Középdunántúli Napló, 1960. július (Veszprém, 16. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-01 / 154. szám
1989. július 1. KÖZÉPDUNÁNTÚLI NAPLÓ Gépállomás tanácsülés Nemesgulácson (Tudósítónktól) A napokban tartotta gépállomást tanácsülését a Nemesgulácsi Gépállomás. A tanácsülésen részt vettek a termelőszövetkezetek elnökei, agronómusai, a pártszervezetek titkárai, továbbá a községi tanácsok elnökei. Az elnökségben helyet foglalt a gépállomás vezetői mellett Benedek Mihály elvtárs, a megyei gépállomások igazgatója, a járási tanács elnöke és Szálinger János elvtárs, a járási pártbizottság kiküldötte. A gépállomási tanácsülés Vesztróczi János gépállomási igazgató beszámolóját vitatta meg a nyári mezőgazdasági munkákra való felkészülésről és a gépek elosztásáról. Vesztróczi elvtárs elmondotta, hogy a gépállomás megfelelően felkészült az aratásra és a cséplési munkákra. Növekedett a napokban a gépállomás gépparkja is, most kaptak tizennyolc darab bielorusz traktort, továbbá öt darab DT 13-as traktort, tehát az aratási, behordási, cséplési és tarlóhántási munkáknál már huszonhárom géppel több dolgozik a járás termelőszövetkezeteiben, mint tavalyi A gépállomásnak jelenleg 110 erőgépe van, ami elegendő ahhoz, hogy eredményes és jó munkát végezzenek. A jelenlegi gépparkkal a gépállomás a nyáron az aratás, cséplés, tarlóhántás, másodvetés összhangba hozásával a munkákat el tudja látni. Egy traktoregységre 640 normál holdnak megfelelő munka jut, tehát ennek megfelelően a gépállomás 26 ezer normál hold elvégzésére képes. A gépállomásnak tizenhárom kévekötő aratógépe és kilenc kombájnja van. Ezek közül a szovjet kombájnok önürítésesek, mindegyik mellé biztosít a gépállomás egy retortraktort hidraulikus pótkocsival, hogy a gabonát ne kelljen lapátolni, hogy ezzel is előbbre menjen a munka. Egy kombájnra — amint Vesztróczi elvtárs mondja, — 180 katasztrális holdat terveztek, azonban megvan a lehetőség arra, hogy ezt túlteljesítse és 220 katasztrális holdat is levágjon, természetesen megfelelő talajviszonyok és körülmények között. Az idén gondoskodott a gépállomás megfelelő szakképzett kombájnvezetőkről is, azokat válogatták ki, akik mint kiváló szerelők dolgoztak és értenek a kombájnhoz, továbbá olyan elvtársakat, akik már pár éve vezetnek kombájnt. A kombájnolás legfontosabb előfeltétele, hogy a termelőszövetkezetek gondoskodjanak megfelelően elkészített kombájnszervről és állandósítsák az itt dolgozó munkásokat, mert csak így lehet jó munkát végezni. Gondoskodott az idén a gépállomás a kombájnszalma elszállításáról is. Ennek érdekében öt fogatos szalmalehúzót állítanak be, elkészítették a drótköteles szalmalehúzót is, amit majd két traktor vontat és képes egyszerre tíz-tizenöt boglyát is a föld végére szállítani. A behordásra huszonkét darab szállítótraktor lesz beállítva, de ezek mellett még tud biztosítani a gépállomás teherkocsit és más vontatókat is. A tarlóhántással sem lesz probléma, mivel ide negyvenhét traktort tudnak szántásra beállítani, ide kerülnek majd a cséplőgépeket meghajtó traktorok is. Vesztróczi elvtárs a továbbiakban foglalkozott a balesetvédelem kérdésével és felhívta a figyelmet a különböző