Vasárnapi Ujság – 1903
1903-09-13 / 37. szám - Margitay Tihamér (arczképpel és képekkel) 603. oldal / Élet- és jellemrajzok
37.SZIM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 603 gondol, milyen szóval fejezhetem ki én az érzésemet? Megszegtem azt a szerződést, melyet kötöttünk és beszéljek? Megtartottam a szavamat — folytatta sietve. — Ismerjük egymást két hónap óta és én sohasem említettem többet azokat a dolgokat, melyek első találkozásunkkor kipattantak belőlem. Türelmes voltam, ugyebár? A jutalmam pedig az, hogy ön most tudja mindazt, ami akkor elmondatlan maradt. A leány csendesen állott, kezét rányugtatva a tó szélén álló bükkfa hosszú, lehajló ágára. A fiatal ember folytatta szavait. — Mindig úgy érzem, hogy — hogy ön úgy tekint, mint barátját. A leány arczát friss pirosság futotta be. — Hogy ön szereti az én társaságomat — folytatta a férfi halkabban. — Ugye, nem mondok ezzel túlságos sokat? Szereti-e másét, például Welshét, ugyanennyire ? A szemeik találkoztak. — Félannyira sem. A leány oly halkan beszélt, hogy Beekmannak hozzá lehett hajolnia, hogy megértse. Aztán kiegyenesedett és ránézett a leányra ; nem mert szólani. — Tudja, én szeretek mindenkit, — mondta a leány kissé remegő hangon — de másokkal alig tudok egyebet beszélni mint haszontalanságokat, Welsh pedig — ez épen boldogtalanná tesz. Legjobb szeretném, ha nem jönne hozzánk. Ugyanabban az üzletben van, amelyben ön, ugye? Beekman komoran bólintott. — ő a gazdám — mondta lassan. — Van neki esze és — pénze. — Igen ? A leány felvetette fejét. — És én — nekem épenséggel nincs pénem — a fiatal ember kelletlenül nevetett — de azt hiszem, egy kis eszem van. A leány oly erős hittel nézett fel rá, ami meghatotta őt. — Majd csak előrejutok valamikor, — szólt Beekman tovább. — Csak a minap gondoltam arra, ami eszembe sem jutott életem eddigi huszonhat évében, hogy az a mód, amellyel utat fogok törni, egyenes lesz és méltó — önhöz. Szeme kereste a leány beleegyezését, ez azonban lesütötte szemét és elpirult. — Annyi mindenféléről beszéltünk, olyan dolgokról, melyekről sohasem beszéltem senkivel — folytatta Beekman gyorsan — úgy hogy sokkal jobban ismer engem, mint bárki más a világon. Mondja legalább azt, hogy szívesen hallgatott és hogy szeret egy kissé. Többet nem kívánok. A leány félrefordult tőle. — Vissza kell már mennünk — mondta sietve.— Ma este Welsh úrnál kell ebédelnünk s aztán színházba megyünk. Öltözködnöm kell, ideje már, hogy haza menjek. Jöjjön. Visszasiklott a pad felé, haladék nélkül. Hazamenet az egész úton jókedvűen beszélgettek s csak akkor hallgattak el, mikor megálltak az ajtó előtt. A leány kezet nyújtott. — Isten önnel, — szólt. — Mikor jön el megint ? — Holnap, — felelt a férfi, a kis kezet kezében tartva. A leány a fejét rázta. — Holnapután ? — faggatta Beekman. A leány habozott, aztán visszavonta a kezét. — Jó, jöjjön holnapután s akkor elmegyek önnel. Mamának engednie kell ez egyszer, mert szeretek önnel korcsolyázni, bármikor. Megelégszik ennyivel? Beekman szeme kitágult, az arcza piros lett. — Kezdetnek elég, — mondta — de egykor meg kell kapnom mindent. Az ajtó kinyílt a leány megrázva fejét, búcsúszó nélkül besurrant s az ajtó bezárult mögötte. IV. — Arra kértem, hogy maradjon — szólalt meg Welsh. Aztán megállt és egy hasáb fát dobta a