Vasárnapi Ujság – 1890
1890-03-02 / 9. szám - Petőfi Sándor: 1848 143. oldal / Költemények - Petőfi Sándor: A conservativok 143. oldal / Költemények - Petőfi Sándor: Álmodva 143. oldal / Költemények - Petőfi Sándor: Golyók sivitnak; kardok csengenek 143. oldal / Költemények - Petőfi nehány ismeretlen költem.1848-ból 143. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak
VASÁRNAPI ÚJSÁG, a kéziratok boritékául szolgáló könyvtáblában,— továbbá a költő egyik tanulótársának és ifjúkori barátjánál, Neumann Károlynál megőrzött egész füzet kiadatlan versét 1836—1840—1841-ből, köztük a 9 Búcsú», «Galgapartihoz», «Kuruttyó» stb. cziműeket, összesen 21 darabot. Mindezek után azt hihettük, hogy Petőfinek összes fenmaradt költeményei napvilágra kerültek már. Legújabban azonban néhány buzgó irodalomtörténeti búvárnak sikerült még Petőfinek a múzeumban levő kéziratai között néhány ismeretlen költeményét fölfedezni. Ezek tintával vastagon ki voltak húzva, maga a költő törülte ki azokat a közlendők közül, de idők multával a tinta megbarnult, s a sorok olvashatókká lettek. Ferenczy Zoltán ur két, így kibetűzött költeményt tett nemrég közzé, melyeket a «Fővárosi Lapok» után mi is bemutattunk, s most legújabban még kilenczet tesz közzé a «Budapesti Szemle» márcziusi füzetében. Ezek a következők : «Álmodva...», «1848», «A conservativok», «Megjött az idő ...», «Toborzó», «Golyók sivítnak, kardok csengenek...», továbbá «Egész világ a harczmezőn», «A csámpás legény», «A nagyszombati csata». Ezek egy része töredék vagy variáns, jelesen az «Egész világ a harczmezőn» néhány szó változtatással ugyanaz, melyet a «Vasárnapi Újság» 1880. évi 31-dik számában közöltünk; a többi se tartozik a költő jobb művei közé, de elég jellemzők a költő hangulatára és a korra, melyben írattak. Bemutatjuk a négy teljesebbet mi is, a közlő, Ferenczy Zoltán ur némely jegyzeteivel. Az «Almodva...» czimüt, mely egy álom váltakozó s össze nem függő törékeny képeit rajzolja, a költő világosan azért húzta ki, mert nem volt vele megelégedve; az «1848» czimüt hihetőleg azért, mert e czim alatt egy másik költeményt irt, melyet jobbnak tartott. «A conservativok» czimüt, mely az ifjúságnak és a radikáloknak e politikai párt iránti hangulatát fejezte ki 1848 tavaszán, Petőfi — s ez jellemzi őt — politikai tapintatból hagyhatta ki. A «Golyók sivítnak, kardok csengenek» czimüt azért húzhatta ki, mert tartalma ugyanaz, mi a «Hallod-e sziv, szivem !» czimüé. — íme a költemények : I. Álmodva... Szép kedvesem A csillagok Lágy kebele .... Lehullanak, Szíved buját . . . Fejem körül Mind érezem . . . Koszorúnak ! . . . Kicsiny madár, Hah, láncz csörög, Dalolj nekem .... Hát volna még ! Tündéri dal, Hát a mi volt, Hű szerelem ! . . . Mind eltevék . . . Ezüst. . . arany . . . Csörög ... de most Nem kell, nem kell, A kezeken . . . Oly bús vagyok, Földön csörög, Vigyétek el! . . . Leverhetem, Milly illat ez, Ott voltam én Milly sok virág! A nagy csatán, Egy végtelen A zászlót én Kert a világ . . . Lobogtatám, Bús, puszta lesz Hoztam haza Mingyárt az ég, Vérző sebet. . . Hullatja le Elmúlt a harcz, Minden díszét, Beforrt a seb. Aludj, aludj, Szép kedvesem . . . Oh szabadság! Oh szerelem ! (Pest.) n. 1848. Ezernyolczszáznegyvennyolcz! az égen Egy égi csillag, vérpiros sugára Életszínt vet a betegségében Meghalványult szabadság arczára. Szent szabadság, újabb megváltója A másodszor sűlyedt embereknek, Drága élted miliom s miliom ója, Ne félj, téged nem feszítenek meg. Elbuvék a békeség galambja, Fészke mélyén turbékolni sem mer. Háborúnak ölyve csattogtatja Szárnyait a légben vad örömmel. Hah, ti