Napló, 1983. augusztus (Veszprém, 39. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-02 / 181. szám
Az ember azt hinné, hogy a nyár beköszöntével alig talál valakit a MÉH-telepeken. A diákok már szünidejüket töltik, dehogy járkálnak lépcsőházról lépcsőházra, hogy összegyűjtsenek egy kevés rongyot, papírt, vasat! Nem így van. Tán még több gyerek tér be a gyűjtőhelyekre, mint iskolaidőben. Ha nagytakarításra határozza el magát édesanyjuk, vagy a szomszédjuk, csak felajánlják nekik a felesleges újságokat, ruhaneműket. Persze, hogy elviszik a MÉH-be. Különben hátha nem kapnák meg tanév közben ezeket a „kincseket". De nemcsak gyerekekkel lehet találkozni a telepeken. Sok felnőtt is hoz-visz egy-egy zsáknyi árut. Szűk helyen, kevés ember Lapunk hasábjain már többször foglalkoztunk a veszprémi MÉH-telep zsúfoltságával. Ez nem változott. Ha lehet, még nyomasztóbbak az óriási papírhegyek, rongyhalmok, egymásra dobált fémek. - Talán nem sokáig maradunk itt - ezzel fogad a telep újdonsült vezetőhelyettese, Gácsér Ede. Már terepszemlén is voltunk. Az új helyünk lényegesen nagyobb lesz, lehetőségünk adódik majd arra, hogy olyan hulladékféleségekkel foglalkozzunk, amelyeket most helyhiány miatt nem kezelhetünk. A telepi közlekedés is könnyebb lenne. Erre a helyre már három teherautó is nehézkesen járna be. Szerencsés ellentmondás, hogy a szűk telepen megfelelő számú, s elég tágas szociális létesítmény épült. Tisztaságukkal sincs baj. A mellékhelyiségek kulturáltabbak az átlagosnál. Ez a takarítónő érdeme, akiről azt mondják: nem nagyon látják dolgozni. Nem mintha hanyaglenne"- ügyesen szervezi a munkáját. - Úgy ítéljük meg, az utóbbi időben a közvélemény a korábbinál kedvezőbben ítéli meg tevékenységünket — folytatja a telepvezető-helyettes. - A sajtó gyakrabban foglalkozik a munkánkkal. Különösen arról esik szó, hogy mi is bekapcsolódtunk a „valutatermelésbe". A veszprémi telepről például 9 vagon papír indult útra Ausztriába. A kiküldött hulladék gyorsan összejött. Veszprémben mindig az átlagosnál több papír van. Annál több gondjuk van a szállítással. Naponta rendelnek vagonokat a MÁV-tól, de nem mindig kapják meg a kért mennyiséget. Most éppen az a gondunk, hogy eltört a rongyválogató nőnk lába. Nem tudjuk helyettesíteni, mert egyébként is fel tudnánk venni egy-két embert. A vendégek azonban megértik ezt és sokszor segítenek a válogatásban. Kell a pénz Beszélgetésünk közben is folyamatos a forgalom a telepen. Először két férfi jön, nem mondják meg a nevüket, csak azt, hogy a városgazdálkodási üzem köztisztasági részlegénél dolgoznak. Zsákjaikból előkerül egy akkumulátor és néhány kiló fémhulladék. Sok felhasználható hulladékot dob szemétbe a lakosság — mondják. — Kilószám találunk kenyeret, papírt, fémet, aminek nem a kukákban lenne a helye. Kis figyelemmel mindennap összejön annyi mellékesünk, amennyi nekünk, és harmadik társunknak elég egy üveg sörre. Egy Trabantból Tóth András és Gábor száll ki, akiket nagyapjuk, Réthy József kísér. Budapesti gyerekek, csak nyaranta jönnek megyénkbe néhány hétre. — Nyaranta is pontosan tudjuk, mit csinálunk — meséli Gábor. — Már voltunk az úttörővasutas-táborban. Tizenegy és tizenhárom évesek vagyunk, évek óta dolgozunk az úttörővasútnál. Most két hétig csak mi vagyunk a nagyszüleinknél, aztán