tűzre, kiegyenesítette a vállát és úgy nézett Beekmanra. —Azt mondtam, hogy üzleti ügyben kívánok szólni önnel, — folytatta — de ez nem egészen helyes kifejezés erre a tárgyra. Elhallgatott. A két férfi szemben ült egymással. A kártyázó asztal még mindig a szoba közepén állt, mint ahogy Bstter és Potter ott hagyták; a szivarfüst eloszlott és a lámpák meleg, ragyogó fénnyel égtek. Nem Beekmanra tartozott, hogy ok nélkül megszakítsa a csendet, merőn a főnöke arczába nézett, akinek szeme nyugtalanul kerülgette a szobát. Végre Welsh megszólalt. — Nem könnyű dolog erről beszélni, — mondta lassan, — bár kétségtelennek tartom, hogy ön csekély fontosságot tulajdonít a dolognak, ha megmondom, hogy micsoda szívességet kérek. Gray kisasszonyról van szó. Megint elhallgatott s ismét csend lett, de másféle csend. — Szeretem őt, — kezdte újra Welsh — s remélem, rá tudom venni, hogy hozzám jöjjön feleségül. Furcsa dolog, de igaz, hogy féltékeny vagyok mindenkire. Arra kérem önt, hogy . . . hogy hagyja abba látogatásait nála. Ő azt mondja, nagyon gyakran találkoznak. Önnek ez bizonyára nem nagy dolog és én — mondom, hogy bolond módon féltékeny vagyok s nem akarom, hogy más is a harcztéren legyen. Belenézett Beekman komor, makacs arczába. — Ez az, amit mondani akartam — mondta végül Welsh nevetve. — Aligha lehetne ezt üzleti ügynek nevezni. Beekman hátrahajolt székében s szokása szerint összefonta karját. — Ez minden, amit kiván ? — mondotta. — Nagyon sajnálom, de ebben nem lehetek szolgálatára. __ Pillanatnyi csend után, ismét_Weigh sziláit meg. — Ugyan ne bolondozzon, — mondta, — ne gondolja, hogy ez csak így van. Nem beszélek a levegőbe. Nem akarom, hogy oda járjon. Beekmannak az arcza fellángolt. — Nem akarja, hogy oda járjak? Mi köze ahhoz önnek, hogy én odajárok-e? Welsh csípőjére tette a kezét. — Mindenhez van közöm, aminek a boldogságomhoz van köze. Azt hiszem, ön tartozik nekem valamivel, elfelejti, hogy én a főnöke vagyok. Beekmannak megfeszült a karja. — Én tartozom önnek napi kilencz órai munkával, ön tartozik nekem a fizetésemmel. Ezzel vége van a számadásunknak. Welsh a zsebébe sülyesztette kezeit s ránézett az előtte álló emberre. — Úgy látszik, nem veszi észre, — mondta neki rekedten, — hogy az állása az üzletben az én kezemben van. Azt hiszi, eltűröm, hogy az üzletvezetőm udvaroljon annak a lánynak, akit nőül akarok venni ? Nem bizony. Vagy elejti őt, vagy én ejtem el önt. Megint beállt a szörnyű csönd, a két férfi arcza sötétebb lett az óra minden kettyenésére. Beekman szeme fénylett, mint a parázs, a tüze beleégett a másik férfi lelkébe. — Tíz éve dolgozom a gyárukban, — szólalt meg Beekman. — Ön tehát el akarja velem szemben követni ezt a nemtelen dolgot, csak azért, mert nem akarom engedni, hogy úgy bánjanak velem, mint a karommal, hogy lerúgjanak a lépcsőről, mint a kutyát. Welsh halvány arcza piros lett.