gyávák, ti már is remegtek ? Ez csak kezdet, ez csak gyermekjáték . Hátha mindazok beteljesednek, A miket én álmaimban látok! Golyók sivítnak, kardok csengenek, Golyók sivítnak, kardok csengenek, A zöld mezőt piros vér festi meg, Csaták zajától zeng a föld s az ég, S te hősi költő, te itthon vagy még ? Azért daloltál harczi vágyakat, Azért daloltad bátorságodat, Hogy a midőn a harcz elékerül, Te honn a sutban gyáva szívvel ülj ? — Illyen beszédeket tart a világ, Rám így röpíti a gúnynak nyilát, És én reá csak elmosolyodom, És a magamét hozzá gondolom. Azt gondolom: sok gyönge emberek, Nem győznek most gyalázni engemet, S nem győznek majd dicsérni egykoron!. . S ha gondolok sokat, csak ezt gondolom. Ne magyarázza senki én nekem. Tudom nagyon jól, hol van a helyem ? Ha itt végzem kötelességemet, Csatába s a pokolra is megyek! (Pest.) Eljön, eljön az Ítélet napja, A nagy isten véritéletet tart, S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja, Már nyugodni sem fog addig a kard ?! (Pest.) m. A conservativok. Mentünk az ellenség elé, Mentünk előre bátran, Ti ott hátul kullogtatok Az előhad nyomában, Árnyékával takarta be Seregünk lomha testetek, Nagy volt az út, nagy a meleg, Az árnyék persze jól esett. Midőn az ellenség előtt kiálltunk a csatára, Ruhánkba kapaszkodtatok És . . . rángattatok hátra, Szűköltetek kegyetlenül, És óbégattatok rútul: «Ne lőjetek, ne lőjetek, Félünk a puskaporszagtól! «Még van idő, még van idő, Forduljunk vissza szépen, Jobb otthon, sokkal jobb leszen Kemencze közelében, Inkább hátunkra kancsukát, Mint kezeinkbe kardokat, Jértek haza, a kancsuka Csak sebesít, de öl a kard. Illyen vitézi csatadalt Dudáltatok mögöttünk, De isten segedelmivel Mi megütköztünk s győztünk, S ti drágalátos madarak, Kibujtok most hátunk mögül, És ordítoztok diadalt, Hűhóztok istentelenül, Hohó, lassabban egy kicsit És hátrább, hallják kendtek! Jobban becsüljük kendteket, Ha nem szemtelenkednek. Csak magatokat teszitek Bolondokká, ha vélitek, Hogy e Judás-örömmel itt Minket bolonddá tettetek. (Pest.) IV. 143 IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. A Kisfaludy-társaság kiadványai sorában legutóbb két érdekes munka jelent meg, az egyik «Schiller költeményei», fordították Szász Károly, Vargha Gyula és Váró Ferencz, a másik «A néphumor a magyar irodalomban», írta Imre Sándor. A külföld nagy szellemeinek sikerült átültetése kétségkívül nyereség a nemzeti irodalomra s örvendhetünk rajta, hogy Göthe lyrai költeményei után végre német Parnassz másik fejedelmének, Schillernek, kisebb költeményeit is méltó fordításban veszi a magyar közönség. A munkáról Heinrich Gusztáv, a Kisfaludy-társaság elé terjesztett bírálatos jelentésében többek közt a következőket mondja: «A fordítók nem Schiller összes költeményeit ültették át nyelvünkre, hanem a legkiválóbbaknak, tárgyi és alaki szempontból legértékesebbeknek lefordítására szorítkoztak. Ezt csak helyeselnem lehet, mert Schiller költeményei közt is nagy számmal vannak az olyanok, melyek csak történeti, vagy tekintettel a költő fejlődésére, életrajzi értékűek. A költeményeket a fordítók nem a közönséges kiadások rendjében, jobban rendnélküliségében adják, hanem három csoportban (I. Dalok, énekek, H. Balladák, románczok, III. Vegyes költemények) foglalják össze, mindegyik csoportban lehetőleg az időrendet követve. A fordítások, mindent összevéve, általában igen sikerültek, a mit főleg az oly bíráló lesz hajlandó teljes készséggel elismerni, aki mint e sorok írója, a kötet darabjait nemcsak az eredetiekkel, hanem egyéb magyar fordításokkal is összehasonlította. És nem