Vas Népe, 1966. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-01 / 206. szám

Az új mechanizmus propagandistáinak (5) A vállalati gazdálkodás fő mércéje A vállalati önállóság érvé­nyesülésének feltétele, hogy a gazdasági egységek munká­ját olyan mérce alapján ítél­jék meg, amely mintegy sű­rítve kifejezi a vállalati te­vékenység összeredményét. Ilyen mérce a nyereség és a vállalati jövedelmezőség ala­kulása. Olyan gazdasági viszonyo­kat kell tehát teremteni, ame­lyek biztosítják annak lehető­ségét, hogy az legyen jövedel­mező a vállalatnak, ami a népgazdaság számára is gaz­daságos. Ezért ahhoz, hogy a nyereség és a vállalati jöve­delmezőség növelésének szán­déka a népgazdaság érdekei­nek megfelelő tevékenységre késztesse a vállalatokat, úgy kell módosítani a közgazda­­sági eszközöket és intézmé­nyeket, hogy a vállalati nye­reség akkor legyen a legna­gyobb, amikor a vállalat az adott ár-, adó stb. rendszer mellett kielégítette a szükségleteket. Vagyis: a vállalati cél, a nye­reség növelése, egyben a tár­sadalmi célt, a szükségletek kielégítését is szolgálja. Ha biztosítjuk ezt, akkor azok a vállalati döntések, amelyeket a vállalat a maga jövedelme­zősége és nyereségének növe­lése érdekében hoz, egyben a népgazdaság érdekét is kife­jezik, s így a nyereség alkal­mas lesz arra, hogy alakulá­sából megalapozottan és átfo­góan ítéljék meg a vállalat egész tevékenységét. A gazdasági hatékonyság megjelenési formája a társa­dalmi tiszta jövedelem, ez utóbbinak a megjelenési for­máját pedig lényegében az adott árrendszer határozza meg. A javasolt árrendszer­ben forgalmi adó, eszközle­kötési járulék, illetményadó, egyéb adók, járadékok, vá­mok, valamint nyereség (a nyereség, az árbevétel és a költségek különbözete) formá­jában jelentkezik a társadal­mi tiszta jövedelem. Kérdés, miért éppen a nye­reség a tiszta jövedelemnek az a tényezője, amelynek ala­kulása szerint legfőképpen megítéljük a vállalatok mun­káját? Először: azért, mert a tiszta jövedelem­elemek több­sége fix tétele a vállalati rá­fordításoknak (pl. az eszköz­lekötési járulék, vagy az illetményadó). Másodszor: azért, mert ezek a gazdálko­dásnak csak egy-egy részterü­letét érintik (az eszközlekötési járulék a gépekkel, berende­zésekkel és az anyagkészlet­tel való gazdálkodást, az il­­letményadó a létszámgazdál­kodást, a vámok, a szubven­ciók a vállalat kereskedelem­politikáját stb.); a nyereség pedig a tiszta jövedelemnek az a formája, amely érzéke­nyen reagál mind a többi tisztajövedelem-elem, mind a tényleges költségelemek vál­tozására. A nyereség tehát komplexen együttesen fejezi ki a gazdasági tevékenység minden oldalát. A vállalati nyereség összege kifejezi a termelés mennyisé­gét és összes költségét, de ki­fejezi az értékesítés tényét — mert realizálás nélkül nincs nyereség —, s ezzel együtt a vevők piaci értékítéletét is. Az elmondottak nem azt jelentik, hogy csakis a válla­lat munkájától függ a válla­lati nyereség alakulása: a vál­lalat tevékenységét sok olyan külső tényező is befolyásolja, amelyek — ha nem is tartó­san — hatással lehetnek a nyereség alakulására. Ilyenek lehetnek: a piaci viszonyok megváltozása, bizonyos sze­zonszerű ingadozások stb. Amikor azt mondjuk, hogy a vállalati érdekeltség fő mozgató­rugója a nyereség növelése lesz, akkor ezzel nem azt állítjuk, hogy ez az egyet­len kritériuma a vállalati munka megítélésének. A nye­reség alakulásán kívül azt is figyelembe kell