Napló, 1993. május ( 49. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-22 / 118. szám
8 -NAPLÓ Határhelyzetek Minden rendben? Nem is kell elmenni a Lajtán túli részekig az erdélyi embernek, hogy észrevegye beszélgető (hivatalos kiküldetés esetében tárgyaló) partnerei hitetlenkedve, kétkedve fogadják beszámolóit vagy a baráti csevejt otthoni dolgokról. Sőt, elegendő néhány év, és az Erdélyből Nyugatra húzódók arcára is kiül a csodálkozás. A magyarországiak sem adnak mindennek szemrebbenés nélkül hitelt, ami innét kiszivárog. Az erkölcsi értékskálák másságáról van szó, csak a belső lelki mechanizmusok történelmi alakulásában kereshetjük a kérdés nyitját. Vegyünk például egy (sajnos) mindig időszerű témakört, a romániai magyartanügy dolgait. Gyakorlatilag nincs magyar felsőoktatás, illetve ez a magyar nyelv és irodalom szakra és néhány idegen nyelvű magyar párosításra vonatkozik. Kétmillió lakos közül néhányszáz fiatalra. A színművészeti magyar tagozatán tizenegynéhányat vettek föl a '89- es fordulat után. A diktatúra akkori formájának agonizáló éveiben kettőt-hármat. Ezektől a tényektől függetlenül és folyamatosan a nagyvilág szemébe hazudták, hogy a felsőoktatás dolgában is minden a legnagyobb rendben Romániában. Ezt teszik most is. Napirenden a legnagyobb kedvezmény, az Európa Tanács tagsága. Tízezerszer is írják, nyilatkozzák, mondják, hogy minden megvan. Európai normákat emlegetnek, máskor meg éppen lealáznak a török vendégmunkások vagy a Puerto Ricó-i bevándorlók szintjére. De ezt teszik az országon belül is. Nyájas képpel vagy dühtől fuldokolva állítják: minden rendben. A román oktatásügyi miniszter állítja: Kolozsvárott nincs szükség magyar egyetemre. A magyar oktatásügyi és kultúrminiszternek, Mádl Ferencnek is ezt mondja. Mert Romániában a magyar anyanyelvű diákoknak egyenlő esélyük van bármilyen helyet elfoglalni a felsőoktatásban. Természetesen román nyelven, Romániában román nyelven még román is lehet akárki. És ugyanebben az időpontban tekerőlanton zengik, hivatásos politikusok, Brüsszelben, Strasbourgban, Helsinkiben, mindenhol a világon, hogy itt minden rendben. Magyarán: hazudnak. A néhány kivétel az ellenzék soraiból csak erősíti a szabályt. Mintha tudatos és spontán társadalmi képzés, lelki gyakorlat folynék füllentések dolgában. A diktatúra átkosnak becézett korában, emlékszem, közművelődési ügyek körül forgolódván, ha nem sikerült közbelépni, hivatalviselő emberek micsoda sikerélménytől rózsálló arccal törülgették, külföldi küldöttségek távoztával kezeiket megkönnyebbülten felkacagva, jól kitoltunk ezekkel! Azt jelenti, hogy jó nagyokat hazudtunk, s azok be is vették. Mert az európai keresztény erkölcsi szokások, normák szerint el sem képzelhető, hogy ilyen tirádás hazugságokkal lehessen megetetni a partnert. Valami biztató csak van azért. A füllentések fortyogó iszapjának gyorsabban kél híre manapság, mint a tömegmédia rövidzárlatos idejében. Egy naiv finn diplomatával, akinek az Európa Parlament elé kell jelentést letennie, könnyű elhitetni, hogy kisebbségi, etnikai dolgokban minden rendben minálunk. Mert hozza hazulról, akaratlanul is a kisebbség-többség jogi normáit, az együttélés gyakorlati aspektusait. Mert otthon elképzelhetetlen lenne azt mondani a kisebbségi svédnek, hogy az ő anyanyelve a második hivatalos nyelv, ha nem az. Ha Romániában azt hallja, hogy van magyar felsőoktatás, hogyne hinné el. Hisz másképp nem mondanák. Nem? De ha már másodszor is idelátogat, miután összerezzent a saját jelentése hallatán, s eljut a tények konfrontációjáig, másképp nézi azt a világot. Sylvester Lajos Szauer Ágoston két verse Délután Várrom feketén - Svét madarak belepi páfrány, mire letörlik, Nyárfák ecsetén elballag a nap ül a szivárvány, lemegy a földig. AIR Selymeit a levegőnek Olykor megül minden madár madárszárnyak tartják, lent a parton végig, míg az oszlopok ledőlnek, s lélegzetnyi csak a határ s eltörnek a karfák, a földtől az égig. IRODALOM-MŰVÉSZET 1993. május 22., szombat Munkatársunk volt a forradalom idején Emlékezés Borbély Tibor költőre Megdöbbenve olvastam a Vasárnapi hírek egyik közelmúlti számában, hogy súlyos betegség következtében, alig 60 évesen elhunyt Borbély Tibor költő, a Napló jogelődjeinek -az Új Út és a Középdunántúli Napló -egykori munkatársa, aki a legnehezebb időszakban, 