Vasárnapi Ujság – 1920
1920-12-05 / 23. szám - A „kiátkozottak” és Clairon kisasszony. Írta Vajna Károly 272. oldal / Regények; elbeszélések
274 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 18. szám, 1920. 67. évfolyam. teket pontosan ki tudta volna mutatni és kérte, hogy esküre bocsáttassék. Az orvos most beadványában bizonyítván adósa hazugságát, tagadásba vette azt is, hogy mint színésznek joga volna arra, hogy esküre bocsáttassék. Ez a beadvány robbanásként hatott Párisban. A színészeknek teljhatalom adatván, gyülést tartottak Duras herczeg elnöklete alatt és arra megidézték Dubois-t, a ki meg is jelent egy pajtása kíséretében, a kit ta* nunak hozott magával. Erősítette mindkettő, egyik, hogy kifizette a pénzt, a másik, hogy látta azt, sőt ünnepélyesen meg is esküdtek rá, de néhány nap múlva visszavonták azt. Újból a bizottság elé idézték őket, ahol ez alkalommal hamis esküt bizonyítottak rájuk. A színészek fölháborodva kizárták őket kebelükből és erre vonatkozó határozatukat közölték a kamarásokkal, akik az elbocsátásról kiállították a királyi parancsot. Duboisnak ez tudomására jutván, leányához szaladt és könyörgött, hogy vonassa vissza a parancsot és ettől a gyalázattól mentse meg őt minden áron. A leány Fronsac herczeghez, a kedveséhez sietett és fényes elégtételt kért; a herczeg zavarban lévén az atyja határozata és az elküldésre váró rendelet miatt, habozott eleinte. Később engedett. Azután atyját megnyerte az ügynek; a többi kamarást nemkülönben, Duras herczeg kivételével, a ki hű maradt Claironhoz. Clairon is maga köré gyűjtötte összes pártfogóit. Folyt a csete=paté a két párt között. Kevés nap alatt számtalan röpirat jelent meg minderről; csak ez volt tárgya a társalgásnak úgy a városban, mint az udvarnál, ahol ez a nehéz kérdés XV. Lajost is foglalkoztatta, és ez ügy elfelejtette a Freronét, amely függőben maradt. Clairon kisasszonynak és a színészeknek bizonyára igazuk volt. A becsület, sőt törvényszerűség is, a Richelieu herczeg első, a és a Duras herczeg második határozata szerint — mellettük volt; de Clairon kisasszony már túl volt az ifjúságon, 40-ik évében járt; az újításban, amiben buzgólkodott, sokkal inkább bámulói és pártfelei, semmint imádói vették körül. Dubois kisasszony fiatal, ka*szér, ingerlő és kedvese volt Francziaország dtyja után legfejlettebb emberének; körül volt véve a kornak legkicsapongóbb nemeseitől; XV. Lajos volt a király, de Barry asszony a kegyencznő; a Clairon kisasszony és a színészek ügye nemes és igazságos volt, a Dubois ügye undorító és piszkos, Dubois- nak kellett czélt érnie. Néhány nap múlva Fronsac herczeg királyi parancsot adott át Dubois kisasszony*nak, mely szerint atyja visszakapja a Manny szerepét, melyet ő alkotott meg a „Calais ostromában", és amelyet Bellecour játszott ezen ügy fölmerülése óta. Ez az államcsíny elrémítette a színészeket. Duras herczeghez fordultak, hogy lépjen közbe, ügyük védelmére. Ő azonban azt válaszolta nekik : engedelmeskedni kell. Mikor a színészek azt várták, hogy hőn óhajtott rehabilitácziójukat végre elérik, ami nekik annyi fáradságot, gondott okozott, akkor érte őket ez a csapás, ez a lealacson nyitás. Elhatározták, hogy Duboisval nem fognak játszani. Az előadás napján a főbb szereplők tényleg visszaadták szerepüket. Este a közönség megtöltötte a színházat. Türelmetlenkedett, zajongott. Kihirdették, hogy a kitűnő darab helyett mást adnak elő. Kipisszegték, lehurrogták. Nem lehetett előadást tartani. Ki kellett üríteni a színiházat. A színészek ellenállásának következménye az volt, hogy a rendőrség elrendelte a Clai=ron kisasszony letartóztatását. Társai elmenekültek. Ő is megszökhetett volna, de nem tette, hanem nagy és fényes társaság kíséretében bevonult a For l'Eveques tömlöczbe. A Comédie Franpaise zárva volt már 3 nap óta. A nemesség és Sartines rendőr- főnök azt