Vas Népe, 1964. március (9. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-01 / 51. szám

Egy elrontott üdülésről Kedves Molnár Elvtárs! Engedje meg, hogy elöljáróban olvasóinkat tájékoztassam legutóbbi levelének tartalmáról: Molnár Károly, nemeskeresztúri levelezőnk hévízi üdüléséről küldött beszámolót. De ne gon­dolja senkii, hogy sorait a lelkendezés diktálta, vagy talán az a szándék, hogy feledhetetlen na­pok örömét velünk is megossza. Ellenkezőleg. Rövid levelét át meg átszövi a keserűség. Pedig az üdülővel, az ellátással, a gyógyvízzel, az or­vosi kezeléssel nem volt semmi baj. Nagyszerűnek ígérkezett, s úgy is kezdődött az a hét... Üdülő­társak rontották el Molnár elvtárs és jó néhány ugyancsak tsz-ből beutalt parasztember kedvét. Üdülőtársak kellemetlenkedtek ostoba gőggel, fennhéjázással, becsmérlő és lekicsinylő megjegy­zésekkel, mert nem tetszett nekik, hogy paraszt­­emberekkel „kell” egy fedél alatt eltölteniök üdü­lésük napjait. S akik ezt tették — tévedés ne essék —, ugyancsak dolgozó emberek voltak, kü­lönbnek csak azért tartották magukat, mert vá­rosból jöttek... A pesti úr — így ír az egyikről Molnár elvtárs. De ebben a megfogalmazásban, hogy „pesti úr” évszázados keserűség, s az úri fennhéjázás elleni gyűlölet lobog. Ez a pesti úr emberi méltóságukban alázta meg őket — ter­melőszövetkezeti dolgozókat —, ott Hévízen. Egye­bek között azt fejtegette panaszosan egyik hason­szőrű társának, hogy jobb volna, ha a parasztok részére külön üdülőket tartanának fenn. Mert kel­lemetlen velük együtt lenni: szaguk van, túl han­gosak, nem tudják a rendet, éppen csakhogy a padlóra nem köpnek. „A társalgóban, egy fotelben hangzottak el ezek a sértő szavak — írja Molnár elvtárs —, és véletlenül mellette ültem, s ennek hallatára igye­keztem kisebbnek látszani”. Kedves Molnár Elvtárs! De nagyon rosszul tette, hogy abban az öblös társalgói fotelben kisebbre húzódva csendben tűrte ezeket a szava­­kat. És most nem is arra gondolok, hogy vesze­kednie kellett volna, vagy galléron ragadni a „pesti urat” s megrázni úgy, hogy sokáig emlé­kezzen alkalmi ismeretségükre. Nem. De nevetni sitóből az ő feneketlen ostobaságán, régen idejét a múlt korszerűtlen nézetein, azt bizony sajnálom, hogy elmulasztotta. Mindenkinek el kellett volna mondania, miféle, furcsa kísértetek" tévedtek ma­guk közé, olyanok, akik hiányos emberségüket előkelőnek vélt, valójában finnyáskodással akar­ják pótolni. Derült volna rajtuk mindenki és higgye el, szánalmas kis figurákká zsugorodtak volna. Nos, de mindez másként történt, s éppen ezért erre kár szót vesztegetni. Amin utólag is lehet segíteni, az éppen az a keserűség, amit maguk­kal hoztak Hévízről.*­Az, hogy még mindég égeti, bántja, kedvüket rontja ez az emlék, amit Mol­nár elvtárs levelének minden sora bizonyít. * Pedig bizonyos, hogy nagyon sok örömmel készülődtek valamennyien a hévízi napokra, s ha nem veszik a szívükre egy-két ember kellemet­lenkedését, ez az öröm ott élne felfokozottan most is emlékeik között. Kár erről lemondani azért, mert a véletlen összesodorta magukat egy-két szánalmas, sivár lelkületű különcködő emberrel, akik — szegények — észre sem veszik, hogy azt a mérget hordják még mindig magukban, s azt árasztják, maguk körül, amit évtizedekkel ezelőtt az uralkodó osztály tudatosan csepegtetett belé­jük. Felettük megállt az idő, az élet valóságából most sem ismernek többet, mint évtizedekkel ezelőtt, s