Vas Népe, 1992. április (37. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-25 / 98. szám

ÖLBEI LÍVIA M­aroknyi szó Először a külsőségek. Hosszú haj, rózsaszín zakó, hatalmas lúdtoll a zsebben. A diákírók és diákköltők országos sárvári találkozójának ered­ményhirdetése. (És rögtön a kérdés: Lehet-e győztest hirdetni a „vetetlen ég" alatt szavakba kapaszkodó kamaszok között?) Figyeltem őket, van-e rajtuk valami jel, látszik-e rajtuk, hogy igen, ők azok... A lúdtollas helyezett lett. Iróniával és büszkeséggel viselte mestersége címerét. Rajta látszott, hogy minek készül, ő így is megmutatta magát. Mentek aztán az oklevelekért mások, lúdtoll, hosszú haj és rózsaszín zakó nélkül, öntudatosan, félszegen, komolyan, mosolyogva. Figyeltem őket: a csalódást, a pózokat, az őszinteséget. A kék öltönyt, a fehér inget, az okos szemeket. Mostanában siratni szokás a verset. Hogy ott sorakoznak a verseskötetek a könyvesboltokban, hogy eltűntek az olvasók. Ki mondja meg, olvastak-e valaha többen? Ki mondja meg, melyik volt az az elsiratott, talán soha nem létező kor? Ki lát be lámpafényes szobákba? A versolvasás magányos műfaj. Ahogy a versírás is. Amit - egyszer legalább - mindenki megpróbált. Talán azért, mert „Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó"... De aztán jobb lesz mégis. A költő- és íróígéretek nem törődnek a vészharanggal. Sárvárra ezer pályázat érkezett, a találkozóra hatvanhárman kaptak meghívást. Találkoztak, együtt voltak, nem maradt utánuk, csak maroknyi szó. HEGYI NORBERT Mi ketten Te voltál az aki annyira kellett s most barátkozunk a barátságunk születésével. Én nem tudom elfogadni ezt a zsinórt amit így idehajítottál. Nekem kötelek kellenek. Mi tudjuk csak ketten ezrek közül hogyan kell elkorcsosítani végleg azt ami tisztának született. /1990/ PEER KRISZTIÁN Van egy barátom. Ádámnak hívják (a barátoknál valahogy mindig fontos, hogy hívnak, mintha ismerni akarná mindenki őket). Tudja rólam, hogy írok, megmutogatom neki az agyonja­vított papírokat, ő meg azt mondja, úgy rossz, ahogy van, írok, azt írtam, pedig írnék csak, már több hónapja semmi nem jut eszembe. Erre azt mondja ez az Ádám, de nem kér, csak úgy Szizopátész mondja, hogy írjam meg az ő gyerekkorát. Rendben­­ válaszol­tam - mesélj valamit! Nem emlékszik semmire - felelte -, épp ezért kér, hogy írjam meg. Engem pedig az érdekel - mond­tam erre -, mert nem emlékszik. Az emberben valami mindig megmarad abból, ami történt, a keresztanyja udvara a sóder­dombbal, a Balaton, mikor elő­ször megpillantotta, vagy hogy F. A.-NAK mikor kistestvére született, ő is cumisüvegből akart enni. Ő is emlékszik - válaszolta -, illetve lehet, hogy csak a szülei mesélték el, egy szóra: Szizopátész. Há­roméves koráig nem tudott be­szélni, de mikor másfél éves lehetett, ezt mondta egyszer, Szizopátész. Egyébként biztosan ezért is nem emlékszik semmire, mert nem tudta kimondani, amit gondolt. Vagy amit mások gon­ 6 IRODALOM - MŰVÉSZET TÓTH TAMÁS Cserbenhagyó gázoló az órára most néztem a harang előre megfontolt szándékkal elütötte a tizet fémesen csillogó nyelvével a megengedett sebesség hétszeresével hajtott át áldozatán a kismutató akkor érkezett a tett színhelyére mikor rettenetes zúgás közepette ütköztek ijedtükben a felhők mögé szálltak el a csillagok a hold is csak hátát mutatva fontolgatta hogy ki ki volt a hibás a sok tanú közül tanúskodni csak a lámpagyújtogató próbálkozott a lámpák szemébe nézve rózsaszín volt a vallomás doltak. Rendben, megírom ezt a szizopátészt - szóltam nagylel­kűen, pedig igazából én örültem. Otthon aztán nekiálltam, meg­mostam a fogamat, megittam egy teát, meglocsoltam a virágokat, felhívtam egy