majd venni, hogy milyen eredményeket ért el a vállalat a műszaki fejlesztésben, az új termékek gyártásának előkészítésében stb Azzal kell tehát kiegészí­tenünk az eddig elmondotta­kat, hogy valójában a tartó­san elért nyereség alapján kell megítélni a vállalatok munkáját. Lehet ugyanis, hogy az egyik évben a vállalat azért ér el nagy nyereséget, mert nem készült fel a kö­vetkező időszakra, s az is lehet, hogy azért kisebb a nyeresége, mert nagy áldoza­tokat hozott a technológia fej­lesztéséért, új gyártmányok kibocsátásának előkészítéséért, s ez csak a jövőben hozza meg gyümölcsét. Ezért nem volna helyes, ha egyetlen év nye­resége alapján ítélnénk meg a vállalatok tevékenységét. Dr. Varga György Ú­tinapla Amíg be nem sötétedett, velem volt a táj. A Duna Passaunál vissza is in­tegetett, és az idegen, soha nem látott szik­lás Hegyormok is természetesen rögződtek élményeim képanyagában. München előtt már éreztem, hogy egye­dül vagyok. Nagyon egyedül. A kocsiban csend volt, pedig majdnem minden ülés foglalt. Mintha egy olvasóterem lenne a kupé. A mi vonatainkon beszélgetnek, ismer­kednek az emberek. Győrtől Hegyeshalomig jó vicceket hallottam. Mögöttem négy vasu­tas a vonat zaját is túlszárnyalva, szenvedé­lyesen csapkodta a kártyát. Talán a túlsó kocsikban is tudták, hogy elfogtak egy piros ultit. . Itt csend van. Nemcsak velem, egymással szemben is közömbösek, idegenek. Olvasnak. . .Hannoverben várt a bátyám. Hűvös kora reggel volt. Az utcai lám­pák és a színes neonreklámok még égtek. Autófolyamban úsztunk. Dolgozni indult a másfélmilliós város. A bátyám és a sógornőm is. Majd a hét­végi víkenden traccsolunk. A lakás kényelmes, összkomfort, frizsi­der. Az utca végén vásárcsarnok, sok szép friss és olcsó árú. Kevésbeszédű, de udva­rias kiszolgáló. — Oh, ön magyar? Szép város Bukarest. Mondom, hogy szép. A művelt, gazdag Nyugaton egy kicsit büszke vagyok arra, hogy nálunk egy 12 éves gyerek sem té­veszti össze Hannovert Hamburggal, Párizst, Prágával, de valahogy ezt tudomására kel­lene hozni és így megjegyzem, hogy az NSZK fővárosa Bonn. Bólint, nem érti a célzást. * A bátyám, mint kertész és kitűnő kertépítő, 700 márkát keres havonta. Ez szép pénz, több az átlagkeresetnél. Ebből azonban lemegy 15 százalék gyermektelen, öregségi és egyházi adóra, valamint beteg­segélyezésre. A nőknél (ha nem család­­fenntartó) mindezekre még külön 2 százalék. 300 márka lakbért fizetnek. Ha kocsi­juk lenne, az üzemeltetésen túl 100—120 márka a garázs. Ehhez jön a gáz, villany, rádió, televízió és egyéb szolgáltatás, s 700 márkából alig maradt 200. Ebből nem lehet megélni. De a sógornőm is keres (egy ruhasza­lonban dolgozik) 500 márkát, illetve kézhez kap 405-öt. Jól élnek. De csak akkor nincs gond, ha moziba, színházba, étterembe nem járnak. Egy szín­ház, vagy valamire való mozijegy ára 25 márka. Étteremben például a szesz ára négyszer drágább, mint üzletben. De drága az utazás is, és drága a könyv. És a gyerekek taníttatása. Az átlagember egyetlen szórakozása a tv és a hétvégi kirándulás tarisznyával. Nagyon takarékosan élnek, a házmester például luxus, a lépcsőházban is maguk ta­karítanak. A fodrász és a kozmetika szintén luxus. Egy hajmosás berakással — ami nálunk 10 forint —, ott forintra átszámolva 100. De általában olcsó az élelem, a konfek­ció ruházati cikkek és a műanyagok. Ha takarékosak, talán nincs is anyagi gondjuk. És mégis mi az, ami hiányzik? Amit már a vonaton