ha a parasztságról van szó, nem is tudnak mást mondani, mint régi, készen kapott szólamokat. Lehet-e ma már ezt komolyan venni? De nem lehet hallgatni kedves Molnár elv­társ arról sem, hogy maguk is sok felesleges terhet cipelnek. Mert mi más volna a szófián tűrés, az embert emésztő megbántottság, a válasz nélkül hagyott sértés? Én magyarázzam, hogy azok az öblös társalgói fotelek ott abban a hé­vízi üdülőben is elsősorban a maguk kényelméért vannak? Miért nem a gazda, a tulajdonos tuda­tával és magabiztonságával lépték át annak az üdülőnek a küszöbét? Mikor szabadulnak meg végre az évszázados elnyomatásban született ki­sebbségi érzéstől, a­­ lehetetlenül tűrő ember kese­rűségétől? Mikor értékelik önmagukat a dolgozó, teremtő ember társadalmilag magasra emelt rangján? És hogy tovább folytassam a kérdéseket: Használt-e a gyógyvíz? Enyhült-e, csillapodott-e a csontjait hasogató fájdalom? Mert ez ebben az üdülésben a legfontosabb. Az egyedül lényeges! Szívből kívánom, hogy jó egészséggel kezdjen a tavaszi munkákhoz és űzze el emlékeiből azt a fullánkos szavú embert, aki még a Maguk ha­ragjára sem méltó . ■. A munka dicsérete X Jegyzetek egy képzőművészeti kiállításról X Mindig örömet jelent az ember számára, ha önmagá­ról hall, lát, vagy olvas. Fel­fedezni a festő vásznán az ismerős táj, a tájban élő em­berek, az ismert munka annyiszor látott, most mégis másként jelentkező formáit, hangulatát. Ezt a mást kell megkeresnünk, meglátnunk, hogy valóban megérthessük a művész mondanivalóját. Aki a festményben csak a cím megfestett illusztrálását keresi, megfosztja magát at­tól az élménytől, amelyért elment a kiállításra. A szombathelyi Savaria Múzeumban megrendezett képzőművészeti kiállításon az ember legősibb tevékeny­ségét, a munkát, a munka eredményét ábrázoló festmé­nyeket láthatja, ezek válto­zatosságában kereshet fel­üdülést a szépre szomjas lá­togató. A kiállítást pénteken mint­egy 70 látogató előtt Erdélyi Béla, a Vas megyei tanács vb művelődésügyi osztályá­nak vezetője nyitotta meg. A kiállítást ismertető dr. Kisdéginé Kirimi Irén el­mondotta, hogy a képzőmű­vészeti kiállítások nyújtják a legnagyobb segítséget azok számára, akik közelebb akar­nak kerülni a művészethez. A kiállított több mint 40 festmény közös alapmotívu­ma az ember hétköznapi munkájának művészi meg­jelenítése. Megfestésük mód­jában már különböznek. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy nincs két egy­forma felfogás sem a vá­lasztott téma ábrázolásakor. Éppen ez teszi változatossá, színessé a képzőművészeti alkotásainkat. Láthatunk a kiállításon a naturalizmus­hoz közel álló, részletező, aprólékos ecsetkezeléssel megfestett képektől kezdve a mai kor igényeinek job­ban megfelelő, kifejezőbb, nagyvonalúbb, sommázóbb megoldásokat is. Aczél Ilona: Szántás trak­torral című festménye két­ségtelen egyike azoknak, amelyek a legtöbb vitára ad­tak alkalmat, de egyike a kiállítás legszebb képeinek. A tüzes, élénk kék szín kö­vetkezetesen villan fel a traktoroslány munkaruháján, az ekesoron, és magán a traktoron is. Mindezt eggyé­­olvasztja a felszántott föld meleg barnájával a magas horizontú világos égbolt kes­keny csíkja. A kubisztikus előadásmód a nagyobb for­mák hangsúlyozásával min­den lényegtelent elhagy, hogy érvényre juttassa a formák játékát, hogy a kép mondanivalóját félreérthetet­­lenül mutassa meg. Az Egry-díjas Bartha László franciásan dekoratív Pincemester­e