, hogy azt rávessék, hanem az ő személyiségétől nyerték belterjes fenyők erősbülését. Nevét s emlékezetét a magyar történelemből sem az idő, sem átalakulások nem fogják kitörülhetni. —á—r— AZ ÉLETBŐL. Hosszú kínok, kurta kéjek, Nagy küzdésre kicsi bér, — Mégis, mégis szép az élet, Sok gyönyörben lehet részed, Míg utad a sírhoz ér, Ha válladat száz gond nyomja, Ha megcsalt is lány, barát, Ne gondolj a sírhalomra, Az élet megorvosolja, A mi sebet maga vág, Úgy talál érzés érzésre, Miként egy hullámra más, Alig-alig veszed észre, Mikor támad a sötétre Legvakitóbb ragyogás. Magában a fájdalomban Van érzet, mi fölemel; Bár szived vérezve dobban, Mindenkor egy vigaszod van : A tudat, hogy létezel. VASARNAPI UJSAG. Lenni! Mily hatalmas eszme ! Érzek, tudok, akarok, Nem csak a mindenség része, Mely beolvad az egészbe, Magam is egész vagyok. Ható, tevő, mint az isten, Önmagamban egy világ, — S volna vágyam széjjelesnem, A rontó halált keresnem, Hogy holt porrá gyúrjon át ? Nem, a sir nem rév nyugalma, A hol a hajós kiköt, Tengerárnak forgatagja, Mely hullámit összecsapja A széttört hajó fölött. INCZÉDI LÁSZLÓ. 219 GYÖRGY KOCSIS OSTORA. Történeti beszély. Irta P. SZATHMÁRY KÁROLY. (Folytatás.) A tunyogi öreg harang már isteni tiszteletre hivta a protestáns egyház híveit, midőn Tunyogi Ferencz jószíi otthoni álmából fölserkent. Tavaszról és angyalokról álmodott s ébredő tekintete csakugyan a tavasz első virágaira, egy szép ibolyabokrétára esett, mely még a friss reggeli harmattól nedvesen, ott pompázott az asztalon, kellemes illattal árasztva el a szobát. E szerint már a kis Zsuzsika benn járt a szobában és nemsokára édesanyja hangját is halla, a mint rendeletet adott az egyetlen férficselédnek a háznál. Sietett az öltözéssel s csakugyan alig vehette ruháit magára, midőn anyja már benyitotta szobája ajtaját, egészen ünnepi templomozáshoz öltözve, tornyos fekete fej kötővel, nagy selyemköténnyel, sötét szőrruhájában. — Te nem jösz velünk a templomba? — kérdé anyja, miután fiát homlokon csókolta, — ez a tunyogi nép igen vallásos s bizonyosan örülne rajta, ha volt földesura fiát ott láthatná az urvacsorájánál. A fiú elhalványodott s tétovázó hangon kérdé:— Hát van itt a faluban katholikus templom. E kérdésre azután a nagyasszony halványodott el s ingerülten kérdé : — Hát mi közöd neked a katholikus templomhoz ? — Csak annyi, — mond az ifjú ember egy közeledő baj elősejtelmével, — hogy én magam is katholikus vagyok, mert a méltóságos grófné engem abban a religióban neveltetett. No a nagyasszonynak sem kellett több. — Jaj, jaj, jaj! — kiáltá, — háromszoros jaj az átkozottra, a miért az én fiamat megrontotta s az ördögök körme közé vetette! Jaj a botránkozónak, — folytatá, miközben tornyos fejkötőjét lerántotta fejéről és az asztalra dobta nagykendőjével együtt,— de még jajabb a botránkoztatónak, verje meg a Jehova, a miért fiamat és ünnepemet elrontotta ! — No, no édes anyám, kedves anyám, — mond Tunyogi Ferencz az öreg asszonyt engesztelőleg simogatva, — hiszen azért, hogy az ember katholikus lett, csak nem jut a kárhozatra, amazok meg épen azt hiszik, hogy a protestánsok, az eretnekek jutnak oda. — Elvette a gyermekemet, az Isten sohase áldja meg érte! — Dehogy vette, dehogy vette édes jó anyám, hiszen én csak az vagyok, aki voltam, édesanyámnak szerető, engedelmes fia. — Dehogy vagy, dehogy