Napló, 1990. november (Veszprém, 46. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-03 / 258. szám

• - Jó napot! - mondta a kisherceg. - Jó napot! — mondta a taxisofőr. Hova parancsolja, uram? — Hát a barátaimhoz. — És a szülei? — kérdezte gyanakvóan a taxisofőr, mert sohasem lehet tudni. - Mi az, hogy szülő? — Értem — hazudta a sofőr. Persze, nem ér­tette. — No, ülj csak be, kisöcskös! Visszavisz­lek az intézetbe. - A barátaimhoz? - Igen, a barátaidhoz. Egy nagy kert közepén álló sárga épület előtt fékezett a taxi. - Megérkeztünk. Menj csak be. Itt van neked a legjobb helyed . . . - Engem idehozott egy fekete hajú ember, és azt mondta, hogy itt vannak a barátaim - szólt a portáshoz. - Hát aztán kik a te barátaid? - Ugyan! Hisz’ mindenki ismeri őket! — Nem vagy éhes? — Mi az, hogy éhes? A portás szó nélkül kézen fogta, és bevitte az ebédlőbe. Éppen terítettek. A főnökasszony megkérdezte a portástól, hogy honnan szedte fel ezt a kis ágrólszakadtat. Azt is mondta még, hogy bizonyosan utcalány lehetett az anyja, mert szerelemgyerek, annyi bizonyos. Attól ilyen gyönyörű. - Egyél, azután majd beszélgetünk. - De én a barátaimat keresem! - Egyél csak! Majd megkeressük a barátai­dat is. Ekkor toppant be Jules. Az ajtóban földbe gyökerezett a lába és potyogni kezdtek a könnyei. A főnökasszony hozzászaladt. - Mi baj, Jules? Mi történt? - Sírok, mert meg fogunk szökni. - Ki fog megszökni?! — A nő hangja éles­sé vált. - Hát a Kisherceg meg én. A Kisherceg felállt az asztaltól, és Jules­­hez lépett. — Te ismersz engem? — Persze, hogy ismerlek! Már olyan sokszor találkoztunk. — Nem emlékszem ... — mondta a Kisher­ceg. — Nem is emlékezhetsz, mert én csak ál­momban találkoztam veled. - Hol? - Hát a sivatagban. - A többiekkel is találkoztál? - Mindenkivel. - A Pilótával is? - Igen, meg a Rókával is, meg a Kígyó­val is. - Mondd! Hol vannak? - Ugyanott. Csak a Pilóta nincs. - Miért? Ő hol van? - Meghalt. - Mi az, hogy meghalt? - Lezuhant a gépével és meghalt. - Mi az, hogy meghalt? - kérdezte maka­csul a Kisherceg. - Tudod, mi nem olyanok vagyunk, mint te. Te mindig Kisherceg maradsz, de mi felnö­vünk, és egyszer majd meghalunk. Meghalni annyi, mint nem lenni. * * * Este megszöktek az intézetből. Elindultak le­felé, ahogy Jules mondta: délnek, hogy eljus­sanak a sivatagba. Hamarosan egy repülőtér­hez értek.­­ Látod, ez egy repülőtér — magyarázta Jules. — Itt vannak a pilóták. Innen indulnak és ide térnek vissza a gépeikkel. A te Pilótád is innen indult, és egyszer nem tért vissza. - Mert meghalt, ugye? - Igen. - Ahogy azt te hiszed! Ám ez most nem érdekes. Mondd! Voltak neki itt is barátai? Úgy értem, más pilóták? - Persze. - Akkor most megkeressük őket — mondta határozottan a Kisherceg, és belépett a re­pülőtér kapuján. A pilóták parancsnoka nagyon jól ismerte a Kisherceg barátját. - Miért sírsz? - kérdezte tőle a Kisherceg. - Mert sajnálom, hogy meghalt a bará­tunk. - Ugyan már! Miért sajnálod? Hiszen Jules ezt mondta, hogy egyszer mindenki meghal. Meg különben is . . . - Igazad van - mondta a parancsnok. - Csak a mi barátunk korán halt meg. Ő még nagyon szeretett volna találkozni veled. Vala­mi mondandója volt még a számodra. - De ugye neked nem mondta el? - kiál­tott fel izgatottan a Kisherceg. - Nem, nem . . . Nekünk azt sohasem mond­ta el . . . Tudod, amikor leszállt a gépével, ak­kor mindig szomorú volt, és azt mondogatta: „Ma sem találkoztam a Kisherceggel. Félek, hogy holnap már késő lesz." Aztán, egy­szer . . . egyszer nem tért vissza, ültek egy darabig, szótlanul. Majd mintha csak magában motyogna, a Kisherceg szólt, halkan: - Akkor már éppen ideje volt annak, hogy eljöjjek... Parancsnok! Hogy juthatok el a sivatagba? - Talán ugyanúgy, ahogy hozzánk eljutot­tál. - Nem jó, mert viszem magammal Julest is, hogy láthassa a saját szemével. - Akkor menjünk a repülőgépemmel, jó? - Annak ellenére is, hogy te nem találkoz­hatsz vele? - Igen. Mert igaz ugyan, hogy én a barát­ja voltam, de te a legjobb barátja vagy. A Kisherceg végigbóbiskolta a repülőutat, ám a sivatag fölött azonnal fölriadt. - Kérlek, szállj le! A repülőgép