jönnek a húgaink és a szüleink is. Később mind a hatan elutazunk Szántódra, a vállalati üdülőbe. — S mire költitek a pénzt, András? — Magnót szeretnénk venni. Jó ideje takarékba tesszük a zsebpénzünket. Körülbelül kétezer forintunk van. Már kezdjük nézni a kirakatokat. Újabb három férfi érkezik. Láthatóan zavarban vannak, amikor a közelükbe megyek. Először vannak itt, mondják, s ez igazolódik is hamarosan, hiszen olyan textíliákat hoztak, amit nem vesznek át. — A textíliákból géptisztító rongyok lesznek - magyarázza Jánoska Károly, mérlegelő —, éppen ezért nem vehetünk át műszálas anyagot, fehérneműt. Ugyancsak nem foglalkozunk bőrrel és szőrmével. Látta, én mindig kiöntetem a zsákokat. Sokszor keveredik tégla, kő, egyéb nehezék a rongy közé. — Hányan jönnek naponta? — Legalább százan. Sokan ötven-hatvan forintot kapnak, az nyilván sörre kell, de van olyan ember is, aki ritkábban jön, viszont egy-két ezer forinttal a zsebében távozik. Leginkább a gyerekek dolgoznak meg a keresetükért. Nem mindenkit hoznak be a szülei, nagyszülei, néha kilométereket is gyalogolnak pár kiló papírral. Mindig van hasznosítható hulladék A fémhulladékok között középmagas, vékony férfi keresgél. Úgy látom, talált valamit. — Ez egy golyóscsapágy, jó lesz a gyerekeimnek a hintához. A múltkor már találtam egy ilyent. — Gyakran jön be? — Mindig, ha erre járok. Nem távoztam még üres kézzel. A vállalatoktól beérkezett hulladék között sok valódi kincset lehet találni. Barkácsolok. Több szerszámot tudtam már összeállítani selejtből. A szerszámaimat így hulladékáron veszem, tíz-húsz forintért. De itt szerzem be az összes szükséges fémet is. Még méretre is vágják, és sokkal olcsóbb, mint az üzletben. Megtudom, hogy a telepen látható fémhulladékokból mennyi hasznos tárgyat lehet készíteni. A beszerzéshez azonban szerencse is kell. Nem lehet pontosan tudni, mikor küldik ide a nagyvállalatok a hulladékokat. A telep látogatása valóban egy lépés lehet az álmok megvalósításához. A hulladékból lehet magnó, sör, szerszám, vagy éppen hinta, lakásdísz. Varga Ibolya MÉH-telepi tapasztalatok Forró munkahelyek Ahol kisül a friss, ropogós cipó, ahol megolvad az ezüstfehér aluminium, ahol a gép megkétszerezi a levegő kánikulai melegét, emberek dolgoznak. Árnyékban is elönt bennünket a veríték, ők a szörnyű forróságban teljesítik hivatásukkal vállalt feladatukat. Péterfay Endre képriportja A bitumen hőmérséklete 160 fok azután is, hogy az Aszfaltútépítő Vállalat gépe egyenletesen „leöntötte". Malasits Károlyné méri az aszfalt hőjét. A légkalapács egymagában is megizzasztja Simon Józsefet, aki a Székesfehérvári Közúti Építő Vállalat dolgozójaként Várpalotán, a tűző napon teljesíti a rá bízott munkát. Az olvasztókádak mellett a levegő hőjét tovább növeli a kisugárzó hő és az Inotai Alukohóban ezekben a napokban eléri a 63 fokot is. Gondoljuk, autóban utazni meleg van! De kétszeresen érződik a kánikula, ha mentőkocsival, teherautóval utasításra, hívásra, sokszor megállás nélkül kell a forró aszfalt felett közlekedni. Saját erőből nevelni utánpótlást Érdemes néha elidőzni az újságok apróhirdetéseinél, olvasgatni, böngészgetni a néhány soros óhajokat, kívánságokat. Még akkor is, ha sem állást, új munkahelyet nem keresünk, sem autót, motort, lakást, vemhes üszőt, mahagónifából készített