Vasárnapi Ujság – 1898
1898-05-29 / 22. szám - Petőfi Sándor: Két ország ölelkezése 370. oldal / Költemények - Emlékezés 1848 május 30-ára. Szász Károly 370. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak
370 VASÁRNAPI UTSÁG. 24. SZÁM. 1898. 45. ÉVFOLYAM. EMLÉKEZÉS 1848 MÁJUS 30-IKÁRA. 1848-ban még serdülő tanuló voltam a nagy -enyedi kollégium jogi karán. Édesapám Kolozsvárit az országgyűlésen — Erdély utolsó törvényes országgyűlésén — mint Vízakna követe. Ennek az országgyűlésnek főtárgya s feladata a Magyarország és Erdély közötti Unió kimondása volt. Egész Erdély — a nemzeti fejedelmek, a Báthoriak, Bocskay, Bethlen és a Rákócziak és Apaffiak egykori Erdélye, I. Leopold alatt már a magyar koronához kapcsolva, de Magyarországgal nem egyesítve, még mindig külön országként önálló tövényhozással birva, de a márcziusi mozgalmak s a pozsonyi országgyűlés alkotásai által felébresztve, nagy mozgalomban volt, melynek jelszava Unió vala. Erdély magyar és székelyföldi lakosai mindnyájan az Uniót kívánták, az egyesülést az egykori anyaországgal. De a harmadik nemzet, a szász, s a még jogokkal nem bíró nép, az oláh, teljes erővel ellenezte az Uniót, és — természetesen Bécsből a kanczelláriától jött biztatás folytán — külön Erdély kívánt maradni. A törvényhozásnak ez nem lett volna akadály, mert a szász követek elenyésző kisebbségben voltak, a jobbágy oláhoknak pedig egyetlen képviselője volt az országgyűlésben : a balásfalvi oláh püspök, az öreg Lemény. Se a magyar és székely elem nem akart biztos többségével visszaélve, erőszakot gyakorolni s megszavazni az Uniót, kivált akkor, mikor a magyarországi törvényhozás a jobbágyság felszabadítását s jogegyenlőségét már kimondotta, s az Unió által az erdélyi oláh jobbágyság (a kis ország számbeli többsége) is polgári egyenjogokba volt léptetendő. A lángoló lelkesedés mellett is bölcs mérséklettel biró magyar-székely többség nemcsak többségével, de egyhangúlag óhajtotta kikiáltani s törvénybe iktattatni az Uniót. Ez volt a helyzet, mikor édesapám engem, a 18 éves, de már másod évi s épen végző jogászt magával vitt Kolozsvárra. A város, mint a felzavart méhkas, úgy zajlott; sürgés-forgás, csoportozás egész nap, féléjszakáig az utczákon s a gyülekező helyeken. Hogy a lelkes ifjúság volt a legzajosabb, mondanom sem kell. Én sem voltam egész idegen Kolozsvártt; ott volt Gyulai Pál, Szilágyi Sándor, Szentgyörgyi Imre, három jó barátom, Urházy György, az Uniozsebkönyv szerkesztője, s többen, akikkel ismerős voltam. Ott a magyarországi ifjúsági küldöttség, melyből Lisznyay Kálmánra, Székely Józsira, Korányi Frigyesre, Funták Sándorra emlékezem, kik pesti levegőt, az új szabadság éles és meleg levegőjét hozták közénk, amivel fokozták az erdélyi ifjúság lelkesedését, mert azt meggyújtani nem volt már szükség! Az országgyűlés május 29-ikén nyilt meg; a magyar országgyűlés akkor már kimondotta volt az Uniót az 1848: VII. t.-czikkben. A tanácskozás első tárgyául a második napra, május 30-ikára, az Unió tüzetett ki. Tele volt a Redout-épület nagy terme és karzata, lépcsőháza és az utcza. Sehol sem lehetett volna egy gombostűt a földre leejteni. Én is ott szorongtam a karzat egyik zugában. A teremből nagy moraj hallatszott. Elnök és jegyzők szavát elnyelte a moraj, mikor a tárgyalás megkezdődött. Egyszerre lelket rázó mennydörgés hallatszott — s csend lőn ; Wesselényi Miklós beszélt. Mint a vak Sámson karja megrázta a filiszteusok palotájának oszlopait, hogy azok összeomlottak , úgy a vak Wesselényi hangja a terem levegőjét s a lelkeket. Óriási lelkesedés ragadta el az Uniót kivánó többséget s a hallgatóságot. De a szász követek hallgattak, mogorván és kelletlenül, s kemény püspök, jámborúl mosolyogva, tagadólag rázta fejét. Némely közvetítni kivánók az Unió helyett a Magyarországhoz való csatlakozást emlegették maguk közt, halk suttogással. Báró Kemény Domokos, a szelid, de lelkes szabadelvű királyi hivatalos (kiknek a választott követek mellett, a király által minden pártból, rendesen főrendűekből, kinevezett kisebb serege, az egykamarájú országgyűlésben mintegy a főrendiháznak felelt meg) felszólalt, s Wesselényi indítványához járulva, nem csatlakozást, hanem teljes Uniót kivánt. Az ő szavait is hasonló helyeslés kísérte, de a még hallgató ellenzék most is visszatartotta magát. A szász párt egyik vezére, a