Vasárnapi Ujság – 1909
1909-11-14 / 46. szám - Gyulai Pál. R. Hirsch Nelli és Glatz Oszkár rajzai és Balogh Rudolf fényképe után 46. szám / Arczképek, Hazaiak - Gyulai Pál (arczképpel). Schöpflin Aladár 949. oldal / Élet- és jellemrajzok - A Petőfi-ház megnyitásáról (2 kép) 46. szám / Időszerű illusztrácziók - A szuezi csatorna jubileumához (3 kép) 46. szám / Időszerű illusztrácziók - Az államvasutak nyugdíjintézetének leégett bérháza az Andrássy-úton 46. szám / Időszerű illusztrácziók - Doumergue Emil franczia tudós a sárospataki főiskola udvarán; a főiskola tanáraival 46. szám / Időszerű illusztrácziók - Dr. Kutassy Ágoston repülő-kísérletei Budapesten (5 kép) 46. szám / Időszerű illusztrácziók - Fogadjunk. Pataky László rajza 46. szám / Népviseletek; genreképek - A melillai harczok színhelyéről (5 kép) 46. szám / Táj- és úti képek; épületrajzok, Külföldiek - Léggömbök a tudomány szolgálatában 46. szám / Természettudomány; ipar; gazdaság
950 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 46. SZÁM. 1909. 56. ÉVOLYAM. irodalmi élet irányításában. Ily módon kivételes helyzetbe jutott s ezt nem tudta tőle elvitatni senki, mert az újabb idők sem keltettek vele egyértékű ellenlábast. Fontos volt az is, hogy lehetett vele ellentétes állásponton állni, de lehetetlen volt csak kételkedni is meggyőződése jóhiszeműségében. Még a rágalom, nyilvános életünk e közkeletű fegyvere sem bírta soha kikezdeni. Ő pedig harczos temperamentum volt, erős karakter — a legerősebbek egyike azok között, akiket ismertünk — a mi óvatosságokból, félénk habozásból, kompromisszumokból összeszövődő életünkben lehetetlen volt ellenállni férfias egyénisége hatásának. S végül: sok volt az ellenfele, az ellensége is, de azért mindig népszerű volt; szidták és szerették, egy kicsit a zsörtölődő bölcs öreg szerepe volt neki kiosztva. Ezen a szereteten aztán megtörött az ellenségek ereje, nem tudtak nimbuszából elhomályosítani egyetlen fénysugarat sem. Öregkorára pedig, mikor a régi sebek, melyeket éles tolla ütött, már behegedtek, kritikusi tisztét már mind ritkábban érvényesítette, igazán egyhangú szeretet vette körül, amilyen egyhangúra alig volt nálunk példa. Egy dologban azonban alighanem tévesen ítélte meg őt kora: mikor elsősorban a kritikust látta benne. Igaz, kritikus volt, de elsősorban mégis író volt, legjellemzőbb művei nem szoros értelemben vett kritikai művek, hanem írói alkotások, melyekben sok a kritikai elem. Mert ő eredeti alkotó szellem volt, a kritika pedig — legalább ha a szokásos értelemben fogjuk fel, — reproduktiv művészet. Gyulainál nem az a legfontosabb, hogy elemezte pl. Vörösmarty költészetét s megállapította értékét, az irodalomban elfoglalt helyét, hanem hogy képet rajzolt róla, vagyis újra megalkotta alakját, ahogy pl. a regényíró megrajzolja az alakokat, akiket az életben megfigyelt. Az író munkája és egyénisége ép úgy a művészi tárgyalás anyaga volt alkotó kezében, mint a regényíróéban az élet. Úgy dolgozott, mint az igazi nagy arczképfestők: műveik szemléleténél nem az a fontos, hogy az arczkép hasonlít-e vagy sem, hanem az, hogy műremek, amely élni fog akkor is, mikor az ábrázolt egyén arczvonásainak emlékét is elmosta a feledés. Gyulai műveinek legfontosabbjai is élni fognak művészi formájuknál, szépségüknél, egy nagy egyéniséget — Gyulait — tükröző erejüknél fogva akkor is, mikor pl. Vörösmartyról vagy Katona Józsefről való nézeteink teljesen megváltoznak, amikor tehát a bennük levő kritikai tartalom nem fog többé az igazság erejével hatni. A kritikai igazmondás mindig csak annak a kornak szól, amelyben kimondták, a művészi alkotás érvénye nincs korhoz kötve. Amit