Vasárnapi Ujság – 1900
1900-04-15 / 15. szám - Svend Holst Jensen a Petőfi-társaság norvég kültagja (arczképpel). Szász Zsombor 235. oldal / Élet- és jellemrajzok - Zimay László (arczképpel) 235. oldal / Élet- és jellemrajzok - Petőfi István levele Lisznyay Kálmánhoz 235. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyúak
16. SZÁM. 1900. 47. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. ABONYI LAJOS EMLÉKEZETE. Abonyi Lajos (Márton Ferencz) két évvel ezelőtt elhúnyt jeles elbeszélő- és népszínműírónk arczképét április 7-én leplezték le az abonyi kaszinóban, melynek ő igen sokáig buzgó elnöke volt. A kaszinó díszterme erre az alkalomra zsúfolásig megtelt előkelő közönséggel. Gullner Gyula országos képviselő, a kaszinó mostani elnöke, szép és hatásos beszéddel nyitotta meg az ünnepélyt, találó vonásokkal ecsetelvén Abonyi Lajos emberi és írói kiváló tulajdonságait. Beszéde után lehullott a lepel a Túry Gyula által festett képről, mely kitűnően örökíti meg az író jóságos arczát. Lévay Mihály, Ujszász költőpapja, szavalta el ez után erre az alkalomra írott költeményét. Majd Frenyó Endre szólt még a kegyeletről, mellyel Abonyi Lajosnak Abony város tartozik. Végül felolvasták a fővárosi íróktól érkezett üdvözlő sürgönyöket. Az ünnepélyen jelen volt Abonyi Lajos özvegye, fia, rokonsága, díszes hölgyközönség, Rakovszky István, a főszámvevőszék elnöke, és Pest megye több notabilitása. Sikerült bankett fejezte be a kegyeletes ünnepséget. Bemutatjuk ez alkalommal Abonyi Lajosnak a kaszinó által festetett arczképét, valamint Abonyban levő családi házát is, amelyben oly sok szép művet írta meg nemzetünk eme jeles írója is adott ki. Magyar stílű és érzésű dalai tetszettek legjobban. Legismertebb és legértékesebb művei: «Nem hallottam soha ily bús harangszót», «Boldog éjjel», «Naptól virít», «Szerelmi dalok», «Zord az idő», «Nem tudom én mi a bajom» kezdetűek (Petőfi, Komócsy, Losonczy s mások szövegei). A zongora- s a magyar férfi- és vegyeskar-irodalmat is értékes művekkel gazdagította. Ezek közt legismertebbek: «Suhog a szél», «Honfidal», «Dalra magyar», «Mi riasztja föl a magyart.» E két utóbbi kar mint országos dalversenyi pálya- és versenydarab is szerepelt és állandóan műsorán van a hazai egyesületeknek. A hatvanas években, mint a pest-budai dalárda, a hetvenes években pedig mint a nemzeti dalkör igazgató karnagya fejtett ki tevékenységet. «Honvéd indulóját» énekkarra zenekisérettel egy filharmóniai hangversenyen Richter János mutatta be. A Nemzeti Zenede a kilenczvenes évek elején a magasabb zongora-tanszak tanárává választotta s mint ilyen, legutóbb a pedagógia terén volt munkás s 1896-ban «Elemi és technikai gyakorlatok» czímű hézagpótló művét adta ki. Ugyanebben az évben a király a művészet terén szerzett érdemeiért a Ferencz József-rend lovagkeresztjével tüntette ki. Zimay legutolsó műve a «Talpra magyar!» megzenésítése volt, mely azonban kéziratban maradt. Ezt a szép szerzeményt a dalegyletek legközelebbi ünnepélyén, versenydarabképen egy jónevű budapesti dalárda fogja bemutatni. Temetésén, mely április 11-én ment végbe, nagy számmal jelentek meg írók, művészek és jó barátai. Túry Gyula festménye. ABONYI LAJOS. ZIMAY LÁSZLÓ. 1833—1900. A fővárosi zenészeti és írói köröknek egy régi, népszerű alakja tűnt le ismét; egy nyájas, naiv költői, lelkű férfi, akinek mély érzése annyi szép dal szülőforrása volt. Zimay László dalszerző húnyt el ápril 8-án, alig pár napi betegeskedés után, 66 éves korában. A Nemzeti Zenede tanára volt, lelkes mívelője a magyar zenének, kinek népdalait országszerte éneklik. Az elhúnyt egészen a dalnak, a magyar zenének élt, melyet mint tanár évtizedeken át tanított és egész zenész nemzedéket nevelt fel. Zimay László Gyöngyösön született 1833-ban. Kecskeméten és Tatán végezte iskoláit. Első zenei oktatását atyjától nyerte, ki jól képzett katonai karmester volt. 