barátomat, akivel régóta nem beszéltem, ittam még egy teát, meg egy kávét, aztán lefeküdtem aludni, mert rájöttem, hogy ilyenkor már késő elkezdeni valamit, majd holnap. Persze nem tudtam elaludni, olvasni se, írni meg végképp nem, pedig kiká­szálódtam az ágyból, hogy most­­már aztán megírom, ha még alud­ni sem hagy. Ki is ez a Szizopátész? Vagyis hogy helyes-e egyáltalán ez a kérdés: ki? Mert ember-e, állat-e, város-e, vagy mi? Ember - döntöttem el -, emberekről a legkönnyebb írni. Egy magas, hordóhangú férfi, sovány, ráncos arca van, nagy orra, és az álláig lelóg a bajusza, amit harapdálni szokott, ha elgondolkodik, aztán észbekap és kiköpi. Ilyenkor szokott csak mosolyogni. De a mosolya is olyan, alig jönni rá, hogy jó kedve van. Aztán az is lehet, hogy egy kisfiú, akiről mindenki azt hiszi, hogy kövér, mert kisbabának olyan dundi volt, az orra állandóan be van dugulva, úgyhogy szipog, de így is a száján veszi a levegőt, apró, gyors kortyokban, ilyenkor min­dig rászólnak, hogy tüdőgyulla­dást fog kapni. És persze pösze. Egyáltalán, miért biztos, hogy férfi, vagy kisfiú, az is lehet, hogy lány, bár a neve tényleg férfinév, de én például Klotildnak sem hívnám a lányomat, így egy honfoglaló vitézt hívhatnak csak. Nagyon elgondolkodhattam, mert észre sem vettem, hogy bejött egy idegen a szobámba. - Jó napot kívánok! Szizopá­tész vagyok, úgy hallottam, kere­sett. Egy langaléta, égimeszelő, hórihorgas, seprűnyél fiú, illetve fiatalember, tizenöt éves lehet. Elálló fülek, oldalt elválasztott, fekete haj, a mamája fésülhette meg, mikor elindult otthonról. - Te vagy Szizopátész? - hitetlenkedtem. - Nem lehet tévedés, tudtom­mal engem hívnak így egyedül. Különben is honnan tudnám, hogy keresett, ha nem én lennék az? - Egyáltalán nem kerestelek, illetve... Nem ilyennek képzelte­lek el. - Hja, a képzelet! Miért, nem tetszem?! - tett szemrehányást a mutáló hang kétkedő arcomat látva. - De. Dehogyisnem. Légy szíves, mesélj magadról! Épp most akartam megírni, milyen is vagy, de te jobban tudod, elvégre én nem is ismerlek, látod, még az arcodat is másmilyennek gondol­tam. - Hát ilyen vagyok, na! Várj csak... nem is tudom. - Kik a barátaid, a szüleid, szereted-e a zöldbabot... - Te dohány­zol? - Igen, illetve már nem, le­szoktam. Miért? - Az apám miatt, ő nagyon sokat cigarettázott. Meghalt. Én ezért nem... - Túl fiatal is vagy... - ... mert nagyon utáltam a füstöt, a végén már csak az erkélyen mert. De ha rossz kedvem volt, megszagoltam a kabátját, a füstszagot, és jó volt. Az egész lakásnak dohányillata volt, a könyvnek, amit megfo­gott, a függönyöknek, minden. Mikor anyám kimosta, láttam, hogy sír, akkor volt három hete, hogy meghalt, szerintem akkor sírt először azóta, de lehet, hogy csak előttem nem, nem tudom. - Ezt megírom. - Ne! Anyám miatt, félek, hogy véletlenül olvasná, nem szereti, ha erről beszélek, ő se beszél róla, de a kabátokból azóta sem ment ki a szag, néha most is belefúrom az arcom. - Mesélj még, hány éves voltál? - Öt. De igazából csak kettő. - Hogyhogy? - Tudod, én nagyon sokáig nem tudtam beszélni. Beszélget­ni igen, mindenki megértett, de szavakat nem tudtam. Anyu szerint, például legalább öt han­got ismertem az e és az ő között - mára már elfelejtettem persze - meg egy csomó mindent, mást jelentett a tej és mást a víz, végül is mindennek volt neve. Csengettek. Várj, nem akarom, hogy meglássanak, menj ki az erkélyre. Ádám volt az, emlékez­tek, a barátom. Na gondoltam, hogy meg fog lepődni. - Adám, itt van egy ismerő­söd. - Kicsoda? - Szizopátész, tudod, a szó, az ő neve volt. - Ne röhögtess! Egyébként is, közben rájöttem, nem Szizopá­tész, hanem Szoranitesz, biztos azért felejtettem el, mert