Vasárnapi Ujság – 1907
1907-07-14 / 28. szám - Balla Ignácz: A hét híd városa 554. oldal / Költemények
554 vasárnapi ujság alatt alig háromszor-négyszer s akkor is csak betegeskedéstől kényszerítve vett magának 1—3 heti szabadságot s ilyenkor is nemcsak folytonos levélbeli érintkezést tartott fenn a szerkesztőséggel, hanem a fürdőhelyről is ő maga irányította, vezette, szóval szerkesztette a lapot, apró részletekig terjedő pontossággal. A munka közben nem ismert térbeli és időbeli nehézséget, akár nappal, akár éjjel, akár hajnalban, ott volt, ahol jelenlétét a lap érdeke kívánta. Sokszor legelemibb magánérdekeit elhanyagolta a szerkesztés munkája miatt. Szívóssága szinte közmondásos volt írói körökben : ha ő egyszer valamit a fejébe vett, ami a lapnak érdekességét, kiállításbeli díszét előmozdította, tartalmasságát, nem volt az a nehézség, amelyet el ne tudott volna hárítani. Lelkiismeretessége a skrupulozitásig ment: szerkesztésének egész hosszú ideje alatt nem jelent meg e lapokon közlemény, amelyet ő pontosan, figyelmesen el ne olvasott volna, sőt amelynek minden mondatát meg ne fontolta volna minden képzelhető szempontból. S ha valamiben, akár egy adat hitelességéről, akár egy vélemény alaposságáról, akár csak egy mondat stílusbeli korrektségéről kételye támadt, nem reszelte soha az utánajárás fáradságát, felvilágosítást kért szakemberektől, íróktól, tudósoktól, sokszor valóságos kutatásokat rendezett egy-egy apróságnak tetsző dolog miatt. Neki azonban egyformán fontos volt a lap legfontosabb és legjelentéktelenebb közleménye, ép oly pedáns gonddal nézte át és javítgatta ki, ha nevezetes czikk volt, vagy ha egyszerű háromsoros szerkesztői üzenet. Czikkeket formába önteni, elnyújtottat megrövidíteni, hézagosat kipótolni, nehézkesen írottat népszerűvé tenni nálánál jobban senki sem tudott. Ezt még Pákh Alberttől tanulta; e sorok írója, aki tömérdek módon át, kéziratot dolgozott vele együtt ily nem egyszer megbámulta helyes érzékét, a melylyel egy-egy első pillanatra használhatatlannak látszó kéziratból egészen jóravaló czikket csinált. Ezért van, hogy bár Nagy Miklós maga jóformán sohasem írt lapjába, mégis minden szám és minden hasáb az ő egyéniségének jellemét viselte magán. Az írókkal, művészekkel való bánni tudásnak valóságos mestere volt. Ha ő czélba vett egy írót, akitől kéziratot, egy művészt, akitől rajzot akart szerezni, annak nem volt előle menekvése, mert ő nem tágított, amíg a munkát meg nem kapta. Írók, művészek, politikusok társaságába csak azért járt, hogy ott bármikor szolgálhassa lapja érdekeit, nagyon széleskörű összeköttetéseket szerzett, amelyeket minden alkalommal fel tudott használni lapja czéljaira. Ötletben, leleményességben soha sem szorult meg, mindig volt terve a jövőre nézve, közleni való dolgában soha sem akadt fenn s mindig elő tudta teremteni egy-egy közleményhez a kapható legérdekesebb anyagot. Az irodalmat nagyon szerette; ő maga volt legjobb publikuma munkatársainak. Akárhányszor látta e sorok írója, amint egy-egy verses vagy novellás könyv olvasásába elmerült, csak azért kezdte lapozni, hogy némi fogalmat nyerjen róla, mert kritikát akart róla közölni a lapban, — aztán talált benne egy pár jó dolgot s annyira elfogta az érdeklődés, hogy nem birta letenni. Valamikor, mikor az irodalmi élet még egységesebb volt, az irók kevesebben voltak s nem voltak annyira lekötve a lapoknál, kiadóknál, mint ma, alig volt valamirevaló magyar író, a ki munkatársa ne lett volna s igen sokan voltak és vannak ma is, akiket ő vezetett be az irodalomba. Mindig szerette a fiatal írókat; ha meggyőződött tehetségükről, tért nyitott nekik, pártjukat fogta. Tapintatát, amellyel az emberekkel bánni tudott, legjobban jellemzi az, hogy a legkevésbbé összeférhető emberek egyikével, Vajda Jánossal meg tudott maradni egy negyedszázadnál hosszabb ideig a szerkesztő és a belmunkatárs szíves viszonyában. Ez külön érdeme neki: nálánál többet senki se tett arra, hogy a zordon kedélyű, az élethez alkalmazkodni nem tudó költő élete elviselhetővé legyen. Általában tisztelt és népszerű volt az írók világában : néha ugyan panaszkodtak rá, de annál jobban szerették. Az utóbbi években, az irodalmi viszonyokban végbement lényeges változások miatt kissé meglazultak összeköttetései a fiatalabb irodalommal, de sok gondja és munkája mellett is mindig figyelemmel kísérte az irodalmi termelést és sokkal elfogulatlanabb, kevésbbé öreges felfogású volt, mint amilyennek sokan tartották. Erről is tanuskodhatik e sorok írója, aki igen jól ismerte a mai irodalomról való nézeteit. Nehéz vele