éreztem. Gőgösek, fagyosak. Egymás között sem tudnak felol­dódni. Nincsenek — vagyis nem általánosak, mint nálunk — baráti körök, társaságok, kollektívák. Az individualizmusnak ez olyan eleven élő, jéghideg közege, amiben a ma­gyar ember, de általában a barátkozó em­berek megfagynak. Én a bátyám szíves, vendégszerető házában is vacogtam. És az itt élő magyar disszidensek? A nyelvet még mindig nem értik. (A legtöbbjük, ha beszéli is, nem fogja érteni soha). A hazai kulturális fejlődéstől tíz év óta maradoznak. Ha kerül is hozzájuk ma­gyar nyelvű sajtó és irodalmi termék, csak megtéveszti őket. Fogalmuk sincs — az át­lagnémettel együtt —, magyarországi és a jelenlegi viszonyokról. Már nem magyarok, de soha nem lesznek németek. Gastarbeite­­rek, vagyis vendégmunkások, akiket fizet­nek, de nem szeretnek. Nyugat-Németországban ma három né­pet ismernek el: elsősorban önmagukat, az amerikaiakat és az oroszokat. Az előbbit imádják, az utóbbit hideg tárgyilagossággal tisztelik. Ezekről mindent akarnak tudni. Külpolitikai érdeklődésük e két nagyhatal­mon túl nem terjed. Sajtójuk a külpolitikai kommentárokon: túl tele van kutya-macska szenzációkkal, hercegi fogadásokról szóló tudósításokkal és hirdetések özönével. A tv ugyancsak a mindennapi krimivel. Ha valaki megbetegszik, az valóban is­tencsapás, mert a kórházi orvosi ellátás ugyan jó, de az orvosi segédeszközök drá­gák, a rendes ár 70 százalékába kerül pél­dául egy szeműig, vagy fogsor. * Amilyen őszinte, lelkes érdeklődés­sel indultam, olyan letérten jöttem haza. Mintha nem is a káprázatos fényű, nagy nyugati városból, napsütötte tengerparti tá­jakról, hanem az északi jeges tundrákról jöttem volna. Ausztriában kezdett oldódni bennem a hidegség. Mintha eltévedtem volna. Hegyeshalom­nál újra nyomra találtam. Édes borzongás járta át a testem. Kimondhatatlanul jó, nagyon-nagyon jó hazajönni. Ha másért nem, ezért a felemelő érzé­sért is érdemes volt kimenni, világot látni. Persze mindemellett sokat tanul, tapasztal az ember. Tudom, nemcsak én vagyok így. Aki nem hajbókol elvtelenül a Nyugat előtt, s nemzeti önérzettel tárgyilagosan szemléli azt a másik világot, egy kicsit csalódottan tér haza s így summázhatja élményeit. Gazdagok, jól élnek, szorgalmasak, ta­karékosak, csak éppen az hiányzik, vagy nagyon fakó, ami a legdrágább kincs, amit ,mi úgy fejezünk ki, hogy emberség. Elmondta: Légrádi Ferencné Lejegyezte: Dávid József 1966. szept. 1. Csütörtök Emeljük ipari szintre a szarvasmarha-tenyésztést is! A Keszthelyi Agrártudományi Főiskola Mezőgazdasági Tervező- és Termelésfejlesztési Intézete keresve sem talál­hatott volna a hegyhátszentpéteri termelőszövetkezetnél alkalmasabb helyet a korszerű szarvasmarha-takarmányozás tapasztalatcseréjének lebonyolítására. Ez a közös gazdaság, amely 100 hold szántóra 33, illetve háztáji jószággal együtt 60 számos állatot mondhat, már régen kinőtte a hagyomá­nyos takarmányozási módszereket. Újabbat, korszerűbbet próbál, ahogy azt a fejlődés törvényei megszabják. A bemutatóval egybekötött egésznapos tapasztalatcse­rére a megyei népfrontbizottság, az állategészségügyi felü­gyelőség és a vasvári járási tanács mezőgazdasági osztálya 60 szakembert és néhány nagyobb termelőszövetkezet elnö­két hívta meg. Milliós beruházások nélkül Elöljáróban Ferencz Károly, a vendéglátó tsz elnöke rövi­den ismertette a hegyhát­szentpéteri közös gazdaságfej­lődésének történetét, a jelen­legi