Vasárnapi Ujság – 1921
1921-02-27 / 4. szám - A szerelem és Lewisham úr. Regény. Irta H. G. Wells. Fordította Tonelli Sándor 45. oldal / Regények, elbeszélések
4 szám. 1921. 68. évfolyam ból egyes kiváltképen fellengző részletek megtanulása, azután iskola és kötelesség. A szünetekre és a déli szabadidőre az órarend latin gyakorlatot írt elő „étkezés ideje alatt ismét irodalom" s így változtatta beosztását a huszonnégy óra hátralevő részét illetőleg, a hét különböző napjai szerint. Egy pillanata sem maradt a Sátánnak és „minden gonoszságainak". Az egész időkből csak hetven percz volt pihenésre szentelve. Csak el kell képzelni egy ilyen vázlatnak a csodás jelentőségét! Valaki már fent van és tevékeny, mikor az egész világ még vizszintes helyzetben, álmokba merülve, vagy ostobán eltompulva, meleg fészkében lcledezik s ha felriasztják, csak azért riad fel, hogy ásítás és sóhajtás közben ismét a feledésbe guruljon. Nyolcz órakor már három órai előny, három órai tudás mindenkivel szemben. Mint nekem, körülbelül egy kitűnő tudós mondotta ezer órai komoly munka elegendő egy nyelvnek a teljes elsajátítására, három vagy négy nyelv után a következőre már kevesebb is elég, — aminek folytán évente egyet, a napi munka kezdete gyanánt a reggeli előtt el lehet sajátítani. A nyelvek kincse reggeli gombaszedés módjára összegyűjtögetve! Azután az „irodalom", — mily nagyszerű beállítás! Dél után számtan és reális tudományok. Lehet-e valami egyszerűbb és nagyszerűbb? Hat esztendő múlva Lewisham úr öt vagy hat nyelvnek, alapos egyetemes tudásnak lesz a birtokosa, megszokta az óriási munkásságot és még nem is lesz huszonnégy esztendős. Meglesz az elismerése az egyetemen és szélesebb körökben is. Bizonyosra lehet venni, hogy azok az általános érdekű röpiratok nem lesznek semmitmondó érdektelenségek. Hogy hova jut Lewisham úr harmincz éves korában, lázba hozza a képzeletet. Akkor a vázlatnak kétségtelenül módosulni kell, amint a tapasztalatok bővülnek. De a szelleme, a szelleme továbbra is emésztő láng marad! Lewisham úr a fémkeretes ablak előtt ült és írt, gyorsan írt, egy másik sárga ládán, melyet üresen rövidebb oldalára állított. Fedelét felnyitotta s így lábát kényelmesen belemélyesztette az ürességbe. Az ágy könyvekkel és jelen nem levő oktatómestereinek sokszorosított előadási lapjaival volt teleszórva. A lebegő órarend szemügyre vétele esetén meg lehetett volna állapítani, hogy latint fordít angolra. Az írás gyorsasága észrevétlenül megcsökkent. „Urit me Glycerae nitor" meredt eléje és zavarba ejtette. „Urit me", mormogta és szeme könyvéről az ablakon át a vikárius házának tetejére és borostyánnal befutott kéményeire kalandozott. Szemöldöke először összeránczolódott, azután ismét elsimult. ,,Urit me!" Tollát szájába vette és a szótár után nyúlt. Urare ? Egyszerre az arczkifejezése megváltozott. A szótár felé irányuló mozdulat félbemaradt. Valami kívülről jövő ismétlődő hangra, — lépések zaja . . . fülelt. Hirtelen felállt és nyakát előre nyújtva, felesleges szemüvegén és az ablaktáblán át az utczára tekintett. Egészen egyenesen letekintve, halovány rózsaszínű virágokkal díszített kalapot, női kabátnak a vállait és egy orrnak és állnak pontosan a hegyét láthatta. Bizonyára az az idegen lány volt, aki a mult vasárnap Erobisherék mellett ült a templomban a karzat alatt. Egyébként akkor csak nagyon futólag látta őt . . . Addig nézte, míg csak az ablak látókörében haladt. Hiába erőlködött, hogy a sarokon túl is kisérje őt a szemével . . . Azután rosszkedvűen újra munkához látott és kivette a tollat a szájából. — A figyelmem elkalandozott, — mondta magában. — Ilyen semmiség miatt! Mi történt velem ? Furcsa hangot adott a fogával, mely felháborodását jelezte, leült és térdét ismét belemélyesztette a felfordított ládába. „Urit me", — ismételte, tollszárának végét rágcsálva és a szótár után nézegetve. Egy szerdai szabad délután volt, márczius végén, vakító fényben ragyogó tavaszi nap, káprázatosan fehér