szabályok szigorú betartására. A beszámolót vita követte. Simon László „ Annus néni” KEVESEN SZÓLÍTJÁK hivatalos nevén Mózner Jenőnét, a sümegprágai Új Tavasz Termelőszövetkezetben. Öregek és fiatalok egyaránt Annus néninek becézik. Az 53 éves, özvegy asszonyon alig látszik meg az idő. Arca sima, ránctalan, csak ezüstös haja tanúsítja, hogy öt évtized elsuhant már felette. Sokat küzdött, szenvedett az életben. Harminchét éves volt, amikor egy bombatámadás elrabolta a férjét. Egyedül maradt bús, bánatos özvegységben. Sokat sírt, kesergett. Küzdött, viaskodott az élettel. Maga kaszált, kapált és aratott. Egyedül birkózott meg tengernyi gonddal és bajjal. Amikor 1959 tavaszán Sümegprágában megalakult a termelőszövetkezet, Annus néni is aláírta a belépési nyilatkozatot. Nem sokat töprengett, örült, hogy többé nem lesz egyedül. Lesznek segítői, gyámolítói s öregségére nem kell tartania a reménytelenségtől. Tavasszal belépett, ősszel már a sertésgondozói munkával bízták meg. Szereti az állatokat, így szívesen vállalkozott a nehéz feladatra. Húsz anyakocát bíztak a gondjaira, s azok szaporulatát. Annius néni nemcsak feladatot, hivatást is lát a sertésgondozói munkában. H HOGY EZ ÍGY VAN, erről sok bizonyítékot szolgáltatnak a termelőszövetkezeti tagok. Ezek közül a legszebbet, a legnemesebbet említjük. Kora tavasszal, amikor az ellesek megkezdődtek, két nappal és két éjjel nem találták Annus nénit az otthonában. Vajon hol lehet? — tanakodtak a szövetkezetben. Szalmával behintett, üres kutricában feküdt a sertésszálláson, amikor ráakadtak. Egy ütött-vert viharlámpa pislákolt mellette, ennek fényénél ellenőrizte az első kocákat. Nem is nyomtak agyon egyetlen malacot sem az anyák fialáskor. Ezt bizony kevés asszony és férfi tette volna meg Sümegprágában! Ilyen tetthez nagy szív és közösség iránti szeretet szükséges. Annus néninek senki nem mondta, hogy éjjelezzen, dideregjen a malacok mellett, mégis megtette. A szövetkezet vezetői, hogy valamiképpen honorálják nemes cselekedetét, két malacot ajándékoztak neki. Ez csak egy példa a sok közül. Tucatnyit felsorolnak a szövetkezeti tagok, amelyek mind a sertésgondozó asszony becsületes munkáját dicsérik. Annus néni szabadkozik ilyenkor. Mint mondja: csak kötelességét teljesíti. Azért állították a sertésgondozói munkakörbe, hogy azt becsületesen lássa el, amiért nem jár dicséret. De szíve mélyén mégis öröm lobban, ha elismeréssel nyilatkoznak a munkájáról. Milyen jóleső érzés ez! Itt találkozott vele először, a szövetkezetben. A VEZETŐK ÉS TAGOK elismerésére alaposan rászolgált özvegy Mózner Jenőné. Kora reggeltől késő estig a sertésfiaztató körül szorgoskodik, s nagy hozzáértéssel gondozza az állatokat. Jelenleg 140 kismalac futkos a kutricákban. Épek, egészségesek. A jó gondozás mellett az üde levegő is gyorsítja fejlődésüket. A fás, bokros ligetben levő szerfaszerkezetű, szalmatetős fiaztatóban kedvező körülmények között nevelődnek a kismalacok. Ha akarnak bent szundítanak, ha a szabadba vágynak, a kifutóba igyekeznek. Annus néninek mégsem tetszik eléggé a hely. Huzatosnak tartja és sürgeti a vezetőket, hogy két tűzfalat építsenek a sertésszállás végére. Sok vesződség van az