Vasárnapi Ujság – 1903
1903-07-12 / 28. szám - Lampérth Géza: Pompeiben 454. oldal / Költemények - A reichstadti herczeg (képekkel) Károlyi Árpád 454. oldal / Történelem; régészet és rokontárgyuak
454 Héderváry Károly horvát bán lett, gróf Pejacsevich Tivadar Verőcze megye és Eszék város főispánjának neveztetett ki, mely minőségben 16 éven át oly sikeresen működött, hogy Ő Felsége 1901-ben, midőn édes atyja halála miatt kénytelen volt a főispáni méltóságról lemondani, a Szent István rend kis keresztjével tüntette ki. Ezen kívül cs. és kir. kamarás, a Lippe herczegség díszkeresztese, a máltai lovagrend tiszteletbeli lovagja. A főispánságról lemondása után ismét képviselői megbízatást vállalt, azóta a nasiczei kerületet képviselte a horvát szlavon-dalmát országgyűlésen, mely a magyar országgyűlésre is kiküldte. A magyar képviselőházban tagja volt az összeférhetetlenségi bizottságnak. A báni kormány önálló működése kiterjed Horvát-Szlavonország belügyi kormányzatára, igazságszolgáltatására, vallás- és közoktatásügyeire. Gróf Pejacsevich Tivadar e kormányzati ágakat alaposan érti; azok eddigi fejlesztésében Horvátországban sok éven át gyakorlatilag is közreműködött. Akik gróf Pejacsevich Tivadarral közelebbi összeköttetésbe jutottak, dicsérik higgadt államférfiúi gondolkozását s magasztalva emlegetik jószívűségét, emberbaráti jótékonyságát és barátságos, vidám kedélyét. Neje, Vass Erzsébet bárónő nemcsak lelkes pártfogója a zeneművészetnek, hanem mívelője is; főúri körökben általánosan ismeretes szép hangjáról s énekművészetéről. Gyakran rendezett jótékony czélokra zeneestélyeket, melyeken maga is nagy tetszéssel működött közre. Horvát- és Szlavonország lakossága örömmel látja gróf Pejacsevich Tivadart a horvát báni széken s bizalommal várja, hogy a Magyarország és Horvát-Szlavonország közötti történelmi és szét nem válható kapocsnak ezentúl is lelkes ápolója, ezen országok politikai érdekeinek a törvényekhez hű őre és oltalmazója, kulturális fejlődésüknek hatalmas előmozdítója lesz. —V-V— POMPEIBEN. A kíváncsi nép már régen szerte széledt.— Lenn, a vendéglőkben szebb a zsongó élet, Mint itt a borongó enyészet. A Forum egy csonka oszlopához dűlve, Magam vagyok itt a multakba merülve. Köröskörűs barna romok sora némán És — úgy tetszik, — szinte szeretettel néz rám. S valóban, oly jól is illünk mi egymáshoz, Lelkem is ért a borongáshoz . . . S imbol — félig álom, félig meg káprázat — Megelevenülnek a holt, puszta házak. S bús hírmondóiként letűnt víg időnek,1 Egymás után sorra, rendre elém jőnek A csorba oszlopok, repedezett kövek, S beszélni kezdenek. — E sötét romhalom Tudod, mi volt egykor? Fény, pompa, hatalom, E most néma téren hangos élet járta, Márványcsarnokiban visszhangzott a lárma. Büszke urak, hölgyek szines sokadalma hullámzott föl s alá zajongva, kaczagva. Mindenütt az öröm vidám zaja zsongott, Nem ösmerték itt az életölő gondot. Szárnya bús verése messziről ha romlett, Káprázatba ejté e boldog vidékek Örökké kaczagó, ragyogó derűje, S más tájra kerülve Az az éjmadár itt vendégül se tért be. Galambnak, gerlének , szerelemnek, kéjnek, Boldogságnak volt itt puha, meleg fészke . . . A sok vidám, pajkos és gondtalan Isten Víg czimboraságra szövetkezett itten, VASÁRNAPI ÚJSÁG. 28. SZÁM, 1903. 50. ÉVFOLYAM. Örök gyönyörszomjas földi emberekkel. S virággal hinté be útjaik göröngyét, Pezsdítő olympi csípős fűszerekkel lezúrjuk tüzes mézes gyöngyét. Ragyogott az arany, csillogott a márvány, Mi szép és jó akadt messze föld határán, Alkotta légyen az ég ingyen kegyelme, Görnyedő rabszolga, szárnyaló lángelme , Mind együtt volt itt dús lakáson ! . . . Merengésriasztó zaj zörren valahol. S ím, egy ütött-kopott istenszobor alól, Oktalan állat, kis gyík szökken elémbe, S azt mondja — olvasom eleven szemébe : — Most az egész az én lakásom . . . Lampérth Géza. A REICHSTÄDT! HERCZEG. (Vége.) Hogy a szövetséges hatalmak, melyek a legitim királyt akarták visszahelyezni Francziaország trónjára, a nagy trónforgató fiát császárúl nem óhajták, mert méltán tarthattak attól, hogy minél hamarabb atyja fog helyébe lépni, az érthető. Érthető az is, ha a Bourbonok sanda szemmel tekintenek még Párma kis herczegére