Vasárnapi Ujság – 1891
1891-09-06 / 36. szám - A pusztán. I. A puszta bölcse. II. Az elkárhozott. Irta Justh Zsigmond 578. oldal / Elbeszélések; genreképek - Fejes István: Mezőben 578. oldal / Költemények
37. SZÁM. 1891. xxxviii. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁGr. 579 a mely gabnaéréskor ejteték, ott a buzakalásztenger közepén, s a melylyel megpecsételték azt az ígéretet, a mely most dalba öntve, a ködös messzeségbe árad. — A dalos csikósok között egy öreg gubbaszt. Bánatos arcza sárga, pergamen-szerű a bőre, mélyen be vannak esve szürke kifejezéstelen szemei. Az orczája keserű ránczai között azért elfér az a bágyadt mosoly, a mely folyton ott játszik a petyhüdt ajkai felett. Ez az egyetlen öreg ember köztük, az öreg Bús Mihály. Ahogy Szöreg Misa elfújta a nóta utolsó strófáját, az öreg kiverte pipáját s megszólalt: «Rosszra visz ez a nóta titeket, ördögnek tetsző ennek a nótának minden egyes verse, Belzebub csinálta annak a nótáját.» Szöveg Misa egyet mordult magában, végig törülte a gyolcs inge ujjával a száját, aztán fütyülni kezdte a nótát, a melyet az előbb danolt. «Az a» folytatta az öreg «csak fütyölt. Ez tetszik a rossz hatalmaknak a legjobban. Hej Szöreg Mihály, voltam én is dallos legény, mégis, mégis ... . «Ejnye Bús bátyám, hát, ha hivő, akkor mit pipál? az nagyobb vétek mint dalolni.» «Danolni, az Urat dicsérni nem vétek. A nótátoknak nem a kótája, hanem a szava a vétkes, — én is daloltam a gyülekezetbe, minden vasárnap, — most már pipálhatok!» «Krisztusban hívőnek nem szabad» mondta a legény, ránevetve a társaira. «Az voltam, kicsaptak.» «Tán csak nem» szólaltam meg én, eddig csak szótlanul figyelve a furcsa párbeszédet. «De úgy van, uram, úgy van. Tíz álló esztendeig térített az asszony szóval, tettben, megmutatva a követendő utat. Ő már húsz esztendeje, hogy bejutott közéjük. Megmutatta nékem a «jó» és a «rossz» országútját, rávezetett lassan arra az ösvényre, a mely felfelé vezet. Tiz álló esztendeig voltam «utazó», tiz év multán lettem csak méltó arra, hogy közéjük bejussak. S egy átkos perczben csak eljátszottam az üdvösségemet. » «Tán csak nem?» kérdtem. «De úgy van, uram, úgy van. Feleségem, olyan ritka jámbor asszony, de nagyon szigorú magára, csakúgy mint másra. Minden kis hibámat mindig feladta a gyülekezetnek. Azért futott olyan rémséges soká; 10 esztendeig, míg bejutottam, he-he-he, szerettem én, uram, a dohányt is, bagót is, az italt se vetettem meg. Ha a Zsuzsám nem látta (azt hittem az Úr elnézi nékem), hamar félrevonultam a kukoriczához, s ott pipálgattam naphosszant. Egy-egy szippantásnak a füstje tán csak nem jut fel a mennyországig? Az asszony csak kiérezte a ruhámon, lájblimon a bagót, lehelletemen az italt. Nem ért semmit a titkolódzás. Jaj uram, de meg is szenvedtem érte! Hogy beszélt a lelkemhez, hogy simította annak végig minden redőjét. Párszor meg is vert, de akárhogy is volt a kedve, jó-e, rossz-e, csak feladott mindig a gyülekezetben. . . . A legények most mind figyelték a szavát, mintha csak mesét mondana, úgy belebámultak a szájába. Szöveg Miska halkan oda szólt hozzám : «A felesége viszi a sírba a szegényt. Úgy elgyötri a térítésével, hogy már nincs is helyén az esze.» «Aztán kelmed csak bejutott» kezdtem most felvéve az elejtett fonalat. «Be» mondta folyton egyformán mosolyogva, «öt évig voltam köztük, jól is ment a dolgom, a