Napló, 1977. december (Veszprém, 33. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
Népművészet Vietnamban A vietnami nép a néprajzkutatók szerint azonkívül, hogy szorgalmas, művészetszerető is, fiai a legkülönfélébb művészetek tehetséges művelői. Építészetüket egykor a vallási rendeltetésű pagodák, a hajdani császári palotáiknak oszlopos tornácai, csúcsos ormai, bájos kis ereszei és sárkánydíszei dicsérik. Szobrászatukra főleg az oltárok díszítésére szolgáló fa- és kőfigurák a jellemzőek. A templomok, meg az oltáraik bővelkednek történelmi személyiségek és állatok gondosan megmunkált figuráiban, ezek felületét gyakran drágakövekkel, gyönggyel és elefántcsonttal borítják be. A hatalmas, faragott sírkövek, az emlékművek ugyancsak remekbe készültek. A modern épületek szintén szépek — akármelyik európai nagyvárosnak is díszei lehetnének. Vietnam területén, az Indokínai félsziget keleti felén több kultúrát tart számon a történelem. A legrégibb a Vörös-folyó deltavidékén az ún. Dong-son kultúra, ahol a bronztárgyak kiképzése a kínai művészet hatásáról vall. Északon erősebb volt az in diai befolyás: a dong-du ong-i Buddha-szobor például az indiai művészet leszármazottja. Nagyon elterjedt Vietnamban ma is a népi jellegű iparművészet. A kerámiák, lakkok és a csontfaragványok ősidők óta követik a kínai művesség technikáját és ornamentikáját. A kézi fonás bambuszból, nádból páratlan szépségű formákat hoz létre, éppúgy, mint a szarufaragás. A mai Vietnami Szocialista Köztársaságban helyi szövetkezetek alakultak, a népművészeti ihletésű, ősi anyagokból készült, formáiban a hagyományosat őrző,mégis tovább lépő tárgyak előállítására. Képünkön: Ba Nam Ninh tartományban a helyi kézműves szövetkezet szarufaragó részlegében. (MTI Külföldi Képszolgálat — KS) SZOKOLY TAMÁS: JÁKÓI ATTILA: v . . . i , Mikor tog hívott Karácsonyt jelenes JU CSERHÁT JÓZSEF SÍREMLÉKÉRE Bicsakló biciklin J. A. megérkezik a másvilágról. Lelkemben még a régi ucca, Karácsony van. Hótalan tél, valaki még a nótát fújja. Tűz nélküli tűz világot. Viszem magamban azt a házat, belülről nincs seb, csak alázat. Porozni készül az út. A borotva szélben angyalka fú Valaki tüzet OVÚjtott bennem, meleget deres ágra, s most azt kell nekem újra tennem. Száján perdül lángkoszorú, amit a vén kövek mesélnek, és tisztára mosom e képet: habosodik hitvány ének. „ ,. , ,, . . .. . . Árva madár röppen az ágról. Hideg leli a sebzett torkot. „ , , , . bennem egy csukott sir kitárul. Emlékeztek: az a régi isten , , , , , , , , ,, bennem egy ajtó megcsikordul, szótalan is folyvást morgott. , ,, , , , , ’ , , a hold, mint kulcs, most visszafordul. Haj, ha tudnék szentségesül zúzhatja száj, tépheti végkép, tisztán, szépen, holtra-rúgottan, viszem tovább egy sír emlékét... megidéznem a régi istent, költő most is él s finom J. A.-t, tündöklő-kopottan, angyalhaját megsimítom, Karácsony van. Hótalan tél, messziről hallom a szavát, Tűz nélküli tűz világot, mégis harsog a messzinát. Bicsakló biciklin J. A. s arra gondolok, boldogan, megérkezik a másvilágról, mikor így hívott: — „Kisfiam!” — Anyukám, legyen szíves elhozni a pénzt a postáról. Kanalazta a levest és az motoszkált a fejében, mi lelte azokat a nagyszülőket, így akarják vele feledtetni mindazt a keserűséget, amit a fiuk okozott? Hát milyen apa az, aki évekig nem kiváncsi a gyerekeire, ő ugyan nem tiltaná, de most már nem is szorgalmazza, hogy jöjjön. Minek, utána csak nyugtalan napjai lennének a kislányoknak. Nincs szükség arra hogy, zavar legyen a gyerekek fejében. Lassan-lassan, ahogy nyílik az értelmük, eljön az ideje, amikor megértik, hogy mi történt. Talán érzik is. Nem kérdezik, hogy nekik miért nincs apukájuk. Gondtalanok. Körülveszi őket az édesszülők, meg testvérei rokonságának szeretete. Lám, milyen