Balaton-parti parasztember. A tüzes kró­­m­oxid-zöld hátteret és a lo­­póban levő carmin-krapplakk színű bort mesterien ötvözi a lilába hajló ultramarinkék ajtónyílás. Az egyszerű kom­pozíció, franciás színhajtás, (Dufy) magyar téma, reme­kül találkozik a képen a Ti­hanyban élő művész ecset­vonása nyomán. A festő felfogása is, mint mindannyiunké, állandóan változik. Kiváló példa erre a Kossuth-díjas Bencze László művészete. A kiállí­táson Kultikusok című ké­pe centrális kompozíciójával a kultikusok fáradságos, nem mindennapi erőt és kitartást igénylő munkájának állít emléket. Megoldását tekint­ve sokat merített a posztim­presszionistáktól, Cezanne-tól, de főképp­ez expresszioniz­­mus atyjától Van Gogh-tól. Osztatlan sikert aratott Festő című képével Jakuba János Munkácsy-díjas fes­tőművész. Ő a napsütötte falusi tájak szerelmese. Al­kotásai mindegyikén a köny­­nyedség, a fénnyel átitatott világos tónusok, a frissesség uralkodik. A fű zöldje, a fák lila-szürkéje, a villogó vörösek, fehérek, lazúros megoldásukkal egyaránt tetszhetnek a konzervatív és a modern szemléletű látoga­tóknak. A kiállítás legmozgalma­sabb képe, kétségtelen, Mo­hácsi Ferenc Újpesti kikötő­je, de ez a mozgalmasság néha már-már túlzásba haj­lik. A Duna hatalmas hul­lámokban elemi erővel höm­pölyög a képen, ellentétben a csendesen ringatózó ha­lászbárkával, a szomszéd part nyugodtnak mondható sötét­zöld, néhol feketébe hajló fáival. Mindent egybevetve jól komponált, szép kép, mely artisztikus megoldásai­val feltétlen hozzájárul a kiállítás sikeréhez. A várpalotai Egry-díjas Nagy Gyula Laboratórium­ban című festménye a vegy­ipari dolgozók között készült. A biztos kezű, korábban a naturalista szemlélethez kö­zel álló művész szakított addigi felfogásával, palettá­ja színei megvilágosodtak, friss, üde színfoltokkal, ad­ják vissza a laboratórium sajátos hangulatát. Feltétlenül meg kell em­lítenünk Moldován István Vasgyár című képét, ame­lyen a nagy, sötétzöld for­mákból ki­villanó mozaiksze­rű apró vörös izzó vastöm­bök elhitetik a nézővel azt a heroikus küzdelmet, me­lyet naponta folytatnak a vasgyári munkások az anyag­gal, Áron Nagy Lajos sejtel­mes hangulatú Hansági szö­vetkezet című nyűvével, Mó­ricz Sándor Indulás a me­zőre című képe realista színgazdaságával és érzelmi telítettségével, Szurcsik Já­­­nos Autóbuszmegálló, Mol­nár József Falusi utca, Boros Géza Cséplés, Béres Jenő Közértben, Kristóf János Fa­lusi egészségház belseje, Szentgyörgyi Kornél Katona, Dallos Ferenc Állami Gaz­daság című alkotásaikkal nagymértékben járultak hoz­zá a kiállítás sikeréhez. * A Képcsarnok Vállalat ren­dezte ízléses kiállítás még nagyobb érdeklődésre tart­hatott volna számot, ha egy­két Szőnyi, Domanovszky, Iván Szilárd, Luzsica Lajos és még néhány, a művészeti életünkben kimagasló mű­vész képeivel, jobb váloga­tással szerepelt volna. Nem értünk egyet azon­ban a kiállítás egészébe je­lenleg egyáltalán nem illő Csáki—Maronyák József port­réinak szerepeltetésével. Várjuk a további kiállítá­sok sorozatát, mert A mun­ka dicsérete képzőművészeti kiállítás után méltán tart igényt erre Vas megye mű­vészetszerető közönsége. Zentai Pál Bencze László: Kulikusok. Vas vármegye —1919 A proletárforradalom érlelődése... 