leszállt. -- Ilyenkor az emberek azt mondják, hogy köszönöm. Ugye, jól tudom? - Jól tudod, Kisherceg - mondta a pa­rancsnok. - Mit jelent az, hogy köszönöm? - A legtöbb embernek semmit. Ezek azt mondják, hogy ebből nem lehet megélni. De ha te a barátodnak azt mondod, hogy kö­szönöm, akkor a barátod boldog lesz, mert örül, hogy valami olyasfélét tehetett, ami ne­ked örömet szerzett. - Ezzel a parancsnok visszaült a gépébe és elrepült. - Nem vagy éhes? - kérdezte a Kisherceg. - Nem — mondta Jules. — Hát a Pilóta? - Mindjárt itt lesz - felelte mély meggyő­ződéssel a Kisherceg és leült. Egy darabig nem történt semmi, majd meg­jelent a Kígyó. - Elhoztam­­a koronádat - mondta. - Miért? - Hogy amikor majd elmegy, akkor le­gyen megint mit ideadnod. - Itt hagyom neked Julest. - Azt nem szabad. Jules már a te felelős­ségedre van bízva. Emlékszel? Mindannyian tőled tanultuk meg, szerte, a világon: ha egy­szer valakit a magad útjára irányítasz, akkor egészen addig óvnod, kísérned kell, amíg az a valaki a saját lábán is meg tud majd áll­ni. - Én nem egészen így mondtam. - Az most mindegy. A tanulsága ugyanaz, márpedig mindig a tanulság a fontos. Értesz engem? - Nem. - Mindjárt ideér a Pilóta, majd ő érthe­tőbben elmagyarázza.­­Nekem dolgom van, kérlek, vedd a koronádat! A Kisherceg fejére tette a koronáját, amit a Kígyó visszahozott neki. - Amikor hívsz, akkor jövök, ezt ne feledd! - Ezzel a Kígyó eltűnt a kövek között. És akkor messziről egy emberalak közele­dett. A Kisherceg felállt. - Sírnom kell — mondta. - Ő is sír - súgta Jules. — Úgy látszik, nagyon örül anna­k, hogy eljöttél. A Pilóta ekkor hozzájuk lépett, és karjaiba kapta a Kisherceget. - Köszönöm - mondta. - Köszönöm - mondta a Kisherceg is. - Tudtam, hogy egyszer eljössz. Csak attól féltem, hogy homokvihar támad, és te elté­vedsz. Ezért hát esténként fölmentem egy dombra, és kiabáltam, hogy megtaláljuk egy­mást. - Hangosan kiabáltál? - Dehogy. - Én is így hallottam. Ő Jules - mutatta be útitársát a Pilótának. — Tudod, ő egy kis­fiú, aki majd felnőtt lesz és meg fog halni. De most eljött velem, hogy lásson téged. Ugye nem baj, hogy elhoztam? - Ó, sokat találkoztunk mi már! Itt, ebben a sivatagban - mondta a Pilóta, majd leve­tette köpenyét, és erősen magához húzta a Kisherceget meg Julest. Üveges Sándor A Kisherceg második útja LÉTMINIMUM . Mari néni már legalább tíz éve divatosan öltözik, mint ál­talában a nyugdíjasok: ugyan­azt a kabátját hordja. A Cso­­roszlya utcán ballagott éppen, amikor az órájára pillantott, majd elővette a bukszáját, és abba is belepillantott. Ekkor lábai beleakadtak az élet­­szín(t)vonalba, és teljesen megmagyarázható módon a lét­minimum alá esett, pontosab­ban csúszott, mert az odave­zető néhány méteres út dema­gógiával már régen ki van kö­vezve. Egy díszes kapu előtt talál­ta magát, ahol fogadóbizott­ság várta. Közölték vele, hogy ő a kétmilliomodik nyugdíjas érkező, gratulálnak, és egy kis gyógyszercsomagot adtak át neki, majd kétszáz forint nyug­díjkiegészítést nyomtak a mar­kába. Igazán kedves gesztus volt ez a fogadók részéről, sőt még ingyenbérletet is kapott a Bécs és Budapest között megépülő metró összes vonalá­ra. Mari néni hálától könnyező szemeiből a szakemberek azt olvasták ki, hogy az utóbbi tíz évben már nagyon sok áreme­lést láthattak. Az újságírók kissé zavarosnak találták Mari néni szavait, aki közgazdasá­gi műveltségét a szomszédok tévéjéből átszivárgó hangok­ból és a kukák mellé kirakott újságokból merítette. Vélemé­nye szerint a nyugtatók árának emelése nem hozott megnyug­vást, és az árfelhajtó erők erő­sebbnek bizonyultak, mint a gyógyszertári szélhajtók. Meg­döbbenést keltett az a kije­lentése, hogy a létminimum fö­lötti világban a plafon gumi­ból van, mert amit az állam adóként elvon, azt az áreme­léskor hozzáadja. Szomorúan állapította meg, hogy a felvételi vizsgájához még sok, a napi megélhetés­hez túl kevés pénze maradt. Salga Attila 6- NAPLÓ - 1990. november 3., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET Birtalan Ferenc: KIS REGGELI TÖRTÉNET Az a kellemetlen szorítás a bal oldalon nem múlik. Fi­gyeli