mosolygó arccal alusznak a jó meleg szobában. A kályhában csendesen égett a takarékra kapcsolt olajláng. Arcuk pirospozsgás. Elfáradtak a délelőtti szánkózásban. Délután már kevesebb szorgalommal végezte munkáját. Félfüllel ráérőbb kollégáit hallgatta. Az ajándékozásrólbeszélgettek. Hát majd ő is kap ajándékot. Évről évre azoktól a rokonoktól. Pedig de jó volna valakitől mástól is. Akit úgy isten igazán szerethetne. Aki elől már jóval az ünnepek előtt neki is dugdosni kellene mondjuk egy csinos nyakkendőt, vagy ha valami hobbyja volna, akkor az ahhoz valót. De hát ki az, aki őt úgy, ahogy van, úgy szeretné. A két gyermekkel együtt feleségül venné? Ilyent még az újságokban sem lehet olvasni. Pedig ott aztán van elég sok meglepő hirdetés. Fiatal, még legényember, ha volna is, jó arcú, kedves... Még mit nem. Attól ő már hamar elöregedne. Egy másik csalódás már igazán nem hiányzik. Menjen hozzá valami gyerekes özvegyemberhez? Akkor már jobb így megosztani a gondot szüleivel. Mi tagadás, jó volna esténként valakihez odabújni, beszélgetni és könnyíteni a lelkére nehezedő nagy nyomáson. Eleinte ,különösen este, lefekvés után gyakran elsírta magát. Lassan ez is a múlté. Amióta elhatározta, hogy felsőfokú képesítést szerez, kevesebb ideje jut törődni a maga bajával. Az éjfélbe nyúló tanulást követően kábult álom nehezedik rá, s így akarva-akaratlanul csak az a cél van előtte, hogy megfelelő eredménnyel tegye le a különböző vizsgákat. — Kolléganő, nem jön haza? — rezzent fel a nyilvánvalóan neki címzett kérdésre. — Nahát, hogy belefeledkeztem ebbe a munkámba — válaszolt kissé elpirulva. Elköszönt. Mögötte becsukódott a hivatali folyosó ajtaja. Jóízűen lélegzett a friss téli levegőből, majd hazafelé vette az útját. Az utca széltében, hosszában telve volt gyerekkel, felnőttekkel. Mindenki örült a már régen nem látott havas télnek. Otthon a lányai köszönés helyett a nyakába csimpaszkodva kérlelték: — Anyucika! Vigyél bennünket a gyerekek közé szánkózni. Menjünk ki az utcára! — és már csavarták nyakuk köré a sálat, fűzték be délután megszáradt cipőiket. Amíg a lányok öltöztek, megevett két almáslepényt. Az idén alma is volt, most aztán az anyja nyakra-főre sütötte mindnyájuk kedvenc süteményét. Az utcán a kislányok felültek a szánkóra. Ő kézbe vette a vékony szánkóhúzó kötelet, és elindult arrafelé, ahonnan a leghangosabban hallatszott a gyermekzsivaj. Szánkót húzó férfiak udvariasan tértekki az útjába. A kis dombnál a lányok szánkótulajdonosi mivoltuk tudatában kiáltozva köszöntgették kisiskolás társaikat. — Anyu, csússzunk le mi is — ugrottak le a szánkóról és a kötelet megragadva, anyjukat is a domb teteje felé cibálták. Mellettük széles jókedvvel robogtak a dombról a gyerekek, vagy gyereküket maguk elé ültetett, szánkókormányosi feladatot ellátó szülők. A domb tetejéről megszeppenve tekintett vissza. Érdekes, leánykorában nem tűnt ilyen magasnak. — Üljünk már fel, üljünk már fel — sürgették kislányai. A szánkó orrát a lejtő felé irányította. Előre ültette a kislányokat, rájuk parancsolva, hogy a lábukat emeljék fel a földről. Ráült a szánkóra, miközben görcsösen megmarkolta az ülés szélső léceit. Lábaival óvatosan előrelöködte magukat, aztán huss, már siklottak is lefelé. — Megint, anyucika, menjünk megint! — És újra, aztán ismét, újra meg újra siklottak a dombról, beleolvadva abba az általános nagy örömbe, melyet a dombot benépesítők éreztek. Később lassan-lassan fogytak a szánkózók. — Menjünk, kiscsibéim mi is... Ők boldogan ültek szánkóra és amikor megindultak, sűrű pelyhekben ismét hullani kezdett a hó. Mikor hazaérkeztek, nagyapjuk már a vacsoráját ette. — Jaj de jó volt, nagypapa. Csókolom, nagypapa. Ugye holnap eljössz majd velünk? Tudod, holnap már hóembert is csinálhatunk. Ugye