állatokkal. A sertésgondozónak alig van pihenő ideje. Hétköznap, vasárnap egyaránt helyt kell állni. Háromszor esznek naponta a malacok. Kétszer darát, egyszer zöldet. Annus néni nagyon takarékoskodik a takarmánnyal. Kevés van belőle. Pedig szeretné tömni a kis állatokat, hogy mielőbb hízóba kerüljenek. A szövetkezet 150 sertést akar hizlalni az idén. Napközben sűrűn ellenőrzi az állatokat. Ha valamelyik bágyadtan fekszik, máris orvost kér a vezetőktől. Az állatorvos injekciózza a levert malacokat, s egykét nap múlva semmi bajuk. Az óvatosságnak köszönhető, hogy eddig alig hullott el sertés, a járványok elkerülték a sertések birodalmát. LEGKEDVESEBB ÁLLATA a vézna, vékonycsontozatú „Csöpi”. Ezt a kismalacot a pusztulástól mentette meg. Az anya teje elapadt, Csöpi hat „testvére” elpusztult. Annus néni saját háztartásából levest, tejet és tápszereket adott a kis állatnak, amely életben maradt s alig észrevehetően növekszik. Még csak negyed része a vele egyidős malacoknak, de Annus néni bízik abban, hogy Csöpiből disznó lesz jónéhány hónap múlva. Van egy kedvelt anyakocája is Annus néninek. Naponta masszírozza a beteg állat házát, lábait. Amíg a vágóhídra kerül, addig is könnyít a sorsán. Ez az anya nemrég még a legszebb kocák közé tartozott. A bojtárgyerek tette ilyenné szívtelenséggel. Furkósbotjával elverte a sertés lábait, s hogy a bajt tetőzze, még meg is nyergelte a szenvedő állatot. Mindezekről szinte sírva beszél Annus néni. Nagyon szereti az állatokat. Simogatja, cirógatja őket ráérő idejében. Mint mondja, az állatok igen hűségesek. Ragaszkodnak ahhoz, aki jót cselekszik velük. Lám, a kis Csöpi mindig a sarkában van, alig tud tőle dolgozni. A kis csökött állatot a szabadban gondozza néhány társával. — Ezek a szabadságos malacok — mondja mosolyogva. — Gyengék voltak, kint jobban fejlődnek, mint a kutricákban. JÓSZÍVŰ, jó dolgos asszony Annus néni. Jobb, gondosabb kezekbe nem is tehették volna a sertések sorsát a sümegprágai termelőszövetkezetben. KÁSA ANDRÁS 3 — Miért nem használja a védőburkot? — Minek az! Úgysem lesz semmi bajom! Hányszor hallani az üzemekben a művezetők figyelmeztetésére ezt a választ! Sokan csak legyintenek, ha balesetvédelemre kerül a szó, jelentéktelennek, semmiségnek veszik. „Úgysem lesz semmi bajom” — ha pedig mégis, akkor az „üzem a hibás”. A fűzfői ipartelepen a papírgyárba látogattunk el, hogy a balesetvédelemről érdeklődjünk az illetékesektől. Harmath József elvtársat, a szakszervezet bízta meg ezzel a feladattal. Nagy József elvtárs az üzem biztonsági felelőse, ők számolnak be a gyár életének erről a fontos tényezőjéről, a balesetvédelemről. FIGYELMESEBBEN! — Nem győzzük a dolgozók előtt hangsúlyozni, hogy milyen nagy jelentősége van a balesetvédelemnek. Van nálunk olyan munkaterület — mondja Harmath elvtárs —, ahol nem lehet védekezni a baleset ellen, csak figyelmességgel. A fakirakásnál és anyagmozgatásnál — különösen esős időben — történhetnek balesetek. Nagy elvtárs behozza a statisztikát és ebben, mint egy tükörben, leolvasható a balesetek állása: az év eddigi részében 24 baleset történt, ebből nyolc a „kritikus” hónapban, áprilisban, májusban már csak kettő, júniusban ez ideig