Vas Népe, 2007. március (52. évfolyam, 51-76. szám)
2007-03-24 / 70. szám
14-VAS NÉPE hétvége 2007.03.24. | SZOMBAT Dixieland-ünnep az MSH-ban Peltzer Géza peltzer.geza@vn.pl.hu Igazi dixieland-ünnep lesz március 27-én az MSH-ban: a két legismertebb hazai dixieland-együttes, a Benkó és a Molnár Dixieland együtt, egy műsorban lép fel. A koncert este hétkor kezdődik Benkó Sándorékkal, a szünet után következik a Molnár Dixieland Együttes. Ötven éve alakult meg a Benkó Dixieland Együttes. A zenekarvezető, Benkó Sándor elmondta, május 5-én a budapesti Papp László Sportcsarnokban a jeles évfordulót nagyszabású koncerttel teszik emlékezetessé. A Benkó Dixieland Band Magyarországon a legnépszerűbb dixieland - egyben jazzegyüttes. Hazai fesztiválok és versenyek sorát nyerték, számos kitüntetést mondhatnak magukénak. Honlapjuk szerint koncertjeiken olyan világsztárokkal dolgoztak már együtt, mint Milt Jackson, Freddy Hubbard, Al Grey, Buddy Tate, Joe Newman, Buddy Wachter, Henry Questa, Joe Murányi, Eddy Davis, Cynthia Sayer, Herry Sweet Edison, Albert Nicolas, Wild Bill Davison, vagy az európai Chris Barber, Kenny Ball, Huub Janssen, Acker Bilk. Turnéztak az NDK-ban, a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, a 70-es években indultak el nyugatra. 1971-ben megnyerik a Montreuxi Jazzfesztivált, 1972-ben San Sebastianban a közönség nagydíját kapják. 1976-ban a londoni Music Week „Stars of the Years” kitüntetettjei Angliában. Amerikai sikersorozatuk a 80-as években indul. 1982- ben a kaliforniai sacramentói jazzfesztivál nagydíját nyerik, majd ugyanabban az évben kitünteti a Benkó Dixieland Band-et a kaliforniai parlament. 1983-ban az Év Zenekara (International Jazz Band of the Year) Kaliforniában, és kitünteti őket Jerry Brown, majd az őt követő George Dukmenjian kaliforniai kormányzó. 1987-ben Ronald Reagan részesíti őket elismerésben, az amerikai nép nevében megköszönve, hogy az amerikai jazzt képviselik a világban. Az együttes tagjai: Halmos Vilmos (zongora, ének), Nagy Jenő (bendzsó), Kovacsevics Gábor (dob), Kelemen Zsolt (bőgő), Nagy Iván (pózán, ének), Zoltán Béla (trombita), Benkó Sándor (klarinét, együttes vezető menedzser). Arató Sándor, a Molnár Dixieland Együttes vezetője lapunknak elmondta: nem első alkalommal koncerteznek együtt Benkó Sándorékkal, így a koncert előtt Molnár Gyula, az együttes vezetője egyeztetni fogja a műsort a másik zenekarral, nehogy a hallgató kétszer hallja ugyanazt a számot (bár érdekes, akár tanulságos is lehetne egy ilyen egybeesés - a szerző). A Molnár Dixieland együttes március 27-ére mintegy hatvanperces műsorral készül, a programot tradicionális jazzszámok jelentik. A szegedi Molnár Dixieland Band 1964- ben alakult meg egyetemistákból, amatőr zenészekből. Az akkoriban legnagyobbnak számító hazai könnyűzenei rendezvényen, a Salgótarjáni Jazz- és Tánczenekarok Fesztiválján 1966-ban, 1967-ben és 1969-ben egy ezüst- és két aranydiplomát nyertek. Külföldön 1972 óta szerepelnek rendszeresen, az első években Szeged Oldtimers néven. Először a csehszlovákiai Prerovban jártak, ahol Európa Klaszszis díjat nyertek. Ezután sorra szerepeltek külföldön az összes keleti országban, beleértve egy szovjet turnét is, de Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Belgiumban, Franciaországban, Norvégiában, Svédországban, a Kanári-szigeteken, az Egyesült Államokban is vendégszerepeltek. Eddig több, mint ötven alkalommal képviselték hazánkat külföldi jazzfesztiválokon. Első nagylemezük 1978-ban jelent meg, majd ezt még öt követte. Három CD lemezük is készült (1997, 1999, 2001). Az együttes vezetője Juhász Gyula díjat, eMeRTondíjat is kapott. Az együttes ugyanezt a díjat 2001-ben kapta meg. A zenekar 