1956 novemberétől 1957 tavaszáig dolgozott a mai szerkesztőség irodaépületében. Koromfekete hajú, középtemzetű fiatalember volt, aki alig 23 évesen lépte át először a szerkesztőség küszöbét. Elsősorban kulturális jellegű cikkeket írt, de már ekkor tehetséges költőként is számon tartották. Rövid ideig dolgoztunk csak együtt, de ma is emlékszem barátságos arcvonásaira, szép, kulturált beszédére, élénk vitakészségére és szolid magatartására. Mint magányos fiatalember, gyakran megfordult a Mackónak nevezett gyorsbüfében és a szomszédos presszóban. Borbély Tibor egykori kollégám emlékét Veszprémben mindössze néhány prózája és verse őrizte meg, amelyek már múzeumokban és archívumokban is csak nehezen lelhetők fel. Megőrzött írásaiból néhány idézet: „A magyar nép azoknak a pártján áll, akik azt vallják, hogy a Kossuth-címer országunk címere. A magyar nép azokat támogatja, akik országunk politikáját az egyenjogúság alapján kívánják irányítani. Népünk nyílt szívvel vallja a maga véleményének azt, hogy a szovjet csapatok a rend helyreállítása után haladéktalanul hagyják el az országot. A magyar nemzet jogos követelésével mindenki egyetért, aki e hazában él, és magyar...” (Új Út, 1956. nov. 15. A becsület védelmében című írásból). Nagyon szép lírai prózát jelentetett meg az Új Út 1956. december 24-i számában Borbély Tibortól, Karácsonyi levél címmel. „Emlékezem Rád Ilona-írja ebben a költő-újságíró. Emlékezem a békés karácsonyokra... a békés és nyugodt ünnepekre. Nem tudok csak magunkról beszélni, és bocsáss meg érte, nem tudok rólad sem írni. A szívem nem hazudik, nem hazudhat a szám sem. A szívem pedig azt mondja, nincs békés karácsonyunk, és ez a nap nem egészen a szeretet ünnepe. Viharzik mindannyiunk lelke, szemünk nyugtalanul, kutatva nézi a jövőt. Megbomlott a jelenünk, s nem tudunk szabadon sóhajtani sem. A gyűlölet nehéz páncélja nyomja a mellünk. Békés karácsonyi várás helyett csak kiáltani tudok. Varázslócsengettyűzés helyett hazug varázst tudok tépni...” Versei közül kiemelkedik az 1956. november 16-i számban közölt Vádoló, s könyörgő ének című, amelyben József Attila nevében vádolja az újra hatalomra került rendszert, amiért „rossz szóval oktatták a népet”, s az, aki ez ellen tett, „a homlokára izzó bélyeget kapott”, s gyűlt a bélyegesek serege, és végül a bélyegzők lettek maroknyian... „Ezért vádolok én / József Attila nevében, / Ezért vádolok én, / ki egy vagyok csupán / A bélyegesek seregében. /” Mintha ekkor már megsejtette volna, hogy ezt az izzó bélyeget hamarosan rásütik az Óriás Ferkó című, allegorikus meseverse miatt, amely az óriás Szovjetunió és a törpe Magyarország szembenállásáról, ellentétéről, és a hazafias érzelmek erősödéséről szól. A vers hoszszúsága miatt csak részletek idézésére vállalkozhatom. „ ...Óriás Ferkó volt az első, / Ki sebesenmint a szellő, / Útnak indultazon nyomba, / Gyalogolt, és azott fázott, / Bejárta a fél világot, / Míg a végén, / Valahol a világ szélén / Megérkezett törpe honba. / Apró volt ott, -ember, -házak / Tudta Ferkó, -nem találhat / Ennél jobbat, -kedvezőt, -I Mert itt látják, / És csodálják, / Hogy ő, -milyen nagyra nőtt. / Törpe ország kicsiny népe / Szorgalmas volt, és fejébe / Anynyi tudományt szedett / Amenynyit csak sok munkával, / Erővel és kitarázssal, / S másképp nem lehet. / Ezek között Óriás Ferkó / Nem boldogult,mint hitte, / De még azt is elvesztette, / Ami volt az ősi kincse. Törpe lett a nagy barátunk, / Olyan pici,hogy nem látunk, / Ilyen csöppet, hét határban, / Törpe népek országában. / S hogy így történt, -nem mese, / Biztos igaz, -mert ugye, / Üres fejjel, / Széles mellel, / Nem boldogul,senki se! / Későbbi sorsát nem követhettem nyomon, csak néhány versével és a Népszabadságban megjelent 7x1 című aforizmáival találkoztam az évek során. Egyszer láttam a televízió képernyőjén: hajdani koromfekete haját fehérre festette az idő. Most már csak verseiben, költészetében él tovább. Ebből juttat mindenkinek, mindazoknak akik ismerték et magát és míves költészetét. Mint ahogy Borbély Tibor írja: „Semmim sincs, s ezt úgy kell majd elosztani, hogy mindenkinek jusson valami.” Nemesbüki András Györgydeák György: Mind lehullik a földre A fiáról csak annyit tudott, hogy valahol kint él Németországban, jó tíz éve valami zűrje volt, az öreg sikkasztást gyanított, de annyifélