Vasárnapi Ujság – 1909

1909-11-14 / 46. szám - Gyulai Pál. R. Hirsch Nelli és Glatz Oszkár rajzai és Balogh Rudolf fényképe után 46. szám / Arczképek, Hazaiak - Gyulai Pál (arczképpel). Schöpflin Aladár 949. oldal / Élet- és jellemrajzok - A Petőfi-ház megnyitásáról (2 kép) 46. szám / Időszerű illusztrácziók - A szuezi csatorna jubileumához (3 kép) 46. szám / Időszerű illusztrácziók - Az államvasutak nyugdíjintézetének leégett bérháza az Andrássy-úton 46. szám / Időszerű illusztrácziók - Doumergue Emil franczia tudós a sárospataki főiskola udvarán; a főiskola tanáraival 46. szám / Időszerű illusztrácziók - Dr. Kutassy Ágoston repülő-kísérletei Budapesten (5 kép) 46. szám / Időszerű illusztrácziók - Fogadjunk. Pataky László rajza 46. szám / Népviseletek; genreképek - A melillai harczok színhelyéről (5 kép) 46. szám / Táj- és úti képek; épületrajzok, Külföldiek - Léggömbök a tudomány szolgálatában 46. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság

950 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 46. SZÁM. 1909. 56. ÉVOLYAM. irodalmi élet irányításában. Ily módon kivéte­les helyzetbe jutott s ezt nem tudta tőle el­vitatni senki, mert az újabb idők sem kel­tettek vele egyértékű ellenlábast. Fontos volt az is, hogy lehetett vele ellentétes álláspon­ton állni, de lehetetlen volt csak kételkedni is meggyőződése jóhiszeműségében. Még a rágalom, nyilvános életünk e közkeletű fegy­vere sem bírta soha kikezdeni. Ő pedig har­czos temperamentum volt, erős karakter — a legerősebbek egyike azok között, a­kiket is­mertünk — a mi óvatosságokból, félénk habo­zásból, kompromisszumokból összeszövődő éle­tünkben lehetetlen volt ellenállni férfias egyé­nisége hatásának. S végül: sok volt az ellen­fele, az ellensége is, de azért mindig népszerű volt; szidták és szerették, egy kicsit a zsör­tölődő bölcs öreg szerepe volt neki kiosztva. Ezen a szereteten aztán megtörött az ellen­ségek ereje, nem tudtak nimbuszából elhomá­lyosítani egyetlen fénysugarat sem. Öregkorára pedig, mikor a régi sebek, melyeket éles tolla ütött, már behegedtek, kritikusi tisztét már mind ritkábban érvényesítette, igazán egyhangú szeretet vette körül, a­milyen egyhangúra alig volt nálunk példa. Egy dologban azonban alighanem tévesen ítélte meg őt kora: mikor első­sorban a kri­tikust látta benne. Igaz, kritikus volt, de első­sorban mégis író volt, legjellemzőbb művei nem szoros értelemben vett kritikai művek, hanem írói alkotások, melyekben sok a kri­tikai elem. Mert ő eredeti alkotó szellem volt, a kritika pedig — legalább ha a szokásos érte­lemben fogjuk fel, — reproduktiv művészet. Gyulainál nem az a legfontosabb, hogy elemezte pl. Vörösmarty költészetét s megállapította értékét, az irodalomban elfoglalt helyét, ha­nem hogy képet rajzolt róla, vagyis újra meg­alkotta alakját, a­hogy pl. a regényíró meg­rajzolja az alakokat, a­kiket az életben meg­figyelt. Az író munkája és egyénisége ép úgy a művészi tárgyalás anyaga volt alkotó kezé­ben, mint a regényíróéban az élet. Úgy dol­gozott, mint az igazi nagy arczképfestők: műveik szemléleténél nem az a fontos, hogy az arczkép hasonlít-e vagy sem, hanem az, hogy műremek, a­mely élni fog akkor is, mi­kor az ábrázolt egyén arczvonásainak emlékét is elmosta a feledés. Gyulai műveinek leg­fontosabbjai is élni fognak művészi formá­juknál, szépségüknél, egy nagy egyéniséget — Gyulait — tükröző erejüknél fogva akkor is, mikor pl. Vörösmartyról vagy Katona József­ről való nézeteink teljesen megváltoznak, a­mikor tehát a bennük levő kritikai tartalom nem fog többé az igazság erejével hatni. A kritikai igazmondás mindig csak annak a kornak szól, a­melyben kimondták, a művészi alkotás érvénye nincs korhoz kötve. A­mit