kalóz-vitorlást venni, eladni nem akarunk, sőt cserélni sem áll szándékunkban. Akkor hát mi az értelme az „apró” olvasásának? Nagyon is jelentős. Egyrészt az általános tájékozódást, az ismereteket gyarapítjuk; másrészt kiderül, hogy rengeteg az állás, a munkahelykínálat, de a munkás kevés. Szakképzetteknek — nyitott kapuk Mármint a magasan képzett, a jól kvalifikált szakmunkás, technikus, mérnök, a főiskolai, egyetemi végzettséggel rendelkező. Figyeljünk csak egyik megyei nagyvállalatunk „aprójára”, amely a hirdetés szerint „felvesz pénzügyi-számviteli főiskolai, vagy középfokú és mérlegképes könyvelői végzettséggel, valamint kivitelezői gyakorlattal, felső- vagy középfokú építőipari képesítéssel rendelkező munkavállalókat”. A másik - egy nagygazdaság - felvesz „szerszámgépkarbantartásban jártas tukgéplakatost, továbbá géplakatos szakmunkásokat”. A következő, egy gyár „gépipari középiskolát, egyetemet végzetteket technológusi, gyártmányfejlesztői, szerkesztői munkakörökbe" keres. Aztán ismét egy nagygazdaság következik (lakást is biztosít) különféle vezető állásokba keres egyetemi és főiskolai végzettséggel rendelkezőket, 10 év szakmai, valamint vezetői gyakorlattal. (Hű, de csábítás ízű!) S a hasonló tartalmú és formájú hirdetések egész sorát lehetne még idézni. Napról napra ilyenek jelennek meg - a Naplóban is - „apróban”, mintha bizony az egyetemi, főiskolai, meg magasan kvalifikált emberek, vezetők és szakmunkások csak úgy seregestől teremnének, mint eső után a különféle gombák. Értjük mi - hogyne értenénk - a tüsténkedést, a gyakori hirdetést és annak okát, magyarázatát, indokait. Köztudott, hogy a világgazdaságban végbemenő változások hazánkban, s megyénkben is egy sor vállalatot, üzemet, gazdaságot arra kényszerítettek, hogy ha meg akar élni, versenyben akar maradni, akkor a jól, gazdaságosan termelhető és eladható termékeket készítse. Ennek egyik feltétele a régi technológiák megváltoztatása, a műszaki fejlesztés, a korszerűsítés. Műszaki és gazdasági szakemberek mondják, hogy még ebben a pénzszűkével jelzett helyzetben is ez a dolog könnyebbik oldala. Mármint az új, korszerű, nagy teljesítményű gépek, berendezések, automata és félautomata láncok, termelőeszközök megvásárlása. Korszerű gépekhez — jó szakemberek És a nehezebb dolog?... A korszerű berendezések, automata gépek, felszerelések irányítása, vezénylése. Ehhez ugyanis nem elegendő (mint a hirdetésekből is kiderül) a segédmunkás, a nyolc általános iskolás színvonal. Ide már technikai, főiskolai, egyetemi végzettség szükségeltetik, vagy legalábbis olyan szakmunkásképzettség, amely biztosítékot nyújt az új, a legkorszerűbb technikát jelentő gépek, berendezések pontos, biztonságos kezeléséhez, működéséhez. Másképpen hiába vásárolták meg a drága, sok milliós berendezést kemény valutáért, ha ugyan csupáncsak dísze a műhelynek, de nem termel, hiszen ez esetben hihetetlen ráfizetést jelent, még akkor is, ha van ugyan általában hozzáértő kezelője, működtetője, de nincs kiképzett, a javítás minden fortélyát tudó karbantartója. Az apróhirdetések olvastán az ember azt kérdezi: ha jelentkezik a keresett szakember, akkor minden baj megoldódik? Erről szó sincs... A hirdető vállalat gondja talán igen, de ahonnan a „tíz év gyakorlattal és vezetői rutinnal" távozó elmegy, most