helyzetét, majd átadta a szót Fölczner Pál mérnöknek, a Keszthelyi Agrártudományi Főiskola szaktanácsadójának. Fölczner Pál tudományos kutatómunka alapján foglal­kozott a gazdálkodás helyze­tének megítélésével. Három évre visszamenőleg bizonyí­totta, milyen tényezők alapján növekedett a fő ágazatok ter­melése, illetve hogyan ala­kult az egy hold szántóra ju­tó halmozott és halmozatlan termelési érték, az egy tagra jutó munkajövedelem, ön­költség, árubevétel. Ezután Böbek József tudo­mányos osztályvezető tartott diafilm és más szemléltető segédeszközök felhasználásá­val több órás, igen értékes — még a laikus hallgatót is lebilincselő — előadást a kar­­bamid etetésről, illetve a szi­­lázs takarmányok dúsításáról, s általában a korszerű szarvas­marha-takarmányozásról. Sajnos, e rövid tudósításban nincs mód Bebek József tu­dományos kutató előadásának, módszereinek még a tömörí­tett ismertetésére sem, de ez­úton kérjük a megye illeté­keseit, hogy tegyék lehetővé Bobék József tudományos ku­tató tanulmányainak min.-len tsz-ben az állattenyésztésben dolgozók között­ a legszéle­sebb ismertetését. Az adottságok feltárása Ugyanis Bobék József tu­dományos kutató ahhoz a fia­tal tudósgenerációhoz tartozik, aki mindkét lábbal a realitá­sok talaján állva nemcsak a jövőbe lát, hanem a jelen nehézségein is segíteni tud és nem horribilis beruházás árán, hanem a meglévő adott­ságok, okosabb, korszerűbb kihasználásával, az úgyneve­zett rejtett tartalékok feltá­rásával. Ezt bizonyította a vendég­látó tsz is, ahol házilag ké­szítettek (néhány száz forint költséggel) egyszerű és kitű­nő önitatókat, önetetőket. Ugyancsak házilag készült el a napokban egy 60 vagonos, betonúttal összekötött, korsze­rű silótároló. Minden lehető eszközt és erőt arra kell fordítani, hogy a megtermelt takarmányt a jószágainkkal a leggazdasá­gosabban tudjuk értékesíteni. A világ mezőgazdasága fe­hérje-nehézségekkel küzd. A fehérjedús fogyasztási cikkek iránt viszont évről évre egy­re nagyobb az emberiség igé­nye. A megoldás sürgető, az áru­termelésnek — ahogy azt a harmadik ötéves terv is elő­írja — a mezőgazdaságban is állandóan növekedni kell. A szakember azt mondja: ahogy a baromfitenyésztést szinte egyik évről a másikra iparosítani tudtuk, ugyanúgy korszerűsíteni kell a szarvas­marha-tenyésztést is. Új hasz­nálható technológiát kell ki­dolgozni, s tudományosan be­leszólni a takarmányok fel­használásának rendjébe. A szarvasmarha etetésénél nem olyan egyszerű a kon­centrált takarmányozás, mint a baromfinál, vagy akár a sertésnél, de hogy a hiányzó fehérjét, s más egyebet is lehet pótolni, azt a gyakorlat fényesen igazolja. A karbamidos etetéstől te­hát nem szabad félni. De az is igaz, hogy egymagában a jószágok megfelelő felkészíté­se, s egyéb takarmányok kor­szerű etetése nélkül, a karba­­mid sem tesz csodát. Sőt, bajt, kárt is okozhat. A karbamid gyártást meg­oldottuk. Sajnos a megfelelő szakember-utánpótlást még nem. Rejtett tartalékok A takarmánytermesztést — főleg a pillangósokat illetően — kémiai talajjavításokkal olyan tájegységeken is meg­oldottuk (vagy megoldjuk), ahol a talajviszonyok miatt eddig nem is álmodtak pil­langósról. De jó minőségben betakarítani és tárolni még sok gazdaságban mindig nem tudunk. A drága fehérje — amiből az ország hetvenezer vagon­nal importál évente — ott van a földjeinken, csak ide­jében le kell nyúlni érte, jó gazda módjára tárolni és oko­san feletetni. Még szakemberek