pedig Gyulai a maga kora aktuális irodalmáról írt, az sem ítélendő meg pusztán elvont kritikai szempontból. Az ő kritikái voltaképen nem is kritikák, hanem polemikus iratok, akár kimondott nézetekkel polemizált, akár a közízlés kimondatlan jelenségeivel. S ez a polemikus jellem magyarázza meg, ha ma — a vita elhűlte után — néha egyoldalúságokat látunk nézeteiben. Ő mindig valami általános érdekért küzdött, legfőképen irodalmunknak azon a szellemi szinvonalon megtartásáért, melyre nagyjainkkal feljutott s ha olyan jelen­séget látott, a­mely — ha különben értékes volt is — ezt veszélyeztette, kíméletlenül támadott ellene. Nálánál szebben, jobban és melegebben senki sem tudott szólani Jókai műveinek szép­ségeiről, de mivel Jókainak a jellemrajz és kom­pozíczió — szóval az irodalmi munka intel­lektuális elemei — dolgában való fogyatko­zásai s a gyors és tömeges termelésből folyó felületesség annál veszedelmesebb példát nyúj­tottak, mennél nagyobb volt Jókai tehetsége és hatása, azért vetette a hangsúlyt hibáira, hogy ellensúlyozza őket. Szembeszállt az egész magyar közvélemén­nyel, makacsul küzdött, de az ellensúlyozás sikerült; a­mi Jókaiban nagy és művészi, az él és hat ma is, hibái­nak alig érezzük hatását S ugyanígy volt kisebb kérdésekben is: mindig inkább iro­dalmi publiczisztikát űzött, mint szoros érte­lemben vett kritikát s ép ezért, még a­miben nem volt is igaza, abban is értékes volt, a­mit mondott, mert egy magasabb irodalmi czél érdekében mondta. Annyira hangsúlyozták mindig Gyulai Pál kritikus voltát, hogy nem jutott elég szó Gyulai Pálnak, a költőnek. Ez pedig igazság­talanság, mert ő költőnek is az elsők egyike volt, Arany János mellett a kortársak között a legnagyobb tehetség. Finom, nemes, művész­lelkű lírikus, a gyöngéd érzések, férfias el­lágyulások költője, a­kinek költészete nagyobb hatást tett a közönségre, mint a­mekkorát a kritika kimutat. Kortársai közül Aranyon kí­vül senkinek sem ment annyira át a magyar közönség köztudatába annyi verse, mint ő neki s ha az irodalom többnyire csak mint kritikust emlegette, akkor az irodalom igazságtalan volt iránta. Lírája bizonyos tekintetben színvonal­emelkedést jelent még Petőfivel szemben is, mert Petőfi az egyszerű, naiv lélek érzését fejezi ki művészi formában. Gyulai lírája kevesebb genialitással bár, a tanulmányon, magasabb­rendű életmódon differencziálódott művelt em­ber érzésvilágát tükrözi. Egyben pedig: a gyer­mekversben úttörő volt, ma sem ér nyomába senki; sajnáljuk is, hogy a fejlődés nem az ő nyomán haladt tovább s várjuk azt a köl­tőt, a­ki az ő fonalát veszi fel. Olyan nehéz Gyulairól múlt időben be­szélni ! Annyira hozzátartozott valamennyiünk életéhez, a­kik az irodalomban élünk, akár fűzött hozzá személyes kapocs, akár nem, hogy idő kell, a­míg hiányát megszokjuk s meg tudjuk mérni azt az űrt, a­mely utána maradt. Ha tehetetlen öreg volt is egy idő óta, ha nyilvánosan nem hallottuk is rég ideje szavát, mégis megmaradt az a tudat, hogy Gyulai él, figyeli fejlődő életünket, látja mun­kánkat. Ez a tudat pedig hatással volt akár­hányunkra s így Gyulai utolsó órájáig eleven ereje volt az irodalomnak. S most hozzá kell szokni, hogy ő nincs többé, csak az maradt meg belőle, a­mit írásba foglalt,­­— a­mi élő egyéniségében ható tényező, szellemi érték volt, azt örökre elvesztettük. S hogy a halála miatti gyász nem jajdul fel túlságos hangosan, az csak azért van, mert van egy nagy vigasz­talásunk: Gyulai egész életet élt, nagy fel­adatait megoldotta, szelleme legbecsesebb kin­cseit odaadta munkáiban nemzetének s mint a ki helyesen és jól elvégezte dolgát, megy az örök pihenőre. Schöpflin Aladár: GYULAI PÁL OTTHON. Glatz Oszkár rajza 1901. évből.

Next