vagy; alig tudok reád jó szemmel nézni, mióta megtudtam... Hát láttál, hallottál-e te valaha katholikus Tunyogit ezen a világon ? — Hát hiszen látni nem láttam, — mentegetődzik a fiú, — de hallani hallottam, mert hiszen az ősapám, Tunyogi Péter, mint a leveles ládából olvastam, még katholikus ember volt, mert még akkor nem is voltak protestánsok Magyarországon: szomorú dolog lenne, ha azért a gyehenna tüzére kellett volna ártatlanul jutnia ... Aztán lássa édes jó anyám, a grófné, igaz, hogy megszegte a szavát, de hát nem is bocsátott el üres kézzel, itt van az inskripczió Jeszenő-Várallyára, a melyet örök jusson nekem és maradékaimnak hagyott. • Azzal oda tartotta az irást édes anyja szemei elé, ki azt nagyhirtelen kikapta kezéből és száz meg száz darabra tépte, hogy szerteszét hullott a szobában. — ímhol a telelkedára, melyet az ördögnek eladtál! Már most fölmentettelek a vérrel ivott kontraktus alól, — folytatja megkönnyebbülve, — most már az enyém vagy! És kitárta karjait, hogy fiát megölelje. De a szegény íródeák nagy keservesen nézett a szerteszét szórt irásdarabokra, mint gyermek szokott széttört játékára ; s azon gondolkozott, hogy miként lehetne azt ismét összeragasztani ? — Jaj édes anyám lelkem, de nagy kárt okozott nekem: tudja-e, hogy egy egész falut szórt szét itt a földön, az én összes keresményeimet, véres verejtékem árát? — Mit bánom én, — mondja most máregészen lecsillapodva az öreg asszony, — csakhogy a lelkedet megmentettem! Most már vissza se gondolj többé Ungvárra, mert én ugyan többé vissza nem bocsátlak oda a pápisták közé! Azzal főkötőjét, kendőjét vette, s kisietett a szobából. Tunyogi, ki nagyravágyó és kapzsi embernek volt nevelve, mégis csak nagy mértékben megütődött Homonnayné adománylevelének megsemmisítésén és azon törte fejét, miként lehetne a dolgot helyrehozni. Két kezére nyugasztott fejjel mindent meghányt-vetett, míg végre abban állapodott meg, hogy menten visszasiet Ungvárra; elpanaszolja úrnőjének, hogy az iratot útközben valami csapás érte ; és miután a dologban azóta, hite szerint, semmi sem változott; meg volt róla győződve, hogy az okmány ujabb kiállításának semmi akadálya sem lesz. Ez elhatározással kilépett a tornáczra s reá kiáltott Jánosra a mindenesre, hogy nyergelje meg a pejkót, mert neki azonnal indulnia kell. De a mint e rendelkezést a nagyasszony meghallotta, megint visszarohant fia szobájába s annak nyakába borulva keservesen sírva kérte, ne tegye a szülői házon azt a szégyent, hogy alig félnapi múlatás után, épen húsvét első napján, hagyja oda, de a fiú engesztelhetetlen volt és sehogy sem akart a maradásba egyezni. — Bolond lennék én akkor, még pedig kötözni való, ha egy falu birtokát, amelyet véres verejtékkel szereztem, olyan könnyedén elcsapnám magamtól. De csodálkozom édesanyámon is, hogy midőn alkalom akadna nemcsak szegény édesapám veszteségét helyre hozni, hanem a régi hírneves Tunyogi-famíliát is újra fölemelni, az egész dologról ily könnyen gondolkozik. — Nagy dolog lesz az, fiam, elismerem, de hát hogyha a lelked ára volt, melyen hitedet vették meg tőled! — Nem is az volt, — veti ellen a fia, — én a jószágot nem vallásom változtatásáért kaptam. — De hát miért kaptad akkor? — mond az özvegy, fiát élesen szemügyre véve. irtam. — Hát egy versért, amit Rákóczi ellen — Tyuk, forgós, lánczos adta! — kiáltá el