brassói követ, Roth, — nem daczolhatva a nagy többség egyhangú lelkesedésével — «circumspectus szász» modorként, feltételesen «a pragmatica sanctio épségben tartása mellett» az Unió elfogadása mellett szólt, fentartva, vagy legalább sejtetve, hogy a pragmatica sanctio — Erdélyt nem ismerve Magyarország egy részének, hanem külön nagyfejedelemségnek (mint akkor tényleg volt) — még magyarázatot, vagy legalább kibúvót nyújthat a teljes Unió ellen. A szász követek mind felállottak társuk nyilatkozatának pártolására, de a magyar többség ezzel nem volt megelégedve. Ekkor állt fel édesapám, a kinek — nem a Wesselényiéként mennydörgő, sem oly elragadó de erős és meggyőző szava, a három nemzenek s az oláh népnek az alkotmányos egység sánczaiba bevételekkel elérhető előnyeit fejtegette s a jogegyenlőséget, mint a nemzeti egység alapját s a haza erejének, összeforrásának s felvirágzásának feltételét tüntette fel. Beszéde folytonosan emelkedőbb, előadása meggyőzőbb lett s mikor az Unió feltétlen ajánlásával fejezte be: ismétlődött nemcsak a többség, hanem az egész ház helyeslése. Felállottak s ezúttal a szászok is mind — és Schmidt szebeni követ, a szászok vezérszónoka feltétlenül nyilatkozott az Unió mellett. Nem kisebb tapsot aratott beszédével, mint apám, vagy akár Wesselényi; s az Unió, — melynek kérdése és sorsa kezdettől fogva s már eleve el volt döntve,— nem többséggel, hanem egy érzelemmel s egetverő lelkesedéssel diadalmaskodott. Lemény János, a balásfalvi püspök is az Unió mellett nyilatkozott s az egyértelmű határozathoz csatlakozott. Az ülés alatt a Bedoute előtt, a tágas külső-monostor-utczán rendkívüli sokaság tolongott; a közeli s távoli szomszédságból az oláhság is nagy számmal volt becsődítve, esetleg kitörésre is készen. Valakinek az a jó gondolata támadt, hogy a becsődített s lázadók által vezetett és bujtogatott oláhság közé Lemény püspököt kellene levezetni, hogy a jó lelkű öreg csillapítsa le háborgó népét. Az öreg püspök engedte magát vezettetni s kész volt szólni híveihez. Kezébe adták az Unió-zászlót s a mint az utczára érkeztek, fiatalabb követek karjaikra kapták s felemelték az öreget, a ki az oláhok szeme láttára lobogtatta a zászlót s fennhangon kiáltotta: «Setreaske Unione!» (Éljen az Unió!) Milyen lelkesedés, milyen öröm, milyen diadalérzet ! Mindenkit más-más fogott el! Egész nap s még késő éjjel is folytonos tolongás az utczákon, fáklyás tisztelgések a főszereplők ablakai alatt, ováczió nemcsak Wesselényinek és társainak (Bethlen János, a Kemények és Zeykek, édesapám s a többi, de Lemény püspök, Schmidt és Both előtt is). Ehhez hasonló egyhangú lelkesedés és nyilatkozás csak az volt, mikor a pesti Bedoutban Kossuth a képviselőházban ama felejthetetlen szókat mondá: «Meghajlok a nemzet nagysága előtt!» Szász Károly. Háry Gyula rajza. A REDOUTE ÉPÜLETE KOLOZSVÁRT, AHOL AZ 1848-IKI ORSZÁGGYŰLÉST TARTOTTÁK. KÉT ORSZÁG ÖLELKEZÉSE. Petőfi Sándor költeménye. 1848 május. És az idő eljött, bár nem hamar, De nem is későn még, midőn A szent imádság meghallgatva lőn, Midőn eggyé lett mind a két magyar! . . . Ki eddig a porban hevertél, Légy üdvözölve keblünkön, Erdély! Oh nemzetemnek drága szép testvére, Simulj, simulj testvéred keblére, A melyben a szív most oly édesen ver . . . Légy üdvözölve százszor, százezerszer ! Mi jól, mi jól esik ölelkezésünk, S mégis milyen sokáig késtünk! . . . De mindegy, mindegy, feljött végre A késedelmes nap az égre, Mely összesimult arczainkra süt, S örömkönyüket szárit mindenütt. Oh nap, ne bántsd e könnyeket, Melyek most pilláinkon zengenek, A melyeket Öröm csepegtetett; Hagyd a világnak vége iglen Ottan ragyogni szemeinkben, Hagyd ott ragyogni mindég . . . Magyar szemekben ez oly ritka vendég! Együtt vagyunk és együtt maradunk ! Nincs isten és nincs ördög, aki ismét széjjel birná szakítni Ölelkező karunk, Egy volt a bölcsőnk, koporsónk is egy lesz, Ha majd leszállunk a holt nemzetekhez ... De én nem félek többé a haláltól, Viselje bármilyen csalárdul A változékony sors magát, Sebet kapunk talán, de nem halált. Jöhetsz, most már jöhetsz, vihar, Nem rettegjük már haragod, Két ország eggyé olvadott, Kétélű kard lett a magyar, Mely jobbra is vág, balra is vág, És jobbra-balra majd érzik csapását! S te, lelkem, szállj a Királyhágón által Érzelmeimnek tündér világával, És szórd el ott e kincseket,