feleségem is hitt nékem. Még a kukoriczáig is eleresztett egyedül», tette hozzá boldogan molyogva, «egyszer ... lássa», szakította félbe mondókáját «így kárhoztam el.» «Hát elkárhozott?» «El én» mondta nyugodtan és, meggyújtva pipáját a tűznél, csak mosolygott tovább. A Misa odaintett nekem, mutatva, hogy nincs helyén az esze. «Lássa, uram, én is voltam fiatal. Fiatalságom nekem is virágos, nótás volt, csak úgy mint ezeké. De hát akkor még azt hittem, a nóta boldogít. Most azt tudom, hogy a ti útjaitok», mondta a lópásztorokhoz fordulva, «a pusztulás ösvénye.» «Az a, bátyám», kiáltotta oda neki hetykén Szöreg Mihály, «a kendiek pusztáján árvereztek múltkor is, nem a miénken.» «Az más mesterség, az a földi javakra vonatkozik. Az ő javaik nem e földről valók, nincs olyan végrehajtó a föld kerekségén, aki ahhoz nyúlhatna. Igy tanít engem napról-napra az én Zsuzsi szagám!» «Az viszi a bátyámat ma is arra, hogy elhigyje azt a sok badar beszédet, amit a gyülekezetbe folytatnak», pattant fel még ingerültebben Szöreg Mihály, «azért a kis dohányért csak nem kárhozik el,» mondta hevesen, aztán dünnyögve végig heveredett a subán, mint a kinek már dalolásra nincs kedve s aludni készül. «Hát tudod már te is a bűnömet? Hej fiú !» mondta az öreg Bús szelíden, «okulj a szerencsétlenségemen. A dolog így történt folytatta hozzám fordulva, «a feleségem, ki szent asszony, minden néven nevezendő akadályt az utamra gördített a maga mérhetetlen jóságában, hogy bűnre vezető utakra ne tévedjek, az Urnák nem tetsző módon ne kereskedjek. A dohányomat mind a meszes gödörbe hányta, a kassza-kulcsot magánál tartotta s nem adott ki belőle nékem de csak egy fityinget sem.» «Hát ebbe hogyan mehetett bele kelmed, hiszen a ház is, a telek is a magáé?» kérdte az egyik csikós, egy fiatal szálas legény. «Amióta láttam, hogy ő tartja éltünk rögös utján a szövétneket, azóta csak ráhagytam én mindent, az ő szavában éreztem az Ur malasztját.» «Akkor is az dől belőle, ugye», mordult bele Szöreg Mihály, «ha magát piszkolja a házuk udvarán, hogy még a Molnárék tanyájára is elhallik, pedig azok vannak vagy kétszáz lépésnyire kendtektöl.» «Akkor is az Ur szava beszél belőle, mert akkor is csak az én javamat akarja, ha a szennyes fejemet mosdatja», mondta még mindig mosolyogva Bús Mihály. «De folytassa, Bús, lássa érdekel nagyon a beszédre.» «Érdekes is az, tanulságos is. Het maguk is tanulhatnak tőlem, mert még a jóról és a rosszról nem tudnak semmit. Ha annyit tudnának a mennyei vigalmakról, mint az én Zsuzsim, nem dalolnák itt át a féléjszakát. Szent lenne az életök, mint az én Zsuzsim szája. De hát az ördög nem alszik, az ébren virraszt, s hamar ráteszi a kezét a szegény ember lelkére. Az enyém és az övé már . . . mondom anyjukom vigyázott reám, hogy szerette volna, hogy ott túl a mennyországban is együtt legyünk a vigalmakon. Bár,—tette hozzá a mély meggyőződés hangján hozzám fordulva, — ott nincs házas élet. Ki-ki külön él, s nem tud földi gyengéiről semmit. A legfőbb gyönyör nem a szeretkezésben áll» vetette oda a dallos Szöreg Misának, ki kalapját a fejére húzta s úgy hallgatta az öreget. «Én», folytatta Bús Mihály, «azt hittem, ha a lét mézét ujjhegygyel szedem, nem ártok meg magamnak. Megcsalódtam. Eleinte lopva, titokban lejártam a kukoricza szélére, az árokba pipálni, de ezt se soká. Egyszerre csak elfogyott a dohány, feleségem