Vasárnapi Ujság – 1921
1921-03-27 / 6. szám - Sajó Sándor: Estszürkületkor 64. oldal / Költemények
64 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 12. szám. «1921. 68. évfolyam. csapásokban haladtak . . . hova? azt senki se sejtette, legkevésbbé ők maguk. — Miért nem mutatkozik be ? Talán büszkeségből, nehogy azt higyjük, hogy kapaszkodik a főúri családdal való ismeretség után? Vagy talán ő is azt tartja, amit én, hogy csak a nagyapának joga ezt az ösmeretséget közvetíteni ? És minden más ismeretségi kísérlet illetlenség volna ? . . . Eh, nem, ez a helyzet más, ő itt vendég, őt nagyapa egyenesen meghívta, tehát nemcsak joga, de kötelessége volna, hogy bemutatkozzék. Ejnye, ejnye, hogy nagyapa így megfeledkezhetett róla, ez igazán nem szép! . . . . Odakinn fagy és hóvihar, itt meleg szoba, melynek levegőjét hentesbolt kellemes illata, evőeszközök és tányérok csörgése és bea=szürcsölés zaja töltötte meg. Itt mindenki önfentartási ösztönének kielégítésével foglalkozott, tehát tisztán állati életet élt, vagyis boldog volt. Mindenki ? Oh, dehogy, egy embert most az egyszer cserben hagyott a szerencséje és ez nem volt más, mint Szűcs Gáspár, az alsó-sztregovai ifjú pedagógus. Ez az egy ember boldogtalan volt, mert nem evett. Sámson báró ugyanis, alig hogy belépett a szobába, lecsapott a fiúra és újra elmondatott magának mindent, amit a riagnásról és a Balatonról tudott. Az ifjú kínos erőfeszítéseket tett, hogy száját az evés mozdulatai helyett be tudja igazítani a beszéd mozdulataiba. Kínjai azonban nem tartottak sokáig, mert szerencséjére Sámson báró észrevette a homályos zugban gubbaszkodó Barnát és rösztelni kezdte, hogy ide hurczolta a pesti tudóst és most nem tud vele mit csinálni. Rögtön faképnél hagyta Szűcsöt, aki abban a pillanatban rohamot intézett egy sonkacsont ellen és odalépett Barnához. — Szabad kérnem professzor úr? Az unokámnak óhajtanám bemutatni. Barna fölkelt és rálépett — üssük agyon ezt a lépést egy frázissal — a végzet útjára. Szédülő fejjel és ingadozó lábakkal ment a kis asztalhoz, mely mellett a bárókisasszony ült, úgy érezte, hogy egy vihartól dobált hajón jár és okvetlenül meg kell kapaszkodnia valamibe, különben elesik. Leült és a leányra nézett ... A lány gyönyörű szemei nyugodtan pihentek rajta . . . Később az a benyomása volt Barnának erről az első találkozásukról, hogy nagyon ostobául viselte magát, de annak a párbeszédnek, a mely közöttük lefolyt, egyetlen szavára sem emlékezett vissza. Oh, örökre háladatos lesz missz Humberty iránt, a ki e kínos és nehéz, édes és felejthetetlen perczekben segítségére sietett... Amint ugyanis Barna oda telepedett a kis asztalhoz, Don Quichote özvegye kieresztette fogai közül Krantz urat, odaült az ifjú mellé és angol nyelven kezdett társalogni ... A kiszáradt missz szörnyű banalitásokból sodorta össze a társalgás fonalát, a minek Barna csak örült, mert ezek nem foglalkoztatták az agyvelejét és így lelkének egész erejét a kis tündér csodálatának szentelhette. Missz Huberty különben cseppet se rejtegette őszinte csodálatát a közéjük pottyant görög Isten iránt, tágra nyilt, ragyogó szemekkel nézett folyton az ifjúra s magas hangon vitt beszédét a legélénkebb gesztusokkal kisérte. Úgy látszik, lomha angol szász vérét egy kis ir keveredés frissítette fel, ami tudvalevőleg hevesebb fantáziát és élénkebb temperamentumot jelent. — Hol tanult meg ilyen perfektül angólul ? — ez volt a missz első kérdése. — Két izben jártam Angliában és mindég pár hónapot töltöttem ott. (Magában : ejnye de együgyű vagyok, hogy szembe ültem a világossággal, így aztán a borostás arczom és a fakó bőröm még jobban feltűnik. Ne^ csak igazodjunk szép lassan . . . csodálatos szemei vannak, azt hiszem, ibolyakék szinűek.) — Én már évek óta Magyarországon vagyok és nem tudtam úgy megtanulni magyarul, mint maga angolul. Pedig nekem ez a mesterségem. (Folytatása következik.) Estszürkületkor, pihenőben, Mielőtt lámpát gyújtanál S szobád falát az alkony árnya Ha fátylával bevonta már, — Ha kézimunkád ölbe téve Leülsz a dívány szögletébe S mig szétterjeng az est nyugalma, Ülsz félig ébren, félig alva Oly csendes mozdulatlanul, Hogy még a szempillád se rebben , Mondd, kislány, mi van az eszedben ? Az esti csend ha messze ringat Ábrándjaidnak kék taván S ezer hullámot zsong szivedre A vágyó, sejtő halk magány, — Ha behunyt szemmel, mégis ébren Száz ragyogást látsz a sötétben S egy ismeretlen boldogságtól A szíved édes búra fájdul S mint égi titkok fényjele Egy könnycsepp reszket szép szemedben : Mondd, kislány, mi van az eszedben ? S mikor már lelked messze szálldos, Tündérországban valahol, S már érzed, hogy a mindenségben Egy szent és örök vágy dalol, — Valaki mintha rádhajolna, Valaki mintha átkarolna, S a szíved nem tud mit csinálni, A véred elkezd muzsikálni, És olyan szépen muzsikál, Hogy még az angyalok se szebben . Mondd, kislány, ki van az eszedben ? Sajó Sándor, Thomsonné asszony és Pedlow kapitány megérkezése az ünnepélyre. Pedlow kapitány és Thomsonné asszony az ünnepélyen. A BUDAPESTI GYERMEKEK ÜNNEPE A NEMZETI MÚZEUM KERTJÉBEN AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK ÚJ ELNÖKÉNEK HIVATALBA LÉPÉSE ALKALMÁVAL.