szemben most, amikor holtteste még ki se hült s mikor a halálának megrendítő híre nyomán lelkünkben kelt érzések és gondolatok még nem értek rá lehiggadni és tisztázódni, a nekrológ-ira különben se könnyű feladatát teljesíteni. Aki az ő pályáját s annak tartalmát meg akarja érteni, annak át kellene lapozni a «Vasárnapi Újság» harmincznyolcz évfolyamát a föntebb mondottak megfontolásával. Az ilyen apró részletekbe vesző munka értékét és tartalmát majdnem lehetetlen egységes képbe összefoglalni, hogy világosan álljon az előtt is, aki nem látta e munkát, se nem ismeri az efféle munka természetét. Mint tényt azonban meg kell állapítani: Nagy Miklós a magyar közművelődés javára élte egész életét, ennek szolgálatában fogyasztotta el élete erejét s jelentékeny pozitív szolgálatokat tett neki. Azok egyike, a kik egy emberöltőn át hasznosan dolgoztak a magyar értelmiség műveltségi színvonalának emelésén s az irodalom és a közönség közti kapcsok szorosabbra fűzésén. Vezetett egy lapot, amely hosszú időn át sok ezer magyar családban tartotta ébren a műveltség iránti értéket, szerkesztett egy vállalatot, — az «Osztrák Magyar Monarchia írásban és Képben» czímű nagy munkát - amely ma is Magyarországnak legtüzetesebb, legmegbízhatóbb leírása. Nevezetes tényezője volt a magyar illusztráló művészet fejlődésének, sajátos, érdekes és egyéni színű alakja volt a magyar írói világnak. Ennyiben produktív munkát végzett, nem csekély fontosságút. Hasznos életet élt, amelynek hasznát a magyar közönség élvezte. Nagy energia volt, tökéletesen azonosítani tudta magát az üggyel, melyet vállalt. Elvégezte munkáját, elfáradt s munka nélkül élni nem tudott. Az élet elvesztette értelmét reá nézve abban a pillanatban, amikor már nem dolgozhatott. Ebben a komor órában úgy tűnik fel, mintha halála egyenes logikai következménye volna életének. Schöpflin Aladár. 27. SZÁM. 19 17. 54. ÉVFOLYAM A HÉT HID VÁROSA. I. Törpe viskók és gyáróriások, Köztük a Duna öreg vashidja. S bár száműzték róla az életet, Estünk kohóját mégis szítja. Itt futnak át rajta távoli vágyak, Itt rengnek a mérföldes léptek, Itt szunnyad az élet a vágy e vaserén, Mit a város szivéből téptek, És csak ha harsogva gőzvonatok Száguldanak rajta keresztül, Tör ki belőle az Élet szava S minden ócska pánija megrezdül. S ez életujjongás egybevegyül Gőzhajózajjal, tülköléssel, Majd e dübörgő, vad élethimnusz Tomporos, zöld hegyekbe vész el . . . II. Miként a könnyű szárnyú képzelet, Siklik, hajlik át a víz felett, Karcsún, aczélosan, merészen A második. Aczélrózsák virulnak oldalán. Nem is a földön, légben függ talán, Ahogy így, messziről elnézem, Mint álmodik. Mert úgy ring ott, álomba ringatón, Mint óriási rózsaág a tón S aczélszárnyakkal szállnak rája A darazsak. Aczélkocs'k . . . titánpöröly alól . . . S eltűnnek egy szegleten valahol . . . De aztán is, mint nagy darázsok szárnya, Még donganak. HL S fölötte áll, az alkonyt várja, A hegy tövén, szép karcsú párja. S hogy fátylas lánggal jő az este, Nagy, forró vágyban ég a teste. Az árnyait, mint csókot dobja, A halkan surranó habokra, Lágyan, mint álmodó üdvözletet, Melyet a másik hid felé vetett, És árnyai csak nőnek-kúsznak, Szerelmesen miné lejebb úsznak S reásimulnak a habokra, Hogy tűzbe csillan minden fodra. S a mig a hid némán áll ottan, Mint Csipkerózsa, elhagyottan, Sötét tüz gyúl ki a vizek felett . . . A két bid árnya most ölelkezett! IV. Te vagy az Ős, Lánczhid ! A többi bid őse. Régi nagy napoknak büszke hirdetője. Érezted a vészt, mely szent hazánkra szakadt. Együtt voltunk rabok, s velünk lettél szabad Nehéz, szent harczunkból részed ki is vetted S a halál is ott járt, lángcsókkal feletted ! De a szárnyas, néma, nagy homokórába Porszemként hulldogál óra az órára. S négy kőoroszlánod nézi élettelen, Mint födi el lassan a multat a jelen. Mert lesz már fáradt vagy, alig munkabíró. Vagy ifjú hidak közt jó agg táblabíró. Ugy állsz a viz fölött komoran, komolyan , néma hódolattal néz fel rád a folyam. De ha egy-egy büszke gőzhajó erre jár, Lapátverése is csöndesebb erre már. Nagy, néma tisztelet lesz úrrá itt rajta S szikrázó kéményét alattad meghajtja . . . V. Kőkoczkák. Szürke gránitok . . . Fölöttük ott a híd . . . Meg nem inog. Csak áll nyugodtan, rendületlen . . . Körötte zúg a munka, mely örök S fölötte szekérsor dübörög Hoszú menetben. Előtte kormos, piszkos szürkeség . . . S a míg jobbjában munka lüktet, ég, A balját, mint könnyű virágivet, Rózsával, repkénynyel felvirágozva, Elálmodozva magához vonja A sziget . . . VI. Ott messze, Künn a városvégen, Magánosan, számüzöttképen,