Vasárnapi Ujság – 1903
1903-09-27 / 39. szám - A szökevények. Irta F. W. Wharton. Angolból forditotta S. A. (képekkel) 639. oldal / Elbeszélések; genreképek
39. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. Nem a romok közt, fénylő bolt alatt Látok suhanni puszta árnyakat, Hiú fény csillog, de üres a szív, Vagy megtörik, ha igaz és ha hív. Hány lelket látok én magam körül Vergődni testök lánczai alatt! Az arcz nevet, az életnek örül, A míg a szív ott benn majd megszakad S amíg a lélek egyre küzködött A szenvedélynek karmai között, A szárnya tépve hull le csüggeteg, A szem még lángol, ám a szív beteg. A fényvilág, mit ifjú szív teremt, Növekvő árnyak köddonába vesz. Oh nézd csak, nézd csak körül a jelent, Ez a világ pokloknak pokla lesz. Hit, szeretet- s erénynek jelszava, Hazug beszéd, mely egykor szent vala, Az ajk mosolya kígyószisszenés, A szemnek könnye mérges színlelés, Didergő árny tátongó sír felett, A kit te itt kedvbe' tombolni látsz, Lidércz-fény, mely a mocsárba vezet, A földi pompa, dicső ragyogás, Nem föld alatt, sötét mélyekbe lenn, A poklok pokla itt van ide fenn. Édes Megváltó, üdvnek Istene, Eme poklokra szállj, Oh szállj tele, Érintsd a szívnek vérező sebét, Érintsd a szemnek sűrű hályogát, Oszlasd el a szív kínzó kételyét, Add át ő neki a hit zálogát; Oh, lásd meg a vergődő lelkeket, Örök irgalmad szánja, mentse meg, Bilincsük törd szót! Halld meg szent imám; S a régi hitnek üdve száll reám. Hegedűs István. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 639 A SZÖKEVÉNYEK. Elbeszélés. (Vége.) Irta F. W. Wharton. Angolból fordította : S. A. Egy pillanat múlva kinn voltak a házból s gyorsan mentek együtt az utczákon végig; a leány a férfi karjába fűzte a karját. Kijutottak egy hosszú, fényesen kivilágított utczába s a végén, ahol egy másik utczával kereszteződött, Beekman megállt. Szemben velük sötét lett a pályaudvar. — Menjen be ezen az ajtón, — mondta Beekman, — menjen a tömeg után a baloldali első kapun át, fel a perronon a kocsik mögé, ahol elmerülnek a sötétségbe. Várjon ott egy pillanatig, míg érte jövök. Feltűnést keltenénk a gépészruhám miatt, ha együtt mennénk. — Jól van, — szólt aztán a leány gyorsan, megszorítva a férfi karját — menjen, menjen hamar, meg fogom várni a sötétben. Csak el ne tévesszen. Kitárva az ajtót, belépett a fényesen kivilágított épületbe. Az erős fényben úgy érezte, mintha tűvel szurkálnák egész testét, de szilárdan ment át a váróterem melegségén és fényén, ki a perronra. Megkereste a baloldali kaput és elvegyült a tömegbe, amely egy helyi vonat felé özönlött. Senki sem vette észre, amint a kocsik mellett elment, aztán a mozdony mellett, ahol a perron véget ért s kezdődött a sínek összevisszasága. Egy pillanatig itt állt, aztán valaki megfogta a kezét. — Jöjjön hamar, vigyázzon a sinekre, meg ne botoljon. — Beekman kivezette őt a sötétségbe. A szive dobogott félelmében az óriási mozdonyoktól, melyek körülre szuszogtak és robogtak, de mellette maradt a férfinak. Mikor egy mozdony mellett megálltak, elállt a szive verése. A mozdony oly iszonyúan zúgott, kattogott felette, hogy azt hitte, mindjárt megindul és elgázolja őket. — Lépjen ide, — szólt a fiatal ember szelíden, átfogva derekát, — így, ni. Most lépjen ide — jól van. — A leány egy fülkében állt, mellette Beekman s vele szemben ült a gépész. Egy pillanatig hallgattak. A leány előtt egy furfangos szempár csillogott. — Isten hozta — szólt a gépész — Az állásommal játszom ugyan, szabálytalan is a dolog, de már én Roger mellett maradok ilyen körülmények között. Most jöjjön, kisasszony, ide mögém, üljön erre az ülésre s ha majd szólok, hogy kuporodjék le, azt hiszem, nincs senki, aki meglátná az Andrews Dávid fülkéjében. Boger, adj gőzt! A leány a kék zubbonyos széles alak mögé bújt s hallotta, hogy kotorja Boger a szenet. Levette kalapját és maga mögé rejtette, előtte terjeszkedett Andrews tagbaszakadt teste. Úgy érezte, hogy rohamosan múlik az idő, aztán a gépszörnyeteg, melynek mellében ő rejtőzött, megindult s lassan elkezdte csodálatos útját, előbb kell az éjszaka sötétségébe, aztán az állomás lámpavilágába. Ekkor Andrews megszólalt: — Lejebb, kissé lejebb ! A leány lecsúszott az ülésről és letérdelt, érezte a rázkódást, amint a mozdonyt a vonathoz csatolták. — Roger, — szólt a gépész erős, durva, rekedtes hangja, — csak öt perczünk van már. Nézzen a tűzbe és vegyen elő valami újságot. Máskor is rontja a szemét a lámpavilágnál, most is jó lesz. Egy perez . . . megnyitják a kaput . . . Még egy perez . . . A dörmögő hang elhallgatott. Hogy áldotta őt a leány, amiért megmondotta az időt! De még többet is tett érette. — Roger, az a két ficzkó ott, hm, ezek azok! Maradjon csendesen, olvasson. A leány most más hangokat is hallott, melyektől megállt ereiben a vér. — Itt van, — kiáltott az egyik, — ez ez, az a fiatal ficzkó itt, akit Welsh úr keres. Ez szöktette meg a feleségét. Hozzák le! Más hangok is hallattszottak összevissza, zűrzavarosan, a leány alig értett belőlük egy szót is. Aztán megszólalt egy harang és Andrews kissé félrefordult. — Várjatok most már egy kicsit, — szava mint a parancs hangzott, — majd visszahozom. Most azonban szükségem van a fűtőmre és nem adom oda senki emberfiának. Füttyszó, emberek lármája hangzott és lassan, csikorogva elindultak mind gyorsabban és gyorsabban utjukon. Két óra hosszat vágtattak s csak egyszer állottak meg útközben, nem messze rendeltetésük helyétől. Mikor Andrews gyöngéden felemelte az ülésben, a leány érezte, mint borzolja a szél a haját és hűti az arczát. Megelégedetten ült, minden olyan gondolat nélkül, amelynek nevet adhatott volna. Néha megszólalt a fütty valami kereszteződésnél, néha szén zörgött, amint a tűzre öntötték, de Georagina csendesen ült és úgy érezte, hogy valami teher száll le a lelkéről. Aztán felemelte szemét és Beekmanra nézett, aki az ablakon kibámult az éjszakába. Byenkor úgy érezte, hogy az aléltság eloszlik róla, mélyet sóhajtott. Andrews feléje fordult. — Nem vagyunk már messze, — mondta, ránézve kicsiny, okos szemével s nagy szája mosolyra nyilt, megmutatva ép, fehér fogait, — öt percz múlva megállunk, a kisasszonynak itt kell Rogerrel kiszállnia. Majd én bemegyek az állomásra, lehet, hogy ott várják. Ha kérdeznek, azt fogom mondani, hogy már Beavernél kiszállt. Surranjanak le, mielőtt a vonat még egészen megáll, majd én lassabban fogok hajtani, egy pillanatra meg is állok. Sietnünk kell. Sok szerencsét. A leány nem tudott szólni. Rátette kezét a gépész nagy balkezére, mert a jobbja a kormányt tartotta. Az öreg erősen megszorította a kis kezet s elmosolyodott, aztán kinézett az ablakon s ismét csendben ültek, csak a vonat dübörgése hallatszott. A gép meglassította futását, mintha habozott volna, élőlény módjára. A leány kinézett s látta, hogy még mindig nyilt mezőn vannak. — Itt vagyunk, — szólt Andrews hangja, — gyorsan, kisasszony, gyorsan. rekedt Egy pillanat múlva felkapta a leányt, aki Beekman karjaiba esett s aztán füvet érzett lábai alatt. Lementek egy parton, aztán át egy réten, ki egy útra. Csak akkor lassították meg lépteiket, mikor a vonat már elveszett előlük az éjszakába. Beekman átkarolta a leány derekát és az arczába nézett a sötétségen keresztül. — Bír-e járni? — kérdezte. — Oda a fák mögé kell mennünk, ott van egy tanya, ismerem a gazdáját. De bír-e járni? — Hogyne — felelt a lány maga elé nézve. — Szaladni is tudnék, ha lehetne. Micsoda gyönyörű éjszaka! Tovább mentek, átkarolva egymást. Az enyhe márcziusi szél körüllengte őket s tavaszról, a földből kibúvó rügyekről beszélt. Amint a fák közé jutottak, hallották a tavaszi olvadástól felduzzadt patak csörgedezését. A levegő meleg és lágy volt, tele suttogó hangokkal s a nedves föld illata áradt el benne. Elértek a kis kapuhoz, Beekman kopogott. Vártak egy darabig és a leány érezte, hogy ereje elhagyja, rátámaszkodott a férfira. Csakhamar kinyílt az ajtó s a ház gazdája ázott meg benne, végignézve őket, lámpával a kezében. Beekman előlépett a világosság felé. — Warner úr, nem ismer meg? — mondta.— Itt jártam a múlt évben, itt is reggeliztem. Le kellett szállnunk a vasútról a— azzal a hölggyel, aki feleségem lesz s jobb szeretnénk itt hálni, mint azokban az utálatos házakban a vasút mellett. Mit szól hozzá ? Kapunk-e egy csésze teát és két szobát éjszakára? Warner a szoba felé intett. A leány egy fülkében állt, mellette Beekman s vele szemben ült a gépész. Csakhamar kinyílt az ajtó s a ház gazdája állott meg benne, végignézve őket,