Vasárnapi Ujság – 1885
1885-09-13 / 37. szám - A tatár kán dulcsászája. Történeti adoma. P. Szathmáry Károly 591. oldal / Elbeszélések; genreképek
37 . SZÁM. 1885. xxxii. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 591 tak hadi titkokat kötni, még a Villám ezredes leendő nejeére sem. — Nagy tisztesség, igazán. — Hát csókoljon meg ! — Hogy bizzam önben, Villám ezredes, holott ön nem bizik bennem ? — De mindegy, úgyis tudom, — a hold már megsúgta nekem. — Mit súgott meg? — kérdé a babonás mulatt megijedve ... — Hogy mihelyt a hold lemegy ... — Ahá! nem igaz ! nem is a hold lementekor, hanem — Csitt. Egy szót se többet. De mi az ördög, hova lett ez az ördöngös leányzó? — úgy eltűnt, mintha a szellemek ragadták volna el . .. Valóban, Derrick Anikó maga sem tudta volna megmondani, hogy sikerült a fák árnyába menekülnie s a verandákig siklania, a neki bőszült «ezredes» incselgései elől. De egyszerre világos volt előtte, hogy Carrel urnak hirt kell adnia a fenyegető veszedelemről és pedig a nélkül, hogy asszonyát elrémitse. Szerencsére Carrel orvos, miután neje lefeküdt s az egész ház nyugalomba merült, késő éjig szokott fenmaradni, irószobájában, tanulmányaiba, vagy irásba mélyedve. Anikó jól tudta ezt, s ámbár azt is tudta, hogy Carrel urat ilyenkor háborgatni bárkinek is tiltva van s azt még neje sem merné tenni, — a szükség kényszeritvén, mégis egyenesen az irószobába nyitott. — Sir — kezdé. — Nos ? — mondá Carrel orvos, maga is csodálkozva, hogy őt valaki ily órában háborgatni meri. — Mi dolog ez? Te vagy, Nanette? — Uram, azt hallottam, hogy minden rabszolgát felszabadítottak. — Én nem. — Nem ön, hanem Párisban. — S aztán ? — Ide is eljött a hire — s ezek, Alcibiád, az az otromba mulatt az élükön — ma éjjel támadást terveznek ön ellen, madame ellen, a kastély ellen. — Eredj, szegény leány, álmodol — — Nem uram, amit mondok bizonyos. Carrel orvosnak egy perezre az jutott eszébe, hogy Anikó u tán ismét kiütött az eszelősség. Megfogta kezét, megtapintotta üterét s mélyen a szemébe nézett. A lány izgatott volt, de különben rendes állapotban. — Eredj, feküdj le gyermekem. Én ébren vagyok s akármi történjék sem félek, sem senkinek nincs oka félni. Alcibiád ostoba, de a mi rabszolgáink minket szeretnek s nem támadnak fel. Miért is, mi mindig jól bántunk velők. Én jóltevőjök voltam, nem pedig őrangyaluk. — De uram, ön nagyon is számit e félbarmok emberi érzelmeire. — Te akarsz nekem tanítást adni a lélektanból ? — Az istenre kérem, uram, gondoljon madamera, aki rosszat nem sejtve, nyugodtan alszik... — Most már azt mondom Nanette, eredj feküdni. Én ébren vagyok, addig nincs veszély. Egy szót se többé, mert mindjárt megharagszom. A parancs oly határozottan volt adva, hogy Anikó, bár teljességgel nem volt meggyőzve, nem mert ellenkezni többé. Carrel orvos azonban látva izgatottságát, visszainté őt, s egy kanál vizbe néhány csöppet adván egy kis üvegcséből. — — Vedd be ezt, — mondá szelídebben, — jól fogsz aludni tőle. Anikó nem mert ellenkezni, bár érezte, hogy a csillapítót nem kellene bevennie. Bevette s szó nélkül távozott. Feje zúgott az italtól-e vagy a fenyegető veszély érzetétől, s rémálmai erősebben támadtak fel lelkében mint valaha. Egy őrült eszme szökött agyába. A rabszolgák felszabadításának híre ma érkezett. Carew úrfi is ma érkezett, a gyilkossal együtt, s mielőtt a lakásra jöttek volna, Alcibiáddal beszéltek. Bizonyos! Ők hozták a hírt, — ők szervezik a fölkelést. A ki az ő apját megölte, a ki a gyilkost elrejtette, palástolta — attól minden kitelik. Sok, hogy ő ezt az embert valaha szerethette ! Oh, mint gyűlöli önmagát, hogy még most sem tudja őt gyűlölni! El, el! Mit tegyen ? Ha egy oly ügyes, tanult ember, mint Carew Feri áll a lázadók élére, kétszerte veszélyesebbek, mintha maguk maradnak az ostobák. Meg kell győződnie, szobájában van-e Carew úrfi ? vagy a lázadók közt, azokkal értekezve a támadás felől ? Küzdve a rajta egyre jobban erőt vevő bágyadtság ellen, vonszolta magát az előtte jól ismert vendégszoba ajtajába. Az ajtó csak rá volt hajtva s keze egy gyönge nyomásának engedett. A hold a szobába sütött s Anikó jól láthatta, hogy Feri, félig levetkőzve, ágyán fekszik s csöndesen alszik. Közelített az ágyhoz, föléhajolt s hosszan nézte azt az embert, a kit egykor szeretni tudott s most már gyűlölni kezdett. Az alvó, mintha fölérzene a körüle támadó zajra, megmozdult s egy sóhajjal — mely hallhatóan a «Mabel»névre ment, másik oldalára fordulva, folytatta álmát. — Még itthon van, — suttogó Anikó — alszik és álmodik! De bezárom, hogy ki se mehessen. Alig