meg még a könyörület-fillért is megvonta tőlem, mert tetszik tudni», mondta hozzám fordulva, «irgalmasságból néha napján adott egy pár krajczárt nekem.» Ezt hívta könyörület-fillérnek. — Hát ezt is megvonta tőlem. Ekkor egy ilyen átkos perczben — lám uram, ilyen gyenge báb az ember. Júdás harmincz pénzért az Urat adta el, én két köteg dohányért a lelkem üdvösségét. Loptam, uram, én, becsületes Bús Mihály, kiről senki sem tudott volna bűnös cselekedetet eddig elmondani. Két köteg dohányt loptam a báróék földjén. Ezt szívtam el, két héten által, nagy gyönyör volt, nem hittem volna akkor, hogy oly drágán fizetek meg majd érte. Feleségem egy este rajta ért. Ijedten látta, pipálok, gondolta, tudta, hogy nem pénzért jutottam a dohánylevelekhez. Megremegtem, s ijedten, töredelmesen bevallottam neki mindent.» «Ugyan az Isten tegye magát akárhová, hát ez volt a vétke?» kérdte egy suhancz, ki a tűznél szalonnazsírt csepegtetett a kenyerére. «Nem elég nagy vétek ez, könnyelmű fiatal ember? Feleségem, amint megtudta vétkemet, zokogni kezdett. A szegény pára azóta is elsirat minden nap négyszer, reggel, délben, este, meg éjjel az alvás legközepén. Másnap, hogy ő maga is bűnbe ne essen, s el ne kárhozzék, feladta vétkemet a gyülekezetben. Kicsaptak érte s a tanító reám olvasta az írás szent szavait, átadott az örök kárhozatnak. Szegény Zzuszim, azóta csak jajgatni tud rajtam, kinek a mennyország vigalmaiban nem lesz része, kire az örök világosságból még csak egy árva sugár sem esik, kinek csontjait a gyehenna örök tüze fogja égetni, kitől majd, ha az ítélet hozsannája meg fog szólalni, örökre el kell majd válnia.» «És nincs mentség?» kérdtem én az öregtől. «Nincs, mert a ki egyszer már bejutott közéjük, s akkor vétkezik ilyen nagyot, annak nincs kegyelem sem a földön, sem az örök bíró előtt.» «És most hogyan fér meg az élte párjával?» «Szegény párom, ha nincs a gyülekezetben, csak engem sirat egész nap. Ezért hat nappal, ha csak tehetem, a kukoriczába bújok s ott alszom vagy pipálok, oda nem hallik a szava. «Most már pipál?» «Iszom is. Ha egyszer már elkárhozom, legyen miért. Meg is verem néha az öregemet, ha már nem győzöm hallgatni, nem védi magát, mert a hivő asszonynak tűrnie kell. De ilyenkor is csak azért jajgat, hogy ezzel is csak gyarapítom a bűneim lajstromát.» «Aztán ebben az órában mit művel ?» «Ilyenkor alszik. De könnyű álma van nagyon, hirtelen felneszel. S ha felriadt, ott kezdi el, ahol elhagyta. Leírja a pokol gyötrelmeit nékem. Pedig éjjel ez, uram, nem tréfa dolog, sötétben, csendben nehezebb elviselni. Így szöktem ma is ide, nem győztem már hallgatni, eljöttem a tűz irányába.» «Itt a bütykösöm, bátyám, ne kímélje, jóféle tavalyi pálinka», mondta most már derültebben Szöveg Mihály. «Az Isten megver téged is, engem is érte. De te még fiatal vagy, van időd a vezeklésre, meg hát», mondta két korty között, «enyhébb a bűnöd, még nem voltál köztük, nem tudsz az igaz ösvényről.» Az öreg letörölte száját, egy csomó bagót vert ki a pipájából, azt a szájába gyömöszölte, s aztán lomhán mosolyogva, belebámult a hamvadó tűzbe. Szöveg Misa pár perczig hallgatott, aztán ő is, a többiek is dalolni kezdtek. A virradat első sugaránál még szólt a dal, szinte úgy érzett, a nóta ereje mosta el az éjszaka ködét. Napfényes reggelre virradtunk. Úgy éreztem, a lelkünk ifjúságát, szüzességét lehelik be a