ilyen hülye görög név. - Akkor gyere ki az erkélyre te is! Aztán semmit se láttunk, csak a szekrényt, amit ki kellett tennem, mert már sehogy sem fértem el tőle, meg a madarakat az etetőn. Megint csak verebek - villant át rajtam. Ja, mert ezt még nem mondtam, tél volt. 1992. január 8. BORSOS SZABÓ ALPÁR összefüggések miért taposod cefrévé a lehulló szilvát, ha tudod, hogy édes? miért nem adsz a nyomorultnak éhes, tudod, hát miért nem szórod ki zsebed, megcsörrentve előtte egy zsúfolt kamra kulcsát? miért, miért teszed magad, hogy észre sem veszed pedig elhaladsz előtte napi kétszer, háromszor és szétszórod a szalmakupacokat sercegve belököd a kést az éretlen dinnyébe el nemszívott csikked széttaposod felhívod Várnát telefonon, pedig senkit sem keresel ernyődet kecsesen föléd fogod a zivatarban és felemelt fejjel elsietsz a tétovázók között miért ne? és is azt teszem... A félelem kapuja © MOLDOVA GYÖRGY Borsos szíve mélyéből irigyelte az ismeretlen Martint, akit a hírneve minden fenyegetés fölé emelt. Úgy képzelte, ha ő tenne bármit, ami sérti a rendszer érdekeit, kíméletlenül elbánnának vele. - Nem érdekli az újság? - kérdezte az asszony. - De, ha lehet, szívesen elolvasnám.­­ Akkor egy másolattal többet húzok le. Zsóka már az első sarkon letért a főutcáról, és mintha továbbra is el akarná kerülni, hogy ismerősökkel találkozzon, nagy kerülővel tartott a házuk felé. A fiú észrevette a szándékát, meg­sértődött, mikor a piac környékére értek, meg­torpant. - Látom fél, hogy lebukik, én nem akarom zavarni magát. Viszontlátásra. Megfordult, de az asszony belekapaszkodott a karjába: - Ne menjen el, nagyon kérem. Okvetlenül beszélnünk kell, de hozzánk most nem hívhatom fel. Hol tudnánk leülni egy pár percre? ’ Borsos csak azokat az önkiszolgáló éttermeket ismerte a környéken, ahol ebédelni szokott, de ezek már kora délután bezártak. Tanácstalanul nézett körül, meglepődve látta, hogy a piactér rácsai mögül valaki integet felé: - Feri! Közelebb lépett, felismerte az éjjeliőrt, aki magához hívta: - Van egy heverő százasod? - kérdezte suttogva -, a jövő héten megadom, nekem is tartoznak. Porzik a vesém, kellene egy kis bor éjszakára. - Hol kapni? - Itt a közelben árul egy maszek, te nem ismered, mert nem nyilvános, nem is szolgálna ki idegent. Majd én átmegyek hozzá - az éjjeliőr a lámpa fénykörében álldogáló Zsóka felé kacsintott -, addig ti betelhettek a bódéba egy kicsit átmelegedni. Nem sietek vissza. Borsos odaadta a pénzt és megkérdezte az asz­­szonyt: - Hajlandó bejönni ebbe a bódéba? Nem első osztályú hely, de itt senki sem fog zavarni minket. - Rendben van. Az éjjeliőr zsebrevágott egy üres üveget, aztán beengedte őket. Kívülről rárakta a lakatot a biztosí­tó láncra és elsietett a város felé. Zsóka borzong­­va nézett körül az üres piactéren: - Mi lesz, ha berúg az ismerőse és nem talál vissza? - Akkor is kijutunk valahogy. Ide járok dolgozni. Menjünk be, mert megfázik. A bódét egy kisteljesítményű villanykályha fűtötte, Borsos odatolta az asszony székét, önma­ga a húzatlan paplannal letakart ágyra ült le. Az agyonfaragott asztallapra és a mindenféle kacattal megrakott ládákra mutatott: - Ugye mondtam, hogy nem első osztályú hely. Nem tudom megkínálni semmivel. Zsóka a fiúra nézett: - Haragszol rám? Borsos nem emelte fel tekintetét az asztalról, ujjai között egy golyóstollat forgatott. - Miért haragudnék? - Hidd el, nekem se könnyű. Viktor még karácsonykor visszajött, azt mondta, hogy őrült volt, amikor szakított velem. Könyörgött, hogy bocsássák meg neki, és én nem tudtam elküldeni. Azóta folyton ott ül a lábaimnál, most is biztos lesi a telefont, hogy mikor szólok haza. - Akkor minden rendben