állíthatni, legalább általánosságban nem, hogy az egyik fordító szerencsésebb volna, mint a másik, bár Szász Károly kétségkívül kitűnik nyelvének és verselésének erejével, míg Vargha Gyula sokszor meglepő könnyedséggel és folyékonysággal adja vissza az eredetit. E Schiller-kötet fordítási irodalmunkban mindenesetre kiváló helyet foglal el , bár megindulhatna a szép versgyüjteménnyel Schiller legkiválóbb költői műveinek e kötet magaslatán álló magyar fordítása.» —A gyűjteményből mi is bemutatunk három darabot (mind három fordítótól egyet-egyet). Varó Ferencz nevével lapunk olvasói ezúttal először találkoznak, s óhajtjuk, hogy a nem közönséges tehetségű író, ki a Schiller-kötet számos darabjában a magyar költői nyelv kiváló művészének mutatta magát, jövőre több időt szenteljen az irodalmi munkásságnak. Imre Sándor: «A néphumor a magyar irodalomban» czimü tanulmányában kitűnő elmeéllel nyomozza a népszellem szeszélyes nyilatkozatait legrégibb irodalmi emlékeinken kezdve egészen a Kazinczy-korabeli irodalomig. Imre Sándor a humor fogalmát tágabb értelemben veszi s e nevezet alatt foglalja össze mindazt ,a mi jó vagy rossz kedvében, humorában levő embertől kedveszéllyel csapongásában vagy széles jó kedvében s ellenkezőleg elbusulásában szeszélyesen kitelik.» Érdekesen jellemzi a humort, mint a különböző népek közös tulajdonát, mely minden népnél nagyon egyformán nyilatkozik, bár vannak eltérő vonások, például nagyon jellemző a magyar nép humoros természetére, hogy bohócznak nem alkalmas. Imre Sándor nagy irodalomtörténeti ismerettel jelöli meg a népies humor nyomait a XVI. ,VII. és VIII. század íróinak műveiben ; ítéletét mindig erős aesthetikai és kritikai érzék vezeti, csak azt sajnáljuk, hogy annyira elfogult és igazságtalan Csokonayval szemben. Alig szenved kétséget, hogy Csokonay saját korának legizmosabb költői tehetsége, de Imre Sándor nem lát benne mást ügyes verselőnél és utánzónál. Kétségbe vonja minden közösségét a népies szellemmel s azt mondja ,egyetlenegy kedves figurája vagy ékessége a népköltésnek (péld. alliteráczio) — vagy szép, rövid s hangzatos szólások sem lelhetők nála.» Ha terünk engedné, idézhetnénk akármennyit, legyen elég a következő néhány példa : «Csak maradj»agadnak» rövid, erőteljes s egészen népies szólás s még alliteráczio is van benne, vagy: Nyilj ki wi rfjasan mosolygó Rózsabimbó ! nyilj ki már, Nyilj ki, a bokorba bolygó Gyenge szellő csókja vár. Ez egy strófában két alliteráczió is van. «Nyilj ki gyenge kerti zsenge» magyar rythmus, népies középrímmel; vagy egy más példa az alliteráczióra, hol a hangsúlyos szók felváltva kezdődnek ugyanazon mássalhangzóval : «Tavaszom, rigságom Téli búza »ált.» mert azt talán csak nem kívánja az alliteráczió törvénye, hogy egymásután 5—6 szót ropogtassunk el ugyanegy kemény másaihangzóval, mint azt egyik újabb költőnknél láttuk. Az új Magyarország. Gróf Széchenyi István. E czim alatt nagyérdekű tanulmány jelent meg Grüniwald Béla országgyűlési képviselőtől, a Franklin-társulat kiadásában. Grünwald, e mélyen gondolkozó és kutató elméjű iró, e műben Magyarország emelkedésének korszakát festi, s igy mintegy folytatja «A régi Magyarország» czimű művét, melyben a mult századból a nemzeti sülyedés képet adta. Az új korszak kezdetén főkép Széchenyi alakja tűnik föl. Grünwald az ő személyében testesíti meg az ébredő Magyarországot, az ő életét, tevékenységét, alkotásait kiséri és végig vezet a szellemi mozgalmak közt. Fölhasználta Széchenyi naplóit, levelezéseit, s az essay-iró és a korrajziró lelkiismeretességével dolgozta föl. Széchenyit alig kutatta még valaki oly