egy. — Mindenképpen szeretnénk minimumra csökkenteni a baleseteket — szól Nagy elvtárs, és mindjárt példákkal igazolják, mit tesznek ezért valóban. — A dolgozók felvételénél a munkába állás előtt a felvilágosítás kötelező és az évközi ismétlés, visszatérő oktatás is. Az utóbbit ugyan nagyrészt országszerte elhanyagolják, nem sok gondot fordítanak rá. Eddig nálunk is így volt, de már a múlt évben és az idén is tartottunk előadásokat és több ízben végigjártuk az üzemet. Egy hónappal ezelőtt értekezletet tartottak a Fűzfői Papírgyárban, melyen az üzem dolgozói is megjelentek. A baleseti és egészségvédelmi helyzet kivizsgálására bizottság alakult, ezenkívül a dolgozók is beszámoltak a hiányosságokról és javaslatokat tettek. Többek között szóvátették, hogy a III. emeleti papírmalomnál a por ártalmas a dolgozókra, míg egy másik üzemrész gázos és sürgetik a fürdők átszervezését és bővítését is. A gyár fejlesztésével — amelyre rövidesen sor kerül — megoldódnak ezek a problémák is. „VITAPARTNEREK” Nagy és Harmath elvtárs — ahogy ők mondták — állandó vitapartnerek. Nem egy esetben ugyanis az üzem nem tud azonnal eleget tenni a szakszervezet kérésének, vagy nem tudja a javaslatot időben teljesíteni. A „vitapartnerek” most egymás malmára hajtják a vizet. Nagy elvtárs a szakszervezet. Harmath elvtárs az üzem érdekében beszél. Tőle ugyanis elvárják a gyár dolgozói, hogy mindig az ő oldalukon álljon, akár helyes, akár nem. De Harmath elvtárs már 20 éve dolgozik a gyárban és tudja, hogy az üzemi balesetek nagy része a dolgozók hibájából és figyelmetlenségéből ered. Ezért igazságos mindig: az üzemtől ,,kiharcolja” a védőberendezéseket, felszereléseket, de ha a dolgozó hibázott a balesetnél, azt is elismeri. Ilyen eset történt a közelmúltban is egy idős, tapasztalt villanyszerelővel, aki már 30 éve dolgozik a szakmában, a papírmalom kapcsolóberendezésénél bakelitvédő nélkül tette be a biztosítékot, láng csapott ki és súlyos égési sebeket kapott. A baleseti fegyelmi elé hívott tanúk azt állították, hogy használta a védőt. Még mutatták is, hogy itt pörkölődött meg, csak leszerelték... A betegágyból felkelt sérült azonban nem találkozott „önzetlen” tanúival és így történt, hogy a bizottság előtt bevallotta: „öreg róka vagyok ugyan, de nem hittem, hogy baj lesz. Nem volt kéznél a bakelit és csak fogóval tőttem be a biztosítékot.” Vigyázat! Baleset! MINDENKI LEGYEN FELELŐS A baleseti napló még sok ilyen és hasonló esetet őriz. De ha a dolgozók is olyan felelősséggel kezelik ezt az ügyet, mint a „felelősök”, akkor hamarosan lecsökken a balesetek száma. — A tanúknak természetesen megmondtuk, hogy máskor gondolják meg, mit mondanak — fejezte be az elbeszélést Harmath József elvtárs, M. E. A váratlan látogató Nagyot reccsent a deszkakapu. A zár engedett a nyomásnak és szélesre nyílt mind a két szárnya. Szegfű komótosan ballagott be az udvarra. Megállt a konyhaajtó előtt és mélabús fejét bedugta rajta. Szabóné a tűzhely mellett serénykedett. Nem vette észre a nagy reccsenést, el volt foglalva a leves berántásával. Az idő sürgette. Az előbb hallotta, hogy a falióra elütötte a fél delet, délre ebédet kell vinni a rétre. Ott kaszál a gyerek meg az