Vasárnapi Ujság – 1905
1905-05-21 / 21. szám - A Csokonai-kiállitás Debreczenben (képekkel). Szatmáry Zoltán 328. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények
330 VASÁRNAPI UÍJSÁG. 20. SZÁM. 1905. 52. ÉVFOLYAM. EMLÉKEIM A SZABADSÁGHARCZ IDEJÉBŐL. 1847—1850. (Folytatás.) Irta Fanghné Gyújtó Izabella. Eközben az ágyúzás mind erősebben, mind közelebbről hallszott, az utczán «fegyverrel» (á l'arme) doboltak, trombitáltak, a katonák gyülekeztek, a mi cheveaux-léger-jeink is kászálódtak nagy káromkodás, kardcsattogtatás közt. Anyám megnézte a szekrényben, rendben vannak-e a sebkötelékek? Van-e elég lépés a sebek enyhítésére ? Oh, hát nem iszonyú valami a háború! A katonaság nagyobbrészt kivonult a városból, csak egy kis rész maradt a szász gárda segítségére, amely félt egyedül maradni. Aztán odakünn mind sűrűbb, mind hangosabb lett az ágyúzás, közben még a puskasortüzek ropogósabb hangja is hallszott. Közelednek, jönnek! — Istenem ! segítsd őket! — kiáltotta kezeit összekulcsolva anyám. S mi többiek, magyarok, imánkat az övéhez csatoltuk, míg odabenn a mellékszobában a három szász varrókisasszony hangosan zokogva fohászkodott az osztrákokért. Hsab ilyen a háború. Már-már azt hittük, itt vannak, még pár pillanat és... aztán egyszerre mintha távolodna a zaj, tompulna az ágyuk búgó hangja, majd ismét közeledik ... ismét távozik .. . De amint a nap alkonyra száll, a távolodás tart folyton, már-már csak mint vihar után a mennydörgés, az ágyúszónak is csak halk morgása hallszik, mire az este beáll, elszűnik az is. Vége, visszaverték a magyar sereget! Mikor a vereség okozta levertségből kissé magunkhoz tértünk, láttuk, hogy a védelmet kereső szász népség elpárolgott. Már nem féltek a barbár magyaroktól. De a holmijukat még másnap sem vitették el, ki tudja, mi következhetik még? Az első, ami következett, a csatában megsebesültek beszállítása volt. Hosszú szekérsorok vonultak végig ablakunk előtt, ahol részint ülve, részint — a nehezebben sebesülteket — szalmára fektetve hozták be őket. Lélekrendítő, szívtépő látvány, amint a hirtelenében bekötözött, tépett, véres ruháju, eltorzult alakok guggoltak, vagy feküdtek a nyomorult parasztszekereken, amelyek nagyokat döcczentek az akkori kegyetlen rosz kövezeten. És hozzá a nagy hideg, a hiányos öltözet! Istenem, mint szenvedhettek a szerencsétlenek ! Sajnáltuk őket tiszta szivből, barátot, ellenséget egyaránt. Mert megesett, hogy egy-egy sárgahajtókás osztrák baka mellett czifrazsinóros magyar huszár üldögélt, egy-egy zsúpszalmán barnadolmányos, vörös-zsinóros honvéd feküdt fehérvörös-hajtókás cheveaux-léger mellett úgy, hogy ennek a fehér köpenyéből még annak is jutott takaróul, így feküdt ott össze-vissza a sok sebesült. Ilyet sem látott a mostani nemzedék, adja Isten, hogy ne is lásson soha. Az enyimeknél a levertség folyton tart. Csak néha deríti fel egy-egy reménysugár, mikor sirt kapunk kívülről, a Bem folytonosan győztes csatáiról. Mert hogy, hogynem, bár a szászok kétszeres őrködéssel vettek körül, a legaprólékosabb gonddal igyekeztek elzárni minden közlekedést, mégis megtudtunk egyet s mást s a főbb dolgokról mindig értesültünk. Pedig azt sem engedték meg, hogy szüleim a magyar sebesülteket meglátogassák. Mikor odamentek, felszerelve nemcsak kötőszerekkel, de szivarral, borral, betegnek való ételekkel, hogy a szükségkórházakban elhelyezett sebesülteket meglátogassák, a magyarokhoz nem bocsátották őket, s hogy jutott-e azoknak az ajándékokból, csak Isten tudja. A legbuzgóbb hirposta Marznó volt. Ő ismerte a betegápolókat, a felvigyázókat és addig innen, addig túl, amíg bejutott és a mi szobalányunkat is elvitte magával. Persze hogy nem mentek üres kézzel, az az anyám gondja volt. De nem is jöttek el üresen, hanem hírekkel megrakottan. Egy-egy szenvedő honvéd elsuttogta nekik, mikor fölébe hajoltak, hogy részvétüket nyilvánítsák, milyen diadalmas hadjáratot folytat Bem ; ez volt tán az első vereség, melyet a lengyel hős szenvedett, mióta Erdély határát átlépte. Hogy rajong az egész sereg a kis, tatárképű vezérért, aki mindig elől jár a tűzben, akin nem fog sem golyó, sem kard. Beszéltek Petőfiről, aki lelkesítve, hazafias verseket szavalva követi nyomdokait; fogadkoztak, hogy ha száz életük volna, azt is örömest odaadnák, csakhogy a hős lengyel vezetése alatt harczolhassanak. Szomorú hírek is szivárogtak a mi kis magyar kolóniánkba. Egyszer csak azt kezdték suttogni, hogy az osztrák, megfélemlítve Magyarországon a Görgei s a többi hős vezér, Erdélyben a Bem győzelmeitől, az oroszok segítségét kérte s tán meg is kapta. El lehetünk készülve reá, hogy orosz seregek fogják elárasztani az országot s mivel Erdélyt, Moldova felől legközelebb kapják, itt lesz legelőbb részünk benne. Leírhatatlan a rémület, melyet ez a hír keltett s a levertség, elkeseredés, a mely a nyomán támadt. Mi lesz? hogyan küzd meg maroknyi népünk az éjszaki óriás kifogyhatatlan haderejével ? — Majd segít az angol, — mondogatták a vérmesebbek. — Amint segített egykor a franczia a Rákóczi idejében — szólt keserűen apám.— Ha még élne a nagy Napoleon! De más ? Kinek állna érdekében ezt a keletről ideszakadt, senkivel sem rokon népet segíteni ? Hogy hős ? hogy vitéz? Ezt csak lesuj, — ki tudja, még milyen félelmes ellenséggé válhatna. Vagy nem nyomult-e már a hajdankorban is be Attila a frankok földére! Ilyen és ehez hasonló beszélgetések voltak napirenden. De mindez csak halkan, suttogva, mert a szomszéd szobában levő beteg kapitány soha sem volt látogatók nélkül. Egy napon rémült arczczal rohant be hozzánk néhány magyar öreg úr és minden vigyázatról megfeledkezve, hangos kiabálással jelentik: — Itt vannak a muszkák, jönnek már! A magasan, a várfalakon levő sétatéren járkáltak, onnan látszik, mint omlik le a tenger népség a Moldova felőli hegyeken, úgy kavarog, kanyarog ott, mint valami végnélküli, óriási sárszínű zuhatag És már ott is voltak. Az utczáról a betett ablakon keresztül valami sajátságos zsivaj halszott, síp, dob és emberi hang zűrzavara. CSOKONAI LAKODALMI FELKÖSZÖNTŐJE DEBRECZENBEN. A debreczeni Csokonai-körnek 1890 június 1-én tartott megnyitó ünnepélyén rendezett élőkép. Rendezte: Komlóssy Arthur alelnök. J?en. u-d'd , ste'/ry a i'st*.- e ' r-' -^af, .f^-^/fi. jszaaftve//* CSOKONAI KÉZIRATA: «MÉG EGYSZERi LILLÁHOZ» CZÍMŰ KÖLTEMÉNYE KF.IDŐ SZAKAI. rt ÍMtf Bltö». 4«BE FSKWK8in«S0S>;. Kím-HMTW» Soci ÖJ», 8ÍSM«ÍÍS ®& áiííéimrKÉS««. Ilakon Tibor roszti. CSOKONAI A «CSIKÓBŐRÖS» KULACCSAL. Letzter József fényképe CSIKOBOROS KULACS A DEBRECZENI CSOKONAI-KOR BIRTOKÁBAN.