1855-ben jött Pestre, ahol Mosonyi Mihály volt a vezető tanára. Első magyar műdala a Nemzeti Szinház ünnepelt ifjú művésznőjének halála után «Hegedüsné emléke» czímen 1860-ban jelent meg és mindjárt fölkeltette tehetsége iránt a Csakhamar több dalfüzetet és nagyobb figyelmet. művet 235 SVEND HOLST JENSEN, A PETŐFI-TÁRSASÁG NORVÉG KÜLTAGJA. Protestáns pap, de amint ugyanaz a hit más formában él fönn Norvégia puritán, zord talaján, Holst Jensen sem olyan, mint a mi papjaink. Hajlamait, kedélyét, impressióit nem búzakalászos szántókon, tarka réteken kapta, hanem viharos tengeren, az elemekkel küzködő hajósok között. Nem langyos esőért imádkozik, mely egy év áldását hozza meg, hanem akkor buzdít kitartásra, mikor az egész életről van szó. Ilyen hivatás életerős, kemény embert nevel, aki szembe áll a viharral s nem a keserű pohár elmúlásáért imádkozik, hanem erőért, hogy azt bátran kiüríthesse. Középmagasságú, tagbaszakadt, izmos termetű ember Holst Jensen. Borotvált ajkával, kerek szakállával éjszakvidéki tengerészhez hasonlít, s huzamosabban kell itt fönn élni, míg az ember megszokja, hogy ilyen alakban is Isten szolgáját lássa. Keskeny ajka, éles szempillantása szigorú, kritikus kifejezést ad arczának. Mélyen néz az emberek lelkébe s mindig meglátja és metsző gúnnyal föl is tárja gyöngeségeinket. Inkább író, mint költő; inkább a kritika bonczoló kése való kezébe, mint a költő tolla. Most a magyar irodalommal, Petőfivel és távolabb külföldön kevéssé ismert Madách-csal a foglalkozik. Remélhetjük, hogy érdekes és értékes tanulmányokkal fogja terjeszteni nagy íróink hírnevét. Svend Holst Jensen 1846 deczember 7-ikén született Drammenban. Ugyanott végezte iskoláit s aztán Krisztianiában tanult theologiát. 1873-ban mint tengerész-misszionárius előbb Leithben, avagy Londonban nyert alkalmazást s ezen évek alatt beutazta egész Európát, meg a szent földet. 1879-ben Finnlandban és Oroszországban járt, a következő évben nyugati Európát utazta be; 1881-ben Egyiptomban, Palesztinában, Syriában s déli Európában találjuk. Ez utazásai alatt temérdek tapasztalatot, nyelvismeretet szerzett; érintkezett Ibsennel, Ole Richterrel, a későbbi norvég miniszterrel, s mint jó pap, megfürdött a Jordánban és egy éjszakát töltött a Tábor hegyén. Minderről érdekes útleírásokat közölt norvég lapokban. 1881-ben hazatért Norvégiába s előbb Hölvaegben, majd Grimstadban volt pap. De ez évek alatt sem hagyott föl utazásaival. Előbb Islandot, majd Rügen szigetét járta be, mindkét helyről gazdag útleírásokat küldve hazájába. Az utóbbi időben visszavonult papi hivatalától s egészen az irodalomnak él. Már évekkel előbb jelentek meg költeményei, többnyire vallásos tartalmúak; az utóbbi időben pedig az orosz és magyar irodalom nagyjaival foglalkozik. Rövid idő alatt annyira megtanulta nyelvünket, hogy szótár segélyével bármit lefordít Petőfinek néhány versén kívül, egy hosszabb tanulmányt közölt a «For Kirke og Kultur» czímű folyóiratban, melyben érdekesen beszéli el életét s az «Urd» czímű lapban egy eszthetikai értekezést az «Apostol»-ról, életrajzi adatokkal vegyítve. Most mélyebbre ható tanulmányokat készül írni a magyar irodalomról s mi örömmel üdvözöljük a Petőfi-Társaság új tagját, az első norvéget, aki nyelvünknek és irodalmunknak apostolává szegődött fönn a zord éjszakán. Krisztiania. Szász Zsombor. PETŐFI ISTVÁN LEVELE LISZNYAY KÁLMÁNHOZ. Pétervárad, decz. 28-án 1852. Édes Barátom! Hogy egy baráti kézszorítás s egy istenveled nélkül köllett eljönnöm, — igen sajnáltam; de hiába, máskép az nem lehetett. Hogy ily sokáig késtem igért levelemmel, erről sem tehetek, mert dolgaim annyira igénybe vesznek, hogy most is alig tudok elegendő időt szakítani ezen néhány soraim írására. Péterváradon vagyok «mészáros legény». Tőke mellett állok, szúró, vágó, gyilkoló szerekkel körülvéve : ütöm. ABONYI LAJOS CSALÁDI HÁZA ABONYBAN. Túry Gyula rajza.