felhőkkel és mélyen kék égboltozattal, itt-ott csodálatosan szép zöld szint szórva el a fák között és zajos öröm= csicsergésre késztetve a madarakat, az ujjáébredés napja volt, hangosan serkentő nap, a nyárnak igazi előhírnöke. Ennek az előérzetnek a nyüzsgése töltötte be a levegőt, a meleg földből feltörtek a serkedező vetések és a fenyőerdőkben szinte hallani lehetett a rügyek halk pattogását. De az anyatermészet nemcsak a földet, levegőt és erdőt keltette életre, hanem Lewisham úr fiatal vérét is, ösztökélve, hogy éljen, éljen, de egészen más értelemben, mint azt a Vázlat jelezte. Lewisham úr a szótárt egy papírlap alól látta előbukkanni, fellapozta az „urit" szót, elképzelte Glycera vállának ragyogó „motor"-át és így megint tétlenségbe melyből erőszakkal "rázta fel magát. merült. Nem tudom lekötni a figyelmemet, állapította meg Lewisham úr. Levette felesleges szemüvegét, megtörölte és szemét hunyorgatta. Ez a Horatius hogy megzavarja az embert és milyen izgatóak a jelzői! Sétálni kellene talán? Nem engedem magamat legyőzni, — mondta helytelen kifejezéssel, visszahelyezte a szemüvegét orrára, könyökét pedig két oldalt zörrenve csapta az üres ládára és haját a füle fölött hátrasimította a kezével . . . . öt percz múlva ismét rajtakapta magát, hogy a fecskéket nézi, melyek a kékségben keringőznek a vikárius kertje fölött. — Lehet, hogy valakinek ennyi baja legyen önmagával ? — kérdezte határozatlanul, de egyben hevesen. — Bizonyára az elkényeztetés az oka ... az ülés a lustaság kezdete. Felállt tehát, hogy úgy tanuljon, de ekkor a városka utczája állandóan a szeme előtt volt. „Ha ő a posta sarkát kerülte meg, megint elő kell tűnni neki az üres telkek kerítése mögött", — motoszkált az eltakart és fegyelmezetlen tájék Lewisham úr agyában . . . A leány azonban nem került elő. Bizonyára nem fordult be a posta sarkánál. Találgatásra adott alkalmat, hogy merre ment. Talán a városkán keresztül vette útját a fasor felé? . . . Azután hirtelen felhő takarta el a napot, a meleg utcza hűvösre változott és Lewisham úr meg tudta fékezni képzelődését, így a „Mater salva cupidinum", „A vágyak legyőzhetetlen anyjá"-nak fordítása, — Horatius (Ódák II. könyve) volt ugyanis az egyetem által Lewisham úr felvételére kijelölt auctor, — mindezek után mégis eljutott prófétai befejezéséhez. Pontosan, mikor a templom órája ötöt ütött, Lewisham úr olyan pontossággal, mely talán túlságosan gyors volt egy csakugyan komoly tanulóhoz, becsapta Horatiusát, kezébe vette Shakespearet és a keskeny, kasnyargó, szőnyegtelen lépcsőn padlásszobájából lement a nappali szobába, ahol házi asszonyával, Mundaynéval együtt szokta elfogyasztani délutáni teáját. A derék hölgy egyedül volt és Lewisham úr néhány udvarias szólásforma után felnyitotta Shakespearet s egy jeltől kezdve, mellékesen megjegyezve, a jel épen egy jelenetnek a közepére esett, miközben gépiesen bizonyos számú kenyérszeletet és áfonyat:jamet elfogyasztott, olvasni kezdett. Mundayne asszony pápaszeme fölött nézegette Lewisham urat s arra gondolt, hogy ilyen sok olvasás megárt a szemnek, míg nem a bolti csengőnek a csilingelése ki nem szólította a vevőjéhez. Hat óra előtt huszonöt perczczel Lewisham úr a könyvet az ablak= párkányra helyezte, leverte a morzsákat kabátjáról, kezébe vette a teásasztalkári fekvő négyszögletes kalapját esti „előkészítő leczkeórára", és elindult az A West Street üres volt és aranyosan ragyogott a lemenő nap fényében. A képnek a szépsége megragadta Lewisham urat s elfeledkezett róla, hogy a „VIII. Henrik" részletét ismételje, melynek az úton kellett volna* o t foglalkoztatni. A helyette perez* ben az ablakból való programmellenes néze* lődésre, a kis állra és az orrhegyre gondolt. A drogueriákban levő különlegességi gyógyszereket gondosan ellenőrzik. A városban levő 8000 étkezőhely jégszekrényeibe is bepillantanak. A liss Kust darabonként megvizsgálják. 612,000 fontot koboztak el egy év alatt. HOGY VIZSGÁLJÁK NEW YORKBAN AZ ÉLELMISZEREKET?