akarták, hogy a negyedik napon megnyittassék és pedig megfelelő ünnepélyességgel. A színészek, mondták, vétettek a közönség és a felsőbbség ellen; a felsőbbség megbüntette őket, a For l'Éveque-becsukván, a közönségnek meg kell büntetni őket, bocsánatkérést parancsolván rájuk. Bellecourt színészt kényszerítették, hogy a szokásos üdvözlet helyett a rendőrfőnök által készített bocsánatkérő beszédét mondja el, a maga lealázó voltában. Ennek hírére Clairon kisasszonyt idegroham lepte meg. A Comédie Francaise-ban újabb előadást tűztek ki, melyre a fogoly színészeket _oda* kisérték és előadás után visszavitték. És ez így tartott szabadon bocsátásukig. A Clairon kisasszony állapota veszélyes volt. A rendőrfőnök megengedte, hogy otthon ápoltassa magát, de orvosát is beleszámítva csak 5 látogató részére adott engedélyt és két rendőrtisztviselőt helyezett el a lakásában. Betegsége alatt véglegesen elutasították a kir. szavalati akadémia czím iránt való ké=rését és társai megkezdték szolgálatukat a Comédie Francaise-nál, jóllehet Dubois még mindig tagja volt a társulatnak. Clairon kisasszony felségfolyamodványt adott be, amelyben kinyilvánította, hogyha nekik igazságot szolgáltatnak, ha Duboist elcsapják, akkor ő is megkezdi szolgálatát, nagyobb buzgalommal mint valaha. Ha ismét elutasítják, akkor elmegy. Sok fontolgatás után az ügy elintézése megtörtént akképen, hogy a felségfolyamod* ványt elutasították. Egyidejűleg elhatároz*ták a Dubois elbocsátását, azonban tipplivre nyugdíjt engedélyeztek neki. Clairon kisasszonnyal is közölték a Du* bois-ügy elintézését és felségfolyamodványá* nak elutasítását. Ő pedig ragaszkodván el* határozásához, elbocsátását kérte. De Rí* chelieu herczeg, a ki meg volt bízva, hogy tárgyaljon vele, nem egyezett abba bele és tudomására hozta, hogy két nap múlva kik hirdetik fölléptét. Clairon kisasszony erre ágyba feküdt, beteget jelentvén. Így végre czélt ért és a mire megesküdt, megtartotta, nem lépett többé franczia színpadra. Szabadságot adtak neki azon ürügy alatt, hogy egészségének helyreállítása végett Genfbe megy. Ferneybe utazott Voltairehez. 1766 április havában kénytelenek voltak vissza* vonulásába beleegyezni. Terray abbé minisztersége alatt tönkre* jutván, 1773-ban Németországba ment An*spachi Bareuth őrgrófhoz, ki őt később gyer*mekei nevelőjévé nevezte ki. Nagy befolyásra tett ennél a kis udvarnál.. 1y86-ban Francziaországba visszatérvén, a forradalom alatt ismét elvesztette vagyonát és szeré* nyen élt abból a 2400 frank segélyből, me* lyet Chaptal miniszter utalványozott részére. Meghalt Párisban 1863-ban 80 éves korában. Életében fényes diadalokat aratott, de annál több szenvedésben volt része, annál több csalódás érte. Egész élete küzdelemből állott, elveinek áldozata volt. De legalább megérte azt, ami leghőbb vágya volt, hogy a társadalom által önmaga és a színészek közé emelt válaszfalat leomlani látta, ha nem is az ő küzdelme és fáradozásai eredményeként; a mindent nivelláló forradalom, mely őt koldussá tette, az rombolta le azt a válaszfalat és pedig örök időre. Vajna Károly: TURKESZTÁNI EMLÉKEK. Egy hadifogoly jegyzetei. írta dr. Lupkovics György. II. (Folytatás.) Ha az ember otthon békességben élve nyári uti terveket sző, ugyan kinek jutott volna eszébe Turkesztánban tölteni el szabadságát ? Hitét is alig ismertük és „Kelet" nálunk nagyon is piszkos és zavaros foga* lom volt. „Ázsiai állapotok"! Szoktuk volt mondogatni, ha valamiré lekicsinyl~leg akar*tunk nyilatkozni. Most, hogy gazdag ázsiai tapasztalatokkal, tértem haza, sokszor mon*dogatom, hogy Ázsia igazán nem méltó arra, hogy annyira lebecsüljük. Egyrészt, mert hiszen nemzetünk bölcsője is ott ringott valaha, másrészt, mert a lebecsülés oka leginkább abban rejlik, hogy vagy egyáltalában nincsenek fogalmaink Ázsiáról, vagy ha van* nak is, többnyire igen halványak. Taskent, Turkesztán