— Ne beszéljen ily kemény hangon — felelt engesztelen. — Ne legyen esztelen. Roger. Nem hagyhatja el állását, amelyben szépen előbbre viheti és én — és én kárpótolni fogom. Maga ember a talpán, de ezzel a dologgal hagyjon fel; úgy is meg kell tennie, tegye hát a maga jószántából. Mondom, hogy bele vagyok a lányba bolondulva és — ön az utamban áll. Beekman talpra ugrott és a kalapját s kabátját felvette. Aztán megfordult és a szoba közepén állva, összeszorította fogait. — Vagyok olyan barátságtalan — mondotta — hogy megmaradjak a szavamnál, mikor egész életem boldogságáról van szó. Welsh rábámult az arczára. — Maga is szerelmes bele — szólt rekedt hangon. — Akkor kettőnk közül valamelyiknek a falhoz kell szorulnia. Megint csend lett, aztán ismét Welsh szólt. — Az az egy pedig maga lesz, azt mondom. Beekmannak dühében megfeszült minden arczizma. — Ha ön gazember akar lenni. — mondta — nincs a földön törvény, amely megakadályozza abban, hogy a természetének megfelelően cselekedjék. Kiment a szobából és becsapta maga mögött az ajtót. Beekman, amíg begombolta a kabátját, megállott egy pillanatra a nagy gyár lépcsőjén. A tél ellepte már Whitefield városát s egy nap óta hólepel borította be, most pedig éles szél sivított az utczákon végig. (Folytatása következik.) MARGITAY TIHAMÉR. A Nemzeti Szalonban e hó 12-ikén gyűjteményes kiállítás nyílik meg egyik jeles festőművészünk, Margitay Tihamér képeiből. Akik két évtized óta figyelemmel kisérik a hazai festészetet és fölkeresik a Műcsarnok kiállításait, egyik vonzó tehetségű és általános tetszést aratott festőnkkel találkoznak ismét, és pedig művészetének változatos fejlődésében, pályája érdekes fordulóiban, ahol vagy mint arczképező, vagy mint jellemző, vagy mint életképfestő tűnik föl s a vidám ötletekből átmegy az élet mélyebb komikumához, majd fölcseréli derültségét mély érzéssel és képeinek keretét drámával, komorsággal tölti be. A szimbolikus festészetnek is odaadja ecsetét, mint ezt most rendezett kiállítás egyik új műve érdekesen bizonyítja. Jó hírnevet különösen vidám képei szereztek Margitaynak, azok a kisebb-nagyobb festmények, melyekben az élet üres, hetyke alakjait, félszegségeit, a komikus helyzeteket humorral, szatírával, sok reális igazsággal adta át vásznának. A fővárosi életben találta meg kedvencz alakjait, a kifogástalanul öltözködő uracsokban, hölgyekben, nagyzoló családokban, a jourokban, szalonokban s a mindennapi élet burleszk jeleneteiben. Az 1886-ban festett «Ellenállhatatlan» találó jellemzésben a fővárosi utczai élet oly hű és jól ismert alakja, melyben mindenki mosolyogva látta rámába téve a közönséges élet egyik tipusát, a feszítő gavallért, amint gyöngéd ismeretséget keresve, elbizakodottan ül le valamelyik nyilvános kert padjára, a csinos gouvernante mellé, aki egy kis lánykának akkor is az ábéczét magyarázza. Ezzel kezdődtek Margitay nagyobb sikerei, melyek további festményeit is kisérték s népszerűségre juttatták. Fényképekben, metszetekben, szines nyomatokban a kül-tl földön is elterjedtek ezek másolatai. A művész az ungmegyei Jenkén született. Gimnáziumba Debreczenben járt s első nyilvánosságra jutott képét is ott készítette, lefestvén titokban előadás közben egyik jubiláló tanárát. A Budapestre jött ifjú nagybátyja, a nemrég elhunyt Margitay Dezső író gondjai alá került. A mintarajziskolába járt megtanulni a festést. Itt Székely Bertalan oktatása nagy hatással volt rá. Később Münchenbe ment s Pilotynak, a német történeti festészet e sokat emlegetett jelesének keze alá jutott. Történeti képek festéséhez fogott, noha az élet vidámsága— mint maga írja —jobban vonzotta. Itt festette a «Római dáridó» czimű képét, melynek eleven színeivel először keltett figyel- niment a szobából és becsapta maga után az ajtót.