volt eszméleténél — alig tudta mit cselekszik. Agyában erősen lüktetett s nem bírt már az álomital erejének ellentállani. Utolsó erőfeszítéssel húzta be az ajtót, keze tétovázott a kulcson, amint rá akarta fordítani, de lesiklott róla s az ajtóban összerogyva, a küszöbön elterülve maradt. (Folyt, köv.) mézből vagy czukorból szoktak készíteni. Igen ízletes nyalánkság annak, a ki szereti. Azt is előre bocsátjuk, hogy az alább írt történetet, mely hazánk régi zimankós korszakát olyan hiven tükrözi vissza, Erdély egyik legidősebb. és kitűnőbb arisztokratája ajkairól hallottuk, mint szájról-szájra szállott hagyományt. * Az időben, midőn II. Rákóczi György szerencsétlen lengyel hadjárata után, 1659-ben, mintegy büntetésül a nyakas fejedelem ellen, a török egész Erdélyt tatár csordákkal öntötte el, élt belső Szolnok vármegyében Kudu helységben egy jámbor, de jómódú és előkelő uri ember, Torma Péter uram, most már igen nagy visszavonultságban, bár annak idejében és I. Rákóczi György hadaiban, országgyűlésein jól ismerték az ő kegyelme kardját, sőt bölcs szavát is hallották elégszer. Mióta azonban felfordult a világ tisztes rendje és a maganagyzó ifjú fejedelem bolondul idegen koronák után kezdett kapkodni, a régi jó meseíró Aesopus kutyájának példájára, mely, mig a vízben nagyobbnak látszó hus árnyképe után kapott, a szájában lévő kis valódit is elejtette . Torma Péter uram hátat fordított nemcsak az udvarnak, de a világnak is; annál inkább utána látott gazdaságának, mely a korábbi jámbor és okos fejedelmek alatt lefolyt békességes időkben annyira fel is gyarapodott, hogy az öreg ur marháinak szerit-számát sem tudta; csűrei, gabonásai mindig teli voltak; ugy hogy ha szükség volt reá, eleget juttathatott belőle szegényebb jobbágyainak is. Egész sertéskondákat, juhnyájakat és marhafalkákat küldözgetett a szomszéd országokba eladás végett; ő maga pedig, ősi szokás szerint, a maga gazdaságából egyszerűen élvén, annyi pénzmagra tett szert, hogy az aranytallér már itt-ott szinültig tölté a sok záró ősi vasas ládát, mig a magyar ésl lengyel garasokat, hűséges cselédei állítása szerint, hogy a penésztől meg ne feketedjenek, udvarháza padlásán szokta szárítgatni. Volt ott a pohárszékekben is mit nézni elég, mert az öreg ur nagy ellensége volt a cserépedényeknek; s azért ha vendég nem volt is, az ő asztalára ugyan arany és ezüst edénynél egyéb nem igen került. Az ő egész családja ez idő szerint csupán leányából állott, mert két fia elesett a lengyel háborúban, felesége, Kamuthy Brigitta asszony pedig meghalt a fiai eleste miatt való fájdalmában. Ettől kezdve az öreg ur csak egyetlen leányával élt, kit őrzött mint szeme fényét és kinek kelengyéjét annyira felszaporitá, hogy akármely fejedelmi kérő előtt sem szégyelhette volna meg magát érette. Szerette és kényeztette is Hona kisasszonyt, mint valami török szultánát; ha kívánta volna, nyakig bársony vagy vont arany szövetbe jártatta volna s féltette még a tavaszi szellőtől is. No de volt is azon mit szeretni, mert Erdély hölgyei ugyan híresek szépségökről, de Torma Ilona meg olyan szép volt, mintha egyenesen a hires tündér Ilonától származott volna: deli és könnyű léptű, mint egy őz, nyájas mint egy kezes bárány; szépségét pedig leirni talán csak a képíró tudná, ha volna olyan festéke, mellyel azt a sarkáig érő gesztenyeszin hajat, azt a búzavirághoz hasonlitható két szemet, eperszinü ajkakat és azt az átlátszó tiszta fehér bőrt és leheletszerű rózsa arczokat le tudná festeni. Torma Ilona meghaladta már a 16-ik évet, de atyja még mindig úgy tekintette, mintha kis gyermek lenne, nem is hívta másként, ha beszélt róla, mint «az a gyermek». Felkelt-e már az a gyermek ? — mert addig ugyan kocsisnak, béresnek be kellett fogni a száját és kibontatlanul hagyni ostorát, ha mindjárt az a gyermek délig aludt volna is. Még maga az öreg úr is, hogy zajt ne üssön, csak selyembocskorban és lábujjhegyen járt a szobákban. Az öreg úr igen korán felkelt és pontosan vitte gazdaságát, örömét találta annak gyarapodásában, de igazán boldognak magát csak akkor érezte, ha leánya közelében lehetett, ott is kellett annak aludni minden este, mint valami gyermeknek, az öreg úr ölében. Ami leánya nevelését illeti: azzal ugyan Torma Péter uram nem sokat törődött. Ilonkát édesanyja amúgy is megtanította mindarra, a mit abban az időben egy uri kisasszonynak a AZ ÉN NEVEM MÁTÓL FOGVA VILLÁM EZREDES. A TATÁR KÁNDULCSÁSZÁJA. Történeti adoma. Azokra nézve, kik nem tudnák, előre bocsátjuk, hogy a dulcsásza egy keleten máig is divatozó édesség,melyet a törökök rózsalevélből és