a kifeszített spárgákra fölfutó fehér közepű, lila tölcsé­­res virágokat. Fél kilenc. Le­ment a reggeli csúcs, de a ke­rítés mögött mindig elrobog­­surran egy-egy kocsi. A kávé­tejszínes doboz fölött valami darázsféle lebeg. Csak a szár­nyai járnak őrült sebességgel, ám helyét nem változtatja, mozdulatlan. Két könyöke kö­zött feketéspohár, a tányérka szélén maradt mokkacukrok kávéfoltosak. Az út forgalmát nem érzékeli. Nézi a kis repü­lőgépet az asztal fölött. A ha­mutartó alatt összehajtogatott újság, ne fújja le a szél. A tarka kockás térítőt könyöke, keze tartja. Az a kellemetlen szorítás a bal oldalon . . . Nem lehet kiszámítani sem­mit. Nem kell gondolni rá. El­múlik, mint annyiszor, s her nem, azon sem tud változtat­ni. ül a presszó udvarán a le­mezasztal mellett. Meleg lesz ma is. Fél kilenc. Nejlonsza­tyorban a kenyér, a tej. Megint istentelenül hosszú nap jön. Dolgozni­­kellene, és csak vár, maga sem tudja,­­mire. Isz­­sza reggelenként a presszóban a feketéket, és olyan üres kö­rülötte minden, hogy fizikai fájdalmat érez. Hamarosan fel kell állnia, hazavinni a tejet, kenyeret. Várja a postást, este bekapcsolja a tévét, mert ez a bevett szokás, ez ismétlődik évek óta. Nézi a kis repülőgépet az asztal fölött, kávéjába kortyol. Egyedül van a presszó udva­rán. Szinte jelképesen. Erősö­dik, elhal egy busz hangja. Csak az a kellemetlen szorí­tás a bal oldalon, az múlna már. Nézi a fehér közepű, lila tölcséres virágokat, a kis re­pülőgépet. kihörpöli a mara­dék kávét, erőt gyűjt. Fogja a nejlonszatyrot a kenyérrel, tej­jel. Feláll. A begóniák mellől még látja, az a darázsféle új­ra őrhelyén lebeg. Kifordul az utcára. Holnap lesz negyvenéves. Csak az a kellemetlen szorítás a bal oldalon . . . Németh István Péter: A döblingi klapanciákból apám mondta el születésem Bécsben betelt a nyár aznap aztán a 90es évek elmémbe visszahavaznak sikongtam jöttömet az évszakok azóta halkuló valcerek visszakerengenek a szivemen át mint valék gyerek az alló fái közül kilovagló nők térnek haza úszó fátyluk után hullva hull a szédült lombok aranya ott áll e ragyogás szélinél hosszan nézi az alkonyi napot egy magyar testőr tán költő is mivel olyannyira meghatott apám szavát még nem tudtam én de a dajka dúdolt no meg rám mosott s messzi szigeten francúz katonát nyúztak szent-domingói gyilkosok emitt a hóhér hófehér akárha rajtam a pólya van rá gondja hogy homokkal a tócsa vért beszórja a vérhelyen Hajnóczy szájize oly keserű vala korty limonádét kivánt utolszor ha már nem múlhat tőle pohara sem tőlem a sors bürök­leve megkapjuk mint keresztvíz harmatot ingünkbe ivódik családnevekbe s belétek is régies igealakok '791 szeptembris 21 mikoron megszülettem egyszer hányszor halok míg minden átok el nem folyik már magzatvizekkel /­ ­­ Birtalan Ferenc: Halottak napja, élők napja Gyújtanak-e értünk gyertyát az ÖRÖKÉLETŰEK? Van-e ÉLŐK NAPJA? Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk? Mi elmegyünk. Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés, míg van út NINCSEINK felé. Elmegyünk, áldjuk az őszi napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk. Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek . . . Reszketnek a léleknyi lények. Reszketünk. Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön, lesz-e hová? Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse haza, segítse az éppen­ élőt, mert minden mi van, millio­modszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga a szó­nak, s csillagokra szóródnak a miértek. Ezek a tisztaság percei. Ma itt, HALOTTAK NAPJA VAN. Látjátok feleim ... s voltunk bár Istentől bármi távol, itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világot, . .. por és hamu .. . Mátyás Ferenc : Emlékek lázadásában­­ feltámadnak a halottak , I­ó, • hogy a te sebhelyes arcod C gyertyak. tényénél mutassák fel magyar holnap Virágzik a temetőkert Kopjafák friss erdejében gyertyákon lángol a lélek a gyász angyala még ájult zsoltárok hangja sikolt fel egy térdre borult nép várja mert a bűn immár temérdek jöjjön el a mi országunk V_______________________________________

Next