Vasárnapi Ujság – 1905

1905-05-21 / 21. szám - Lampérth Géza: Csokonai emlékére 327. oldal / Költemények - Oláh Gábor: Csokonai 327. oldal / Költemények

22. SZÁM. 1905. 52. ÉVFOLYAM. közigazgatásügy egyik kiválósága tünt el vele az élők sorából s halála élénken érzett veszte­sége közéletünknek. Pályáját a «Vasárnapi Újság» több izben, legutóbb főispánsága 10 éves jubileumakor részletesebben ismertette s ezért most, halála alkalmából csak röviden méltatjuk kiváló érdemeit. Beniczky Ferencz 1833-ban született; Be­niczky Pálnak és Majláth Teréznek, Majláth György országbiró leányának volt a fia. A szü­lei háznál végezte tanulmányait, az ötvenes években nagy tanulmány-utakat tett s alapos jogi és közigazgatási ismereteket szerzett. Az abszolutizmus alatt zsámboki birtokán gazdál­kodott, visszavonultan élt s csak egy izben volt feltűnőbb szereplése, midőn párbajban lelőtt egy osztrák vadásztisztet, a ki a magyarokat szidalmazta. A koronázásra egymaga egész lovasbandériu­mot toborzott össze s a honvédség felállítása után lovas-századossá nevezték ki. De a katonai szolgálatban nem maradt meg s a gödöllői ko­ronauradalom igazgatója lett, majd 1880-ban képviselővé választották a gödöllői kerületben, egyesült ellenzéki programmal. E pártból rövid idő múlva kilépett s pártonkívüli állást foglalt el a képviselőházban. 1882-ben a király kine­vezte Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispán­jává. Új állásában nehéz helyzete volt; a vár­megyét akkor alakították össze a Jászságból, Kunságból, Heves és Külső-Szolnok vármegyék részeiből s az egyes részek lakossága között nagy volt a féltékenység, az egymás elleni bizalmatlanság. Gyanakodva fogadták az új főispánt is, a­kinek tartózkodó, egyszerű, a pompázást kerülő magatartása szokatlannak tűnt fel. Beniczky azonban hamar megnyerte a bizalmat. Vármegyéjét alaposan megismerte, utazásai során megvizsgálta a hivatalokat, a visszaéléseket szigorúan büntette, a jogtalansá­gokat megszüntette. Midőn 1884-ben belügyi államtitkárrá neveztetvén ki, a vármegyét el­hagyta, általános sajnálkozással váltak el tőle, Szolnok város pedig díszpolgárává választotta. Négy évig volt államtitkár, majd a Nemzeti Színház és Operaház intendánsa lett s itt is általános népszerűségre tett szert tapintatossá­gával, igazságosságával, adminisztráló képessé­gével. 1890-ben a király Pest vármegye és Kecskemét szabad királyi város főispánjává ne­vezte ki. Ez állását tizenöt évig, élete utolsó napjáig töltötte be s csak néhány héttel halála előtt vált meg tőle. Főispánsága nevezetes idő­szak az ország első vármegyéjének történeté­ben. Beniczky egyszerűsítette a vármegye hiva­talaiban az ügyrendet, megalkotta a számvitel reformját s a tisztikar helyzetén is mindenkép ja­vítani igyekezett. A közigazgatást erélyesen, igaz­ságosan vezette s ellenőrző és felügyeleti hatás­körét lelkiismeretesen töltötte be. A vármegye kö­zönsége körében nagy népszerűségre tett szert, tapintata lehetővé tette, hogy a feladatai körébe tartozó ügyeket erélyesen, de mégis közmeg­nyugvásra intézze el. Népszerűsége szépen nyil­vánult 1900-ban, mikor főispánsága tizedik év­fordulóján, a vármegye közönsége lelkes ünnep­lésben részesítette. A vármegye nagyobb köz­ségei sorra díszpolgárukút választották, a vár­megye nagyobb jótékony alapítványt tett ne­vére. A király is elismerte érdemeit, a midőn valóságos belső titkos tanácsossá nevezte ki, legutóbb pedig, nyugalomba vonulásakor a Fe­rencz József-rend nagykeresztjét adományozta neki. A nyugalmat nagyon rövid ideig élvez­hette; május 14-ikén szélhűdés vetett véget a a hetvenkét éves férfi életének. Találóan jellemezte Fazekas Ágoston, Pest vármegye főjegyzője az elhunytat, midőn a vár­megye nevében búcsút vett a halottól: «A vár­megye történelme erős tanúságot fog tenni a boldogult életéről és meg fogja irni azt, hogy szivjóság, becsületesség, egyenesség, nyíltság, őszinteség, erély és a szeretet jellemezték köz­életét és minden munkájában az az eszményi igazság vezette, mely második erkölcsévé vált és a melynek hiányával ember előtte meg nem állhatott. A boldogultnak olyan élete volt és annak olyan végső akkordjai voltak, a melyekre a megnyugvás szelleme borítja fátyolát.» VASÁRN­API ÚJSÁG. 