ember is. Arra lett figyelmes, hogy valami árnyék takarja el a konyhába igyekvő napsugarakat. — Ejnye, de sötét lett — mondaná, de ahogy hátrapillantott, a Szegfű két óriási szeme meredt rá. Hirtelen még lélegzethez sem jutott. Csak állt és nézte a jámbor állatot, amely akkorra már kérődzésbe kezdett. — Szegfű, hogy kerülsz ide?! — ocsúdott fel Szabóné. Jobban szemügyre veszi, tényleg a Szegfű-e? — Az bizony, Szegfű — állapítja meg, ahogy végigfutja tekintetével az állatot. Itt a jel! — de erre már a váratlan, látogató elé állt. Simogatja, szólongatja — igen, ez a Szegfű — a bal szarvának a legcsúcsa hiányzik. — Meg ez a nagy vörös folt a hátsó combján. Szabóné szemében könny csillant meg. Sose gondolta volna, hogy még egyszer ebben az udvarban látja Szegfűt. Amikor a férje elvezette a közösbe, úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Szegfű aranyos kis állat volt. Nagyon a szívéhez nőtt. Az első borjú volt a háznál és ráadásul cumival nevelték fel. Az anyja nem engedte szopni, mindig elrúgta, így valósággal dédelgetve nőtt fel Szegfű. — De milyen jó tejelő lett! — emlékezett vissza Szabóné. — Két dézsa tejet is szoktam tőle fejni. És olyan nyugodtan állt, mintha kezesbárány lenne. S azóta már három borjút ellett. Kettő üszőt és egy bikaborjút. Csöpi, a második lánya az anyján is túltett. Napi huszonöt liter tejet adott. Még a kiállításra is felkerült. Díjat hozott. Most azt hagyták meg a háztájiban. Nem tagadták, hogy a legjobban tejelőt hagyták vissza. — Szegfű már a virágzási korán túl van — érvelt Szabó, amikor választásra került a sor, így került Szegfű a közös istállóba. Szép új épület volt, tágas és világos. A takarmányt csillével hordták elébük. Ha megszomjazták, csak fel kellett billenteni a kis tartály fedelét és máris csobogott a víz. Egy télen volt a közösben, meghúsosodott, újra formás küllemű állat lett belőle. A tehenész a minap dicsérte, hogy milyen jól adja a tejet Ahogy áttértek a zöldtakarmányozásra, emelkedett a Szegfű tejhozama. A tehenész mást is mondott, de ezt már a brigádvezetőnek. — Még többre is képes, csak úgy duzzadnak a tejerek, melyek a tejkutak is — állapította meg szakszerűséggel. És elérkezett a kihajtási idő. Szegfűt is kihajtották. Amióta bekerült a nagy istállóba, ez volt az első útja. Élvezte a levegőt, a friss, zsenge füvet Délre már egész hordóhasúra ette magát. Tizenegy felé hazaindult a gulya. Elől a kolompos ment, hátul a pásztor terelte az állatokat. Szegfű is hátul ballagott, amikor a gazdája háza elé ért, hirtelen a kapu elé fordult. Szarvával belökte a deszkakaput és megállt a konyhaajtóban, így toppant be a váratlan látogató Szabóékhoz. Hirtelenjében csak egy kis sóskenyeret dugott a Szegfű szájába, utána kiszaladt az utcára. A sarkon akkor fordult be a gulya, nagy porfelhőt hagyva maga után. A porfelhő körül előbukkan a tehenész alakja, visszafele tart — Itt ez a tékozló? — szól a tehenész. Szabóné kinyitja a kaput és a hangra a Szegfű megfordul a kijárat felé. Megismerte az új gondozója hangját. Lassan, komótosan megindulnak a többi után. Szabóné már más érzéssel segítette kiterelni Szegfűt, mint amikor először vezették el a közös istállóba. JÓZSA Márt*