pedig Gyulai a maga kora aktuális irodalmáról írt, az sem ítélendő meg pusztán elvont kritikai szempontból. Az ő kritikái voltaképen nem is kritikák, hanem polemikus iratok, akár kimondott nézetekkel polemizált, akár a közízlés kimondatlan jelenségeivel. S ez a polemikus jellem magyarázza meg, ha ma — a vita elhűlte után — néha egyoldalúságokat látunk nézeteiben. Ő mindig valami általános érdekért küzdött, legfőképen irodalmunknak azon a szellemi szinvonalon megtartásáért, melyre nagyjainkkal feljutott s ha olyan jelenséget látott, amely — ha különben értékes volt is — ezt veszélyeztette, kíméletlenül támadott ellene. Nálánál szebben, jobban és melegebben senki sem tudott szólani Jókai műveinek szépségeiről, de mivel Jókainak a jellemrajz és kompozíczió — szóval az irodalmi munka intellektuális elemei — dolgában való fogyatkozásai s a gyors és tömeges termelésből folyó felületesség annál veszedelmesebb példát nyújtottak, mennél nagyobb volt Jókai tehetsége és hatása, azért vetette a hangsúlyt hibáira, hogy ellensúlyozza őket. Szembeszállt az egész magyar közvéleménnyel, makacsul küzdött, de az ellensúlyozás sikerült; ami Jókaiban nagy és művészi, az él és hat ma is, hibáinak alig érezzük hatását S ugyanígy volt kisebb kérdésekben is: mindig inkább irodalmi publiczisztikát űzött, mint szoros értelemben vett kritikát s ép ezért, még amiben nem volt is igaza, abban is értékes volt, amit mondott, mert egy magasabb irodalmi czél érdekében mondta. Annyira hangsúlyozták mindig Gyulai Pál kritikus voltát, hogy nem jutott elég szó Gyulai Pálnak, a költőnek. Ez pedig igazságtalanság, mert ő költőnek is az elsők egyike volt, Arany János mellett a kortársak között a legnagyobb tehetség. Finom, nemes, művészlelkű lírikus, a gyöngéd érzések, férfias ellágyulások költője, akinek költészete nagyobb hatást tett a közönségre, mint amekkorát a kritika kimutat. Kortársai közül Aranyon kívül senkinek sem ment annyira át a magyar közönség köztudatába annyi verse, mint ő neki s ha az irodalom többnyire csak mint kritikust emlegette, akkor az irodalom igazságtalan volt iránta. Lírája bizonyos tekintetben színvonalemelkedést jelent még Petőfivel szemben is, mert Petőfi az egyszerű, naiv lélek érzését fejezi ki művészi formában. Gyulai lírája kevesebb genialitással bár, a tanulmányon, magasabbrendű életmódon differencziálódott művelt ember érzésvilágát tükrözi. Egyben pedig: a gyermekversben úttörő volt, ma sem ér nyomába senki; sajnáljuk is, hogy a fejlődés nem az ő nyomán haladt tovább s várjuk azt a költőt, aki az ő fonalát veszi fel. Olyan nehéz Gyulairól múlt időben beszélni ! Annyira hozzátartozott valamennyiünk életéhez, akik az irodalomban élünk, akár fűzött hozzá személyes kapocs, akár nem, hogy idő kell, amíg hiányát megszokjuk s meg tudjuk mérni azt az űrt, amely utána maradt. Ha tehetetlen öreg volt is egy idő óta, ha nyilvánosan nem hallottuk is rég ideje szavát, mégis megmaradt az a tudat, hogy Gyulai él, figyeli fejlődő életünket, látja munkánkat. Ez a tudat pedig hatással volt akárhányunkra s így Gyulai utolsó órájáig eleven ereje volt az irodalomnak. S most hozzá kell szokni, hogy ő nincs többé, csak az maradt meg belőle, amit írásba foglalt,— ami élő egyéniségében ható tényező, szellemi érték volt, azt örökre elvesztettük. S hogy a halála miatti gyász nem jajdul fel túlságos hangosan, az csak azért van, mert van egy nagy vigasztalásunk: Gyulai egész életet élt, nagy feladatait megoldotta, szelleme legbecsesebb kincseit odaadta munkáiban nemzetének s mint a ki helyesen és jól elvégezte dolgát, megy az örök pihenőre. Schöpflin Aladár: GYULAI PÁL OTTHON. Glatz Oszkár rajza 1901. évből.