ott keletkezik gond. És most az a vállalat fog hirdetni, ugyancsak nagyobb fizetésért, s keresi a kabáthoz a gombot, vagyis a korszerű, sok milliós termelőberendezéshez a szakembert. Mert a hirdetéssel még nem lesz több a mérnök, a technikus, a szakmunkás, a vezető. Hát akkor hogyan? Csakis úgy, ha valamennyi vállalat, üzem, nagygazdaság, szövetkezet, intézmény stb. saját maga, a saját soraiból - saját erőből és nem a mások eddigi eredményeit, gyümölcseit kisajátítva - gondoskodik a magasan képzett szakemberekről. Még emlékezünk rá, hogy jó tizenöt évvel ezelőtt, amikor megjelent a munkások és az alkalmazottak rendszeres képzéséről és továbbképzéséről szóló határozat, többen értetlenkedve fogadták. Azt kérdezték: „Miért kell egy ilyen magától értetődő dologról a kormánynak (!?) és a minisztériumoknak külön határozatban intézkedniük? Miért kell szinte kötelezni a munkaadókat, vállalati vezetőket arra, ami a saját elemi érdekük?" Elvileg mindez igaz. Valóban elemi érdeke mind a vezetőknek, mind a vállalatok kollektíváinak a tanulás, a magasabb szakmai ismeretek elsajátítása, a továbbképzés. Csakhogy ... Ehhez meg kell teremteni a gazdasági, műszaki, kulturális feltételeket is, ami sok kiadással jár. Kérdezzük csak meg a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat vezetőit, mennyit áldoztak a tapolcai munkástovábbképző központ létrehozására és működtetésére? Vagy a Veszprémi Szénbányákat, hogy évente hány millió forintot fordítanak a vájárok képzésére, a kettős szakma - lakatos-vájár, villanyszerelő-vájár, gépszerelő-vájár stb. - elsajátítására. Veszprémben, a napokban készült el a Bakony Művek munkástovábbképző intézete. A kezdet: az elemi ismeretekkel Tudom, sokan meghökkennek ezeken a tényeken és azt kérdezik: „Miért van szükség vállalati képző és továbbképző oktatási létesítményekre?" Mert — ugye ez világos — a továbbképzés érthető, hiszen a világ halad, a technika fejlődik, azt meg kell ismerni. Ám köztudott, hogy az oktatás kezdete az elemi ismeretekkel indul, mert előbb az alapokat kell megteremteni. — Igen, az alapokat. . . Mert a dolgozni szándékozók zöménél, a felvételkor derül ki, hogy (bár hazánkban az általános iskola nyolc osztályának elvégzése kötelező) a jelentkezőnek az öt vagy hat osztály közepesen, vagy rosszul elvégzéséről van bizonyítványa. Ennek következtében, hiszen szorít a feladat, nálunk nagyon sokan dolgoznak magas kvalifikációt kívánó munkakörökben anélkül, hogy ehhez a kötelező minimális műveltséggel rendelkeznének. Aztán csodálkozunk, hogy az eredmény alig elfogadható, vagy gyengébb a megkívántnál. Ahol, mint a Bakonyi Bauxitbánya Vállalatnál, a veszprémi Bakony Műveknél, a Veszprémi Szénbányáknál, a Pápai Textilgyárban és még néhány helyen felismerték a képzés és a továbbképzés jelentőségét, ott a többivel szemben lépéselőnyhöz jutottak, saját erőből, tervszerűen, átgondoltan hajtják végre az újak képzését, s a már régóta dolgozó szakmunkások, technikusok, művezetők, mérnökök stb. továbbképzését. Ennek eredményeként nem véletlen, hogy ezeknél a vállalatoknál egy-egy új, korszerű gép, berendezés üzembe állításával „nem esnek pánikba”, hogy éppen az ilyen módszereket alkalmazóknál nincs szükség a magasan képzett szakemberekkötéllel fogására". S. Nagy Sándor NAPLÓ - 1983. augusztus 2., kedd -3