segítesz, nagypapi? Olyan jó volt anyucskával. Ugye, amikor ő kicsi volt, akkor te is szánkóztál vele? Mondd, te tudsz még szánkózni? Te is szerettél szánkózni? — Rontottak rá egymás szavába vágva. Ömlött belőlük a szó, miközben sietve húzgálták magukról a ruhát, cipőt, mert közben a nagymami azt mondta, hogy mindjárt itt a „Maci”. A vacsorát is kérlelgetés nélkül fogyasztották. Aztán szaladtak a szobába. Ketten is befészkelve magukat nagyapjuk karosszékébe. Anyjuk rendezgette a kis ruhákat. A vizesebbjét a konyhaszék karfájára teregette, a tűzhely mellett szárogatta. Az apja feléje fordult és kérdezte. — Hát te, kislányom? Te hogy érezted magad? Már nem is nagyon emlékszem arra, hogy kislány korodban hogyan szánkóztál. — Nagyon boldogok voltak a kislányok — válaszolta. — Azt hiszem, nagyon örültek az új szánkónak, meg a hónak. — Neked, lányom, neked örültek legjobban, hogy velük voltál, hogy érezték, ahogy húztad a szánkót. Jól tetted, hogy szánkózni vitted őket... Nem válaszolt erre semmit. Jólesett az apja dicsérete. Érezte, tudta, miért mondja ezt. A szobájába ment. Elővette könyveit. Az egyiket kinyitotta lapozgatott benne. Megtalálta azt a fejezetet, ahol abbahagyta. Apja szavai óta piciny gombócot érzett a torkában. „Kislányom” ... Hát igen, ő itthon, akárhogy is van, csak „kislányom” marad. Nehezen, de kezdte megérteni az olvasott új fejezet értelmét... Az ajtó halkan kinyílt, nagyi hozta karján a televízió előtt elaludt nagyobbik, majd kisebbik lányt. A kis pizsamásokat a vetett ágyba fektette, óvatosan betakarta. — Köszönöm, édesanyám — nézett fel a könyvből. — Jó éjszakát, kislányom! Megdörzsölte fáradt szemét, megigazította a háta mögé helyezett kispárnát. Már csak ismételni kell a ma este tanultakat... Fáradt volt, amikor befejezte, mégsem érzett álmosságot. Odaállt a nagy utcai ablakhoz. Künn csend volt. Békességes csend. Még vagy már megint — nem tudta — szállingózott a hó. Későre járt. A késő délutáni szánkóhúzás, meg apja szavai jutottak eszébe. Most megint ott volt az a kis gombóc a torkában. Homlokát a hideg ablaküveghez nyomta. Jólesett annak simogató hűvössége. Aztán hálóruhájába bújt. Magára húzta takaróját. A gombóc feljebb jött, elolvadt torkában, és egy könnycsepp formájában a kispárnára folyt. Hallgatta alvó kislányai szuszogását. Boldog napjuk volt. Holnap is az lesz. Azzá teszi. Még akkor is, ha holnap is, meg holnap után is neki kell húzni a szánkót egyedül, magányosan. Szeretetéhség Az ünnep előkészületeivel foglalatoskodva, ünnepi ajándékvásárlás, program kapcsán töprengve érzi meg talán leginkább az ember, hogy létezik olyan foglalom, szeretetéhség. Nem szólnék most a kézzelfogható dolgokról, arról, hogy a családi közös órák vágya az örömszerzés óhaja miként fűti fel a kedélyeket, miként biztat újból és újból ajándékok vásárlására, még egy kis meglepetés beszerzésére. Ezek: a külsősége® jelek, a környezet és időpont kölcsönözte ingerek, amelyeknek ilyen tájt még akkor is nehéz ellenállni, ha szűkében van már a pénznek a Családi pénztárca, s a vásárlás mértékét jószerivel december elején felborítottuk. A szeretetéhsség másfajta — korántsem csak anyagi javaiéhoz, meglepetésekhez kapcsolódó jeleiről, járulékairól szólnék inkább. „Vajon észrevesszük-e — például — hogy az iskolásgyerekek lelkivilágában, így a telelő táján mennyire felhalmozódik bizonyos, szinte megfogható szeretetigény? Hát igen. A vakáció napjai réges-rég távolba röppentek. Tanulás van három és fél hónapja: este tv, kevés szó, néha vasárnap is családi traces — alapvetően csak a köznapi kötelezettségek váltják egymást. „Tanulj, igyekezz”, közeledik a félévi bizonyítvány”, intésből elég akad iskolában és otthon is. A téli örömök egykétszeri korcsolyázásra korlátozódtak eddig; anya vásárol, a