1994- ben a Salgótarjáni Nemzetközi Dixieland Fesztiválok szervező házigazdájaként Pro Urbe díjat, 1996-ban a Szegedért Emlékérmet kapta. Az együttes tagjai: Molnár Gyula (klarinét, szaxofon, ének) Garay Márta (zongora, ének), Kalocsai Géza (dob), Kiszin Miklós (bőgő), Sallai László (trombita), Mucsi Árpád (pózán), Kréter Károly (bendzsó, ének) A Benkó Dixieland Együttes koncert közben. A dixieland máig a dzsessz talán legnépszerűbb irányzata: a zene könnyen emészthető, vidámságot, felszabadultságot sugall, a hallgatót örömmel tölti el. Idehaza vitán felül a Benkó és a Molnár dixieland együttes a két legnészerűbb zenekar ebben a stílusban. A szombathelyi dixieland-rajongók jövő kedden este a Sportházban egy koncerten hallhatják a két együttest. Fotó: Benkó Dixieland A szellemi harcok részese Pete György vasnepe@vn.pk.hu Harmincadik születésnapját ünnepli az Életünk folyóirat, amely a „hőskorban" az akkori szellemi harcok aktív részese volt Ha az „egyetemes” magyar irodalomról beszélünk, akkor a magyar nyelvű irodalom teljességéről beszélünk országhatároktól függetlenül. Ez elemi igazság mindmáig, de volt egy hosszú időszak, amikor a magyar irodalom csak a magyarországi irodalmat jelentette - jelenthette. 1949 után a Trianonnal elszakított nemzetrészek nem lehettek a magyar világ részei, s akiket a sorsuk a szocialista táboron túl sodort szerencséjükre - mint ellenségek, eleve nem lehettek a köztörténet, a közismeret részei. És mert a szomszédaink féltő gonddal elvárták, hogy az ottani magyar írónemzedék és irodalom lehetőleg ne legyen megismerhető idehaza - legfeljebb a közös ideológia jegyében, a nyugati irodalom csak eleve „ellenséges propaganda” lehetett, amelytől elhatárolódni illett és kellett. Mindez 1956-ig nem is jelentett problémát. Ám 1956 és a rákövetkező idő, a „magyar ügy” az ENSZ napirendjén, majd annak szégyenletes levétele, az ország megítélése szempontjából a konszolidáció kényszerét hozta magával. Az 1962-es amnesztiarendelet s a hozzá kapcsolódó Harminc éve Vas megyéé az Életünk. Az egyetemes magyar irodalom lapja (1.) „nosztalgiás politika” részeként - miközben továbbra sem volt téma a határon túli magyarság ügye - megszületett az úgynevezett „emigrációs politika”, s ennek részeként a nyugati magyar írókkal, szellemi emberekkel való - sumák - kapcsolatfelvételi szándék. (A belső ellentmondás: „Etesd a gyereket, és csodálkozz, hogy nő.”) A „magyar ügy” lekerült az ENSZ napirendjéről, Magyarországon megszületik az amnesztia, a nosztalgia, a vidám barakk, a reform 1968 augusztusáig, a csehszlovák „emberarcú szocializmus” eltiprásáig. Mi is ott voltunk... Majd az új magyar „reformok” illúziója összeomlott, végképp lehetetlenné vált az eredendő hazugság elhitetése, hogy „a rendszer reformálható”. A hatalom önmaga foglyává vált. Nem, mert nem tudott, nem akart szembenézni a tényekkel... És nem mert, nem tudott, akart szembenézni a tényekkel 1978 után sem. Afganisztán után sem. Miközben összeilleszthetetlenül elkülönbözött, meghasonlott önmagával. E belső, párton belül folyó harc a hetvenes évek magyar történelmének fő tartalma. 1978-80 között Afganisztán után, a lengyelországi események kiéleződése előtt született meg az Életünk nemcsak fizikailag, hanem előzményétől megkülönböztethetően az akkori szellemi harcok részeseként is. Az Életünk programosan az egyetemes magyar irodalom lapjaként lépett fel, s mindjárt szenzációval, a nyugati, ún. „emigráns irodalom” alkotóinak műveit rendszeresen közölve. Hogy ezt az akkori hatalom, a kultúrpolitika eltűrte, annak egyik oka az MSZMP Politikai Bizottsága 1976. november 22-i határozata, mely szerint: „A szükséges politikai, művészeti feltételek megléte esetén lehetségesnek tartja