fővárosa, melynek 240,000 lakosa van, egészen modern európai sűitű városrésszel rendelkezik. Kényelmes széles utczáin mindenütt igen tiszta villamos közúti kocsik közlekednek és az igazság ked* véért nem hallgathatom el, hogy a kalauz* nők sokkal udvariasabbak és csinosabbak voltak, mint a budapesti villamos kocsik immár letűnt női személyzete. Az utczákat mindenütt 2—4 fasor szegé*lyezi, amelyek teljes árnyékot és védelmet nyújtanak a forró nap sugarai ellen. A fasorok mellett csatornákból állandóan öntö*zik az utczákat. A házak alacsonyan vannak építve, legfeljebb emeletesen s szép tágas kert csaknem minden ház tartozéka. A város közepén egy nyolczszögletű hatalmas park van, közepén Kaufmann tábornok szobrával, aki Turkesztán organizátora és első orosz főkormányzója, valamint Szamarkand meghódítója volt. A várost mindenfelé szép középületek díszítik. A hadapródiskola, a leány- és fiúgimnázium épülete, a főkor*mányzó palotája teljesen beleillenek egy európai nagyvárosba. Számos parkját gondosan ápolják. Az európai városrészt, a „kreposzt" (felleg* vár, belső vár) választja el a benszülöttek városrészeitől. Ez a fellegvár erősen tartotta magát 1864-ben, amikor Szkobelev tábor*nok alig 2000 emberével és néhány ágyújá*val ostrom alá fogta. Három napig védték hősiesen a fellegvárat a benszülöttek, míg végre sikerült az aláaknázott bástyák egy részét felrobbantani és megkezdődött az általános roham. Negyvennyolcz óráig tartott a vérengzés, még a mohamedán nők is részt vettek benne, de végre is győztek a modern fegyverek. Taskent Az ázsiai városrész meghódolt, teljesen elüt az európai résztől. Szűk utczák, a vályogból és fából készült házak ablakai az udvar felé vannak és csak a vagyonosabbaknak van módjuk kőből és téglából készült házakban lakni. A házak tetején sokszor kis lugas van szőlővel befuttatva. Legérdekesebb látvány a bazár, a nagy árúcsarnok. Ez több utczából áll, melyek be vannak fedve és oldalt foglalnak helyet az egyes kereskedik fabódéi. Minden iparágnak külön utczája van. Ha az ember befordul például a czi*pészek utczájába, ameddig a szem ellát, mindenütt csak hosszú póznákra aggatott csizmasorokat látni. Mert itt mindenki csizmát hord. Még a nők is. És pedig Isten csodája • sarok nélküli csizmát. A sarok helyén a csizma színes selyem hímzéssel van borítva. Erre a csizmára azután még rávesz* nek vagy egy egészen európai módi sár* czippt, vagy egy már sarokkal is ellátott topánt, melyet a mecsetben mindenki levet és az előcsarnokban hagy. Ugy, hogy ha a keresztény ember be akar menni a mecsetbe, kénytelen czipőjét lehúzni és harisnyában menni be. Éppen jókor jöttünk egy mecset* hez. A müezzin imára szólítja a hívőket hosszú éles hangon a mecset kis tornyából, melyen persze nincsen óra, se harang, ezek ismeretlenek a mohamedánoknál. Mi is be* fordulunk a szépen kifestett mecset elécsar* nokába és mindjárt szemünkbe ötlik a fal mellett lévő sok száz topán és sárczipő. Sorban állanak. Vajjon nem tévesztik el a hivők, ha kijönnek, melyik kié? Nem, ez nem fordul elő, annyira megszokta mindenki találni a magáét. A mecset belseje teljesen üres. A kelet felé eső falban van egy fülke és onnan imádkozik a pap és a hivők mögötte térdelnek széles sorokban és mélyen és sokszor hajtják meg fejüket. A mecsetből kijövet éktelen lárma üti meg fülünket az egyik utczában. Kíváncsian lépünk be egy kapun, hogy a lárma okát megtudakoljuk. Egy iskolában : „maktab"* ban (elemi iskola) vagyunk, hol a hosszú czopfos kis fiúk és lányok éktelen sivalkodással szavalják a „Koránt", a mohamedánok bibliáját. Köztük hangtalanul jár a tanító (mula, damula) és amelyik növendék nem elég hangosan kiabál nyomban oda suhint a fejére nádpálczájával. Nemsokára vége a leczkének és gyönyörködve szemlél*jük a kiözönlő mohamedán ifjúságot. Kékes* fekete a szemük, holló*fekete a hajuk és