Katolikus gimnázium, Veszprém, 1933

Római zarándoklatunk útiemlékei. Az „ember“ nyomában. A tűztorony kivilágított számlapján a mutató vas­ujja a 7 óra felé közeledik. Várjuk az autóbuszt, mely az előttünk álló római zarándokút első „kis szakaszán“ fog a külső pályaudvarra szállítani bennünket. Ahogy a fényes óralapon a mutató árnyéka, úgy surrannak el a villanylámpák előtt a várba siető diákok sötét alakjai. Egy része a menzára, másik a püspökségre, vagy kanonok­­házakhoz törekszik, hogy a jószívek segít­ségével megadják a testnek a szükségeset ahhoz, hogy a szellem igényeit is kielégíthessék. Egypáran odasereglenek közénk, búcsúzkodnak két tár­suktól, átsuhan arcukon a kénytelen lemondás szomorúsága, de szóval is kéri egypár, hogy vigyük el magunkkal őket a zsebünkben. Csonka hazá­nak szegény magyar diákja! Szomorú, hogy négyszázalékból csak kettő lehetett oly szerencsés, hogy ezen a tanulságos, szép úton részt vehetett. Hiába szárnyal a lelketek, ha a föld vögéhez húz le a sors mostohasága benneteket! Hát hol az ember, a teremtés ura és koronája, ha szépségre és tanulásra fogékony lelke vágyait nem elégítheti ki? Már száguld velünk az autóbusz. Gondterhes arccal rántják le a keres­kedők boltjaik redőnyeit, hiszen talán az üzletbért sem hozta meg a mai nap. Nincs pénzük az embereknek arra, hogy legszerényebb igényeiket is kielégíthessék. Csak az élelmiszerkereskedésekben forgolódik még néhány vevő. Mert enni „muszáj“, ha másra nem is kerül. „Uralkodjatok a földön, hódítsátok meg a természetet!“ — ez az Isten programja az ember számára és lett az a képmására alkotott királyi alakból az élet rabszolgája. Most is kereshetné Diogenes lámpással fényes nappal „az embert“ s bizony keveset találna, aki az „ avc-proxod “ névre méltó lenne, akinek szemei a magasságokat keresik. Tapasztaltuk az úton ennek az ember­­telenedésnek, vagy elállatiasodásnak még nem egy nyomát, amiknek fel­sorolására itt nincs szükség. Voltak órák oda- és visszautazásunkban.

Next