van, nem? Mit akarsz tőlem? - Te még nem ismered az életet, hogy él végig két ember egymással nyolc-tíz évet. Nem tudod, hogy­ minden szerelem a rabszolgalázadások sorozata, mindig az a fél támad, amelyik éppen akkor megengedheti magának, hogy kilépjen a kapcsolatból. A másik hallgat, de megjegyzi a sértést, és mikor ő­­kerül sorra, még nagyobb dühvel törleszt. És a mi kapcsolatunk Viktorral még csak nem is szerelem. Az egészben egy órára való érzelem sem maradt, amivel most folytathat­nánk. Meg fog ismétlődni a botrány, még kegyetlenebből, mint a múltkor, és én nem tudom, hogy mit csináljak. Te mit gondolsz? - Mindenkinek a saját életével kell törődni. - De én nem bírom elviselni a tudatot, hogy öngyilkos lesz miattam, akkor az én életem is befejeződik. Én nem tudok harcolni, és utálok győzni. - Ismered a mesebeli békát? - Nem, miről szól az a mese? - Egy béka beleesett a tejesüvegbe, és ott bent addig kapálódzott a lábával, amíg a tejből vajat köpült, ráállt, és ki tudott kapaszkodni. - Szép történet, de én erre képtelen vagyok. Szép csendesen belefulladnék a tejbe. Csend állt be, Zsóka megtörölte a szemét. - És veled mi van? Láttam, hogy halmokban állt a papír előtted a könyvtárban. Írsz mostanában vagy tanulsz? - Tulajdonképpen csak próbálkozom, nem sikerül semmi mostanában. El kell mennem innen. - Hová? - Fel Pestre. Ott könnyebb lesz, mindenhez közelebb kerülök. - Ne menj el! - mondta Zsóka és átült az ágyra a fiú mellé. - Haragszol rám? Hidd el, már százszor megbántam, hogy szakítottam veled, de akkor azt éreztem, hogy úgy tisztességes. Ha most nem futunk össze, én akkor is megkerestelek volna. Azért örültem annyira, hogy megláttalak. Csókolóztak, Borsos hanyatt akarta fektetni a keshedt paplanon, de a nő kibontakozott az ölelésből: - Nem, ilyen helyen én nem tudok. Mondtam, hogy én a szerelemben is imádom a higiéniát. Majd nálam találkozunk. - Mikor? - Hívjál fel a jövő hét elején. Lehet, hogy a férjem veszi fel a kagylót, de akkor se csapd le, mert gyanút fog. Aztán hívjál fel újra egy-két óra múlva, figyelni fogok. A bejárat felől lánccsörgés hallatszott, Zsóka felkelt az ágyról: - Úgy látszik, megérkezett az ismerősöd. Induljunk, jó? Az asszony felgyűrte kabátja gallérját és kilépett a bódéból, alig észrevehető biccentéssel sietett el az éjjeliőr mellett. Kint a piactér sarkán meg­csókolta a fiút: - Ne kísérj tovább. Akkor a jövő héten jelentkezzél. Az idő érezhetőleg megenyhült, az olvadó hó vékony sugarakban folyt le a lyukas ereszekből a járdára. Borsos az út közepére húzódott, arra gondolt, hogy hamarosan újra elindulnak a zöldségszállító teherautók, elhatározta, hogy más­nap reggel megint lenéz a piacra. A portán megnézte az ablakba kirakott leveleket, az egyik az ő nevére szólt, feltépte: a Csatornázási Vállalat elfogadta a jelentkezését és kérték, hogy keresse fel a munkaügyi osztályt, alkalmazás esetén szállóbeli elhelyezést ígértek. Bár ezt a vállalatot ő maga választotta ki az álláshirdetések közül, most mégis összeborzongott arra a gondo­latra, hogy leszálljon a csatornába. Zsebre gyűrte a levelet és a szobája felé indult, de a portás utánaszólt: - Egy távirata is érkezett, Feri, két forintot adtam a kézbesítőnek. Borsos pénzt keresett elő, aztán kinyitotta az összehajtogatott lapot, arra gondolt, hogy egy másik cég is válaszolt a jelentkezésére. A táviratot Kerkahidasról küldték, az a szomszédasszony adta fel, akinél az anyja télire meghúzódott, a fiú átfutotta a szöveget:­­ „Édesanyád meghalt, február 22-én temetjük. Várunk haza...” Sokáig dermedten állt, nem jutott eszébe az aznapi dátum, a portás mondta meg, hogy húszadika van. (Folytatjuk) 1992. április 25. Szombat

Next