emigráns írók, művészek, tudósok mértéktartással való hazai szerepeltetését, bemutatását.” A másik a személyi feltétel volt. Az új főszerkesztő „terepismerete”. Minisztériumi feladatai közé tartozott ugyanis egyrészt az Anyanyelvi Konferenciák, másrészt általában az emigrációs ügyek részbeni vitele. Már 1975-ben elsőként a hivatalosak közül - részt vehetett a Magyar Műhely hadersdorfi irodalmi tanácskozásán, ismeretséget köthetett a nyugati írókkal, olvasta műveiket Kormos István, Parancs János, Béládi Miklós és Pomogáts Béla reprezentatív társaságában. Legálisan. Ezt követően a Művelődési Minisztérium mindig képviseltette magát a felváltva Párizsban (Marly le Roy) és Bécsben (Hadersdorf) rendezett Műhely-találkozókon, ahol egyébként Amerikától Európáig a lojálisnak mondott emigráció tagjai megjelentek. Természetesen kockázatot is kellett vállalni, hiszen semmi garancia nem volt. Az Életünk kockáztatott és nyert: rangot, becsületet, arcot. Ennek ugyancsak két oka volt: az egyik, az új főszerkesztő, bár „fölülről” érkezett, nem volt párttag. A másik: sohasem egyeztetett senkivel. Úgy vélte: „minden megjelent írás közölhető”. Ez az intranzigencia abban is tetten érhetővé vált, hogy nem kívánt együttműködni a helyi III/III-as „összekötőtiszttel”. (Elődjétől eltérően.) Ezzel természetesen vállalta, hogy „célszemély” lesz. De nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy vállalt programját illetően az Életünk a rendszerváltásig és azon túl az egyetemes magyar irodalom szolgálatában működött, s működik mind a mai napig. Nagy Pál, a Magyar Műhely egyik szerkesztője írja Journal in time című memoárjában erről az időszakról: „Ami az eredeti művek közlését illeti, csak a hetvenes évek második felében törik meg a jég. A hivatalos körök ekkor dönthették el, hogy engedélyezik a Nyugaton élő magyar írók hazai közlését (már nagyon ideje volt!), s kinyitották előttük a vidéki magyar folyóiratok kapuit. ...a szombathelyi Életünk viszont ügyesen használja ki a lehetőséget: 1977 júliusától rendszeresen közli a nyugati magyar írók műveit, 1979-80-tól még vizuális műveket is.” A tények: az új státusú folyóirat már az első, azaz 1977/ 2. (március-április) számában közölte Bakucz József és Vitéz György verseit. 1977/3. számában a celldömölki születésű Kemenes Géfin Lászlót, majd 1977/4. számában ismét Bakucz Józsefet. Majd 1978- ban Dedinszky Erikát és Horváth Elemért. A „kemény mag” vizuális művei valóban 1979- től datálódnak. S nem véletlenül! Részint a nyugati magyar irodalmat sohasem azonosítottuk velük, másrészt taktikailag a havi folyóirattá válást nem kockáztattuk a vizuális alkotók munkáinak közreadásával. Addigra nekünk már megvolt a magunk baja. Tény az is, hogy először 1981-ben Szombathelyen szerepelhetett legálisan a Magyar Műhely, s 1989-ben a Szombathelyi Képtár és a Művelődési és Ifjúsági Központ volt a házigazdája a Székely Ákos és alkotótársai, valamint az Életünk szerkesztősége által szervezett Műhelytalálkozónak. Az Életünk Könyvek adta ki először Magyarországon Csokits János, Vitéz György, Monoszlóy Dezső köteteit s még korábban Határ Győző Golgheloghi című monumentális, filozofikus játékát, melynek megjelentetése a szerző előfeltétele volt ahhoz, hogy Weöres Sándor temetésére hazajöjjön és búcsúztatót mondjon. Ma mindez csak a régmúlt, de nem árt büszkén emlékezni: Vas megye folyóirata, az Életünk tevékeny részese volt e területen is az akkori irodalmi folyamatok alakulásának. Balra: Pincehelyi Sándor grafikusművész tervezte a címlapot. A Vas megyei történet innen indul. A főszerkesztő Pete György. Jobbra: A rendszer kompromisszumot kötött, közben folyton figyelt - amint azt a jelentés is bizonyítja Fotó: VN-illusztráció