is állít­ják, hogy a kukoricaszár ete­tése például rontja a takar­mányértéket. Lehet, de ha a szárat megfelelően tépik (szecskázzák) melasszal, vagy répaszelettel és karbamiddal dúsítják, pácolják, értékes szilázs takarmány. Pontosab­ban, ha egy gazdaságnak húsz mázsa májusi morzsolt kuko­ricatermés-átlaga volt, s az előbb jelzett módon a szárat is feleteti, a tápértékét ille­tően nyugodtan elmondhatja, hogy nem húsz mázsás, ha­nem harminc mázsás abrak­­takarmány-átlag termett. S ez csak egyik rejtett tar­talék. Örvendetes, hogy a rétek, legelők feljavítása kémiai és egyéb úton történő gazdasá­gosabb kihasználása megye­­szerte őszinte törekvés, de hol vagyunk még a lehetőségek teljes kihasználásától. Tárolási gondok A jelenlegi silózórendsze­rünk nem jó, a betakarító gépek nagyobb része korsze­rűtlen. A melasz tárolását — ami pedig a jószágnak a legked­veltebb takarmányízesítője, dúsítója — nagyon sok gaz­daságban a mai napig sem tudják megoldani. De majd­nem ugyanez a helyzet a ré­paszelet tárolásánál, illetve felhasználásánál is. Van még teendő, és sok milliós beruházások nélkül is lehet előbbre lépni, ha adott­ságainkat ésszerűen, korszerű­en kihasználjuk. Ilyen és hasonló gondolatok foglalkoztatták — s remélhe­tőleg otthon saját gazdasága­ikban cselekvésre késztették — a Hegyhátszentpéteren tar­tott korszerű szarvasmarha­takarmányozás tapasztalat­­csere értekezlet résztvevőit. (d) VAJ* VfiPE Csökken a Budapestre költözők száma Fél év a statisztika tükrében Tovább csökken a Buda­­pestre áramlás üteme — álla­­pították meg a lakóhelyvál­toztatásokat évek óta figye­lemmel kísérő statisztikusok.­ Az év első felében alig négy és fél ezerrel növelték a fő­város lélekszámát a felköltö­zők, míg az elmúlt esztendő azonos időszakában ez a szám az 5 500-at is meghalad­ta. A költözésekről készült országos adatok azt bizonyít­ják, hogy hazánkban válto­zatlanul tart az urbanizáció folyamata: városlakóink szá­mát az év első hat hónapjá­ban csaknem 11000-rel növel­ték a falvakból odaköltözők.­­A statisztikák szerint­­ az idei első félévben a szocialista szektor beru­házásai meghaladták a 16 és fél milliárd forintot, ebből a mezőgazdaság 2,2 mil­liárd forinttal részesedett. Csaknem 1,3 milliárd forint jutott lakásépítésre. A kiskereskedelem élelmi­­szer-forgalma kis híján elérte a 14 és fél milliárd forintot. Az országos „étlap” a követ­kezőképp fest: megettünk a többi között 405 000 tonna ke­nyeret, 52 000 tonna húst, 23 000 tonna zsírral, zsírsza­­lonnával, megittunk 196 mil­lió liter tejet, csaknem 52 millió liter bort, 234 millió liter sört, s elszívtunk 9 mil­liárd darab cigarettát. Tartós­­ fogyasztási cikkekre kiadtunk hárommilliárd hat­­százkilencvennyolcmillió fo­rintot. Ebből több mint egy­­milliárdot bútorra, 658 milliót pedig háztar­tási villamosgépekre. Gazdára talált 7 700 autó és 29 700 motorkerékpár. Újabb 59 000-rel gyarapo­dott a tv-előfizetők szá­ma. Emelkedett a posta forgalmai is: csaknem hatmillió csoma­got kézbesítettek, ebből 23 000-et külföldre. Fontos közlendőinket több mint négymillió táviratban tudat­tuk, s lebonyolítottunk 15 millió távolsági telefonbeszél­getést. A fél év közlekedési statisz­tikájából: az év első hat hó­napjában több mint 67 000 külföldi gépjármű lépte át határainkat, míg ugyanebben az időszakban 14 246 személy­­gépkocsi, 1470 autóbusz és csaknem 5 000 tehergépkocsi indult magyar rendszámmal a határokon túlra. 3

Next