is, mert gyönge lévén franczia uralmuk alapja, a pármai udvarban melegágyát rettegték az őket egykoron eltipró bonapartizmusnak. Alig lehet azonban megérteni, hogy nem a franczia császártól, hanem ettől az apró souverain herczegecskétől ép úgy tartottak a büszke Albion, az óriás Oroszország, a vezető Ausztria s a megemberedett Poroszország is, mint a gyáva Bourbonok s összeesküdtek az ártatlan gyermek megrontására, a saját maguk diktálta nemzetközi szerződés megsemmisítésére. Oroszlánok harcza egy kis fehér egérke ellen : úgy-e, csúnya egy látvány ? Amint ugyanis a bécsi kongresszus 1814 őszén megkezdődött, a két fő Bourbon-udvar, a franczia és a spanyol, azt kezdte követelni, hogy a kis Napoleontól az olasz herczegségek elvétessenek s a spanyol király lányának, Etruria özvegy ex-királynéjának birtokába jussanak. Talleyrand agyában fogamzott meg a «rabló gondolat», hogy a Bonaparte vér örök időre kitöröltessék a souverainek sorából. Metternich, a kis herczeg gyámjának mindenható minisztere nem nagyon ellenzé e gondolatot s megakadályozását Mária Lujza csupán annak köszönheté, hogy kérő leveleivel Sándor czárt és a porosz királyt a maga részére meg tudta nyerni. De mikor 1815 elején az orosz és porosz terjeszkedési törekvések ellen, melyek Lengyel- és Szászországot fölfalni igyekeztek, a bécsi titkos szerződés Angolország, Francziaország és monarkhiánk közt létrejött, ennek fejében Metternich ama föltétel alatt, hogy míg Mária Lujza él, az olasz herczegségeken uralkodni fog, késznek nyilatkozott annak kivitelére, hogy Napoleon fia souverain hatalomra soha és sehol ne jusson. Még kegyetlenebb döfés volt a kis herczeg jövőjére atyjának elbai szökése. A hires 100 nap s az a körülmény, hogy a franczia kamara még Waterloo után is császárrá proklamálta II. Napoleont, az Angliától támogatott Bourbon-udvarokat arra ösztönző, hogy — Napoleon szökése, mint szerződésszegés miatt — érvénytelennek nyilvánítsák az 1814 április 11-iki szerződést s Mária Lujzának és fiának a pármai herczegségektől való megfosztását nyomatékosan követeljék. Nehezen sikerült a kongresszuson annyit kivinni, hogy Mária Lujza a maga személyére meghagyassék a herczegségek birtokában s a hatalmak később egyezzenek meg az iránt, hogy az ő halála után kire jussanak e kis országok. Ferencz császár egy 1815 május 31-iki titkos szerződésben, melyet Orosz-és Poroszországgal kötött, megkísérte ugyan unokájának anyja halála esetére is biztosítani a souverain birtokokat. De ha volt volna is va lami értéke az effajta, akkoriban napirenden lévő, kérész-életű conventióknak, ezt az értéket teljesen lerombolá az a kísérlet, mely ekkortájban Amerikából indult ki a Szent Ilonán ülő császár megszabadítására. E merész kísérlet után szó sem lehetett a titkos szerződés végrehajtásáról vagy arról, hogy a hatalmak valaha a kis Napóleon pármai trónörökösödésébe beleegyezzenek. Még azt sem engedték meg, hogy Mária Lujza magával vigye fiát Pármába; egyedül kellett oda mennie. Neki meghagyták a «fölség», de elvették tőle a császárné czímet, fiát pedig megfosztották a «fenség» czímtől s egyben megindúlt a nagy hajsza a kis herczeg ellen. Hiába kért és remélt Mária Lujza, engednie kellett az összes hatalmak nyomásának, a mint, tán szükségtelenül, engedett e nyomásnak a legitimitási elv túltengésében szenvedő Metternich és császári ura. így jött létre az 1817 június 10-iki párisi szerződés, mely a Napoleon nevet a dynastiák sorából végkép törlé és kimondá, hogy Pármát s a más két herczegséget Mária Lujza halála után a spanyol király leánya örökli. A Bourbonok még azt szerették volna, hogy a kis Napoleont nagyatyja szerzetesnek, vagy legalább papnak adja, hogy magva szakadjon. De ezt a szemtelen követelést ép oly határozottan elutasítá Ferencz császár, mint azt a másikat, hogy a pfalzi bajor herczegeknek Csehországban 1805-ig birt roppant magán uradalmat, a melyekkel a szerződés Napoleon fiát souverainitása elvesztéseért kárpótolta, a kis herczeg halála után ne szállhassanak esetleges ivadékaira. A dinasztikus jogaitól megfosztott kis Napóleonnak czímet adni most már nagyatyja gondja GROF PRJACSEVICH TIVADARNE, VAY ERZSEBET BARONO, AZ ÚJ HORVÁT BÁN NEJE.