1919 februárjában, március elején egészen a Tanácsköztársaság kikiál­tásáig, helyi szerveinek megválasz­tásáig napról napra élesedett a küz­delem a helyi reakció és a haladás erői között. A reakció oldalán sorakoztak fel a régi bürokratikus államgépezet szervezetei, a földbirtokosok, a gyá­rosok, a katonatisztek és a magán­­tulajdon védelmét görcsösen oltal­mazó klérus. A szervezett munkás­ság támadásának egyik oldalát tehát a klérus elleni harc és a szívós agi­­tációs munka képezte, annál inkább, mert a klérus befolyása az állami ügyekbe még mindig jelentős volt. Ellenforradalmi tevékenységükre jellemző, hogy memorandumot nyúj­tottak át a népkormánynak, amely­ben színmagyar területek elcsatolá­­sát, illetve különválását követelték a nemzetek ,,önrendelkezési jogának” alapján. A szervezett munkásság és vezetői rámutattak a klérus igazi céljára, amely nem más, mint­ a régi rendszer s vele együtt saját ural­muk átmentése. A klérus népellenes tevékenységé­nek leleplezése mellett február vé­gén és március elején megyénkben már felvilágosító munka is folyt. Számtalan cikkben,­­röplapban, elő­adásban mutatott rá a Szociálde­mokrata Párt helyi vezetősége, hogy a Nemzeti Tanács nem képviseli a dolgozó tömegek érdekeit. Követel­ték, a helyi államigazgatási szervek személyi állományának demokrati­kus úton történő felfrissítését: „Magyarországon egészen a leg­utóbbi időkig, sőt még most is a dzsentri osztály az uralkodó osz­tály. A dzsentrikből került ki a kor­mány, ők voltak a közigazgatás és az igazságszolgáltatás vezetői, egy­szóval ők irányították az egész or­szágot ... A forradalom kitörése után a végrehajtó hatalom nagy részben a munkásság kezébe ke­rült ... És mégis mit látunk?... Az öntudatos munkásság nyakán még mindig ott ül a főszolgabíró... Kö­vetelnünk kell, hogy a munkásosz­tály ... szükségleteit meg nem értő dzsentrik távozzanak a közigazgatás éléről. ... Követelnünk kell azt, hogy azonnal töröljék el a közigaz­gatási vezetői állások elnyeréséhez szükséges kvalifikációt...” — szá­mol be a munkásság követeléséről a Testvériség című korabeli lap. De nemcsak a munkásság szer­vezte sorait, a reakció évői is egyre jobban csoportosultak. Miután lát­ták, hogy a közigazgatásban min­den mesterkedésük kudarcra va ítélve, s a klérus tevékenységét is leleplezték a munkásság képviselői, más területet kerestek aknamun­kájukhoz. Igyekeztek beférkőzni a katonatanácsba, illetőleg ott a ma­guk számára megkaparintani a ve­zető szerepet. Ez annál kecsegtetőbb reményeket keltett, mert a tisztikar legnagyobb része gyűlölt minden forradalmi haladást, tagja volt az 1918-ban megalakult ellenforradalmi szervezetnek, a MOVE-nak is. De e téren is kudarcot vallottak, mert a katonatanácsban a legénység bojkottálta a tiszteket, és a forrada­lom mellett tett hitet. A forradalmi érzelmű főhadnagyot, Tárnok Gyulát választották meg a katonatanács el­nökének 1919 február 22-én, — aki a legénység követelését magáévá téve — 1919. március 5-én táviratilag kérte a reakciós tisztek meneszté­sét a tisztikarból. A reakció ezután nyílt fellépés­re szánta magát. Ellenforradalmi megmozdulásokat szerveztek megye­­szerte, és Szombathelyen. Erre a munkásság általános sztrájkkal, és tüntető­­ népgyűlésekkel válaszolt, így bénították a szervezkedő és nyíltan fellépő reakció erejét. A forradalmi helyzet megyeszer­te érlelődött, a lezajló eseményekből következtetni lehetett, hogy rövid időn belül lényeges változás lesz megyénk társadalmának életében. Az egyre erősebben jelenten ■: munkásakciók már előrevetítették a proletárforradalom győzelmét. ■ ■ • Láaslo Gábor

Next