szabadságát az ünnepekre spórolgatja. Apa egy kis mellékesért árázik, kerüljön több apró meglepetés a fa alá. Siet velünk az idő az ünnepek felé. S a napi szeretetrestanciák egyre gyülekeznek. Mintha csak arra várnának, hogy az egymástól elspórolt perceket odaöntsük a fenyőfa alá, íme, az adósságom, most ráérek, ezt az időt nektek kuporgattam. Véletlen-e, hogy ünnepek táján a fél ország szabadságra megy, a nyárról őrizgetett szabadságmaradékok kerülnek elő. Nem, nem véletlen. Adni akarunk önmagunkból, mi, felnőttek. Törleszteni kívánunk valamennyit időadósságunkból. S mi tagadás, olyan jó ilyenkor bőkezűnek lenni. Egy nagy havas séta, mondjuk a várost övező hegyre, családdal, ródlival. Elindulunk reggel, nem hajt az idő, lehet beszélgetni, tárulkozni, odafigyelni egymásra, talán kicsit másként is, mint ahogyan az eliramlott köznapok diktálják. Elmenni a nagymamához, nagypapához, aki nem költözött be a megyeszékhelyre, hanem ott maradt abban a kis faluban, abban a kis házban, ahol a gyerekkorunk eltelt, elröppent. Tessék csak megfigyelni : két óriási korosztály szeretetigénye milyen hihetetlenül erős, az öregeké és a gyermekeiké. Csak éppen: az idős szülők szelíd-csendesen, hangosan alig jelezve várják a nekik szánt penceketórákat. A gyerek még harsány, várja, követeli, kikönyörgi a maga részét. A két nagy korosztály kívánságáramában élünk. Amit nem adtunk meg évközben — sietség okán, futó kapkodás, ezernyi más program okán az öreg szülőknek, az most keserű adóssággá gyűlik. Törleszteni kéne belőle, mert az évnek ebben az egyetlen időszakában, nem lehet mire hivatkozni. Szeretetünnep Van, s mama, akit fél éve láttunk utoljára, futóviziten, két percre beugorva hozzá az obuigát csokoládécsomaggal — most vár ránk. Fiaik, leányaik családjára várnak az öregek. Arra, hogy sok fogyjon el a karácsonyi pulykából, Icai ácsból, unokák rajcsúrozzanak a házban, jó nagy beszélgetések legyenek a családban. Együtt legyenek egyszer, akiket régen másfelé szólított az élet. Ősi, régi hagyományok, megszokottságo köszönnek elő ezekből a karácsonyi, újévi nagy rokonlátogatásokból. Ízük van, sajátos szépségük és különleges tartalmuk. Napok, amikor felkerekedik a fél ország, s szeretetlátogatóba megy, aki csak teheti. Mohók ilyenkor a gyerekek is. Elönt, körülvesz felnőttet, öreget a szeretetre, foglalatosságra, önnön kis lényük észrevételezésére szolgáló ezerféle módszerük. Hány, de hány családban gyűltek fel már a gyerekektől elvett félórák, órák, amikor a munka, vagy a felnőtt kedvtelés, esetleg a fáradság, s a nyűgösség félrevonulásra késztetett apát, vagy anyát: „játssz egyedül, hagyj, majd máskor foglalkozom veled”. S még jó, ha nem gyűlt a gyerekben keserves közönnyé tartózkodásunk, örökös sietségünk. Jó, ha megmaradt a követelni tudásuk, ünnepi hetekre gyűjtögetve , kaszírozva immár a járandóságukat. Hát... ilyen szeretetéhségeink vannak, ünnepi csomagba gyűjtögetve, kinek-kinek a magáé. Talán nem is tehetünk arról, hogy felgyülemlik a hátralékunk. A hétköznapok néha sodorják magukkal az embert, torpanásra időt sem hagyva ... Máskor magunk hajtjuk bele életformánkat, vágyainkat a siető, mindig új egyéni célokat elérni akaró futásba. Aztán... ilyentájt lassúvá szelídülnek a családi határok kerekei. Hív a gyerek, „válts szét velem, játssz velem, beszélgess velem”.„Kísérj múzeumba, sétáljunk sokat, s hoszszasan vitassuk meg az izgalmas dolgokat”, öreg szülők várnak, rokonok, barátok kérnek részt az örömeinkből, hogy a közösen eltöltött órák töltsék fel ismét a barátság akkumulátorait. Törlesztünk a szeretetadósságokból és csillapítjuk szeretetéhségünket. Aztán ... mintha könnyebbednék a batyu. Visszük, s ballagunk vele tovább. Várkonyi Margit Gácsi Mihály: Háromkirályok NAPLÓ — 1977. december 25. vasárnap —