335 De tűz lelke, bontva szárnyat, Lebírta a vashalált, Nekivágott a magasnak, Hol az örök fény dereng 1 . . . Derűsebb lett a mennyeg is, Mikor fényes kapuinál Csokonai Vitéz Mihály Víg szelleme megjelent! Lampérth Géza. CSOKONAI EMLÉKÉRE. Férfiak, bort a pohárba, Gyöngyöző bort töltsetek. S magyar nők ti bokrétába Rózsát, nárczist kössetek ! Bor s virágok ihletétől Zendűljön ma vig­ének, Ünnepére Debreczennek, Emlékére Vitéznek. Harsonákkal, trombitákkal Hadvezető büszke hőst — Ám köszöntsünk bor s virággal Kedves vándor- hegedőst. S kedves Vitéz hol ne volna, Hol még szívből mulatnak ? Dalosa a halhatatlan Csikóbőrös kulacsnak ! Kedves Vitéz hol ne volna, Hol még szívből szeretnek — Mézesajku dalolója Lilla, édes nevednek . . . Kedves Vitéz hol ne volna, Hol még esnek kalandok, S dámáival ostromolja Dorottya a farsangot. Bort s virágot ! — Ma ne bántson, Hogy alján a pohárnak Salak is van s a virágon Gyakor férgek is rágnak, Hogy a kedves víg poéta Sorsa bús, rideg vala . . . — Ha mindenki, el nem hagyta A poézis angyala ! Vándorutján ott járt véle , hozzá örökre hív. Rámosolygott . . . s megbékéle A magányos árva szív. S a könny Lilla hűtlenségén, És a kő, mit rádobott A nagyképű tógás erény : — Csupa gyöng­gyé változott! Nem látja a világ búsnak, Sőt bús szívet földerít. Szórja búsnak és koldusnak Lelke drága gyöngyeit. . . Maga sorsa: sötét felhő, S másra ontja a derűt. Maga: szegény és nábobként Adakozik mindenütt ! Jár Tiszántúl, jár Dunántúl S fürge múzsája vele. Alföld síkja zeng dalátul S a Bakony őserdeje. Legott tanyát ver a jókedv Barátság és szerelem, Hol virágos vándorbottal Csokonai megjelen . . . A ki látja, nem is sejti: Bűbájos melódiák Mily mérhetlen kincsét rejti E fakó vándor diák. Ajkán játszva zendül-csendül Anakreon víg dala S lelkében zsong hősi ének Fenséges harangszava . . . S egyre sarjad lelke szárnya, Lendíti új czél felé. De a halál komor árnya Áll a gyenge test elé. Vissza a hű anyaölbe Hívja fájó titkos vágy. S debreczeni anyaföldben Vetve már a síri ágy .. . Belédőlt a test, a fáradt, S örök nyugalmat talált. CSOKONAI Tarka vidámságok, vidám deákságok Felkent fejedelme, koszorús Vitéz ! Ki borra, ki tánczra s komoly vitaszóra, Ha úgy üt az óra­ szer, mindenre kész, Debreczeni szemben garabonczás lélek, Árva katáng módján országot futó ! Nimfák és najádok, bujkáló driádok Kenyeres pajtása, felhőtaposó ! Tízszer tíz esztendő jött, ment­­s a jövendő Mégis mérhetetlen rád nézve : Vitéz ! Kis költők, nagy költők, öreg emberöltők Hosszú sora támad, hosszú sora vész. Hervadunk, újulunk, sápadunk, pirulunk, Te az vagy örökké még, a ki valál! Születünk, sirt­ásunk, késik támadásunk, S veled új­­­at húzni nem mer a halál. Bimeid csengése , sarkantyúk pengése, — Örökifjú dallal ringatja Vitézt! Liliomot, rózsát százezer bohóság Harczát megjátszani víg dallama készt. Tánczuk forgatagja lelkedet ragadja Tündér álmodások fehér szekerén, S a kövüli természet szent titkait nézed A megszállatásnak varázs tükörén. Oh, pedig balsorsod minden átkát hordod ! Mert magyar költőnek sorsa ez, Vitéz Bád a mérhetetlen mélységű egekben A csalattatások balcsillaga néz. Megváltók útjára kínok keresztfája Veti bús árnyékát. Nincs itt irgalom ! A pillangó lélek szárnyát a veszélyek összetörik egy bús téli alkonyon . . . A holt rend várában te büszkén, te bátran Korlátlan szabadság dalát dalolod. Majd magyar vitézség hunyadozó mécsét Gyújtod föl — s nem ért meg sokfejű hazád! Deákok deákját bitangnak kiáltják, Szomorú országlás botjára szorul. Nagylelkű magyarnak hinni nem akarnak, Verembe taszítják s hagyják botozni. Hát Lilla ? az édes, a gyönyörűséges, Szerelem kertjében legszebb rózsaszál! Dalolsz neki szebben, mint hűs ligetekben Párja után síró, gügyögő madár. De hajh, énekednek gyöngyei peregnek Nem szívbe, a porba vigasztalanúl . .. A hideg Balaton jajong bánatodon, S Tihany zengő lánya mély gyászba borúl. S ekkor küldi le rád öldöklő angyalát Ezer kézzel sújtó álnok végzeted ! Állsz a hegynek lábján, melynek koronáján Hitted, hogy templomod fölépítheted. Még alig hajnallott: már bús éjre hajlott, Fel se jött a nap s már halványúl a hold. Dávid hegedűje lehúlta a földre, S Csokonai lantján bűbája kih­alt. De mégis azóta, ha zöldes a róna, Virágos palástját felölti a nyár, Visszhang csak­ szóval Tihanynál ha szólal, Csokonai Mihály: vissza-visszavár! Bimeid csengése sarkantyúnk pengése, Játszó képzeleted varázstükörünk; Az örök természet csak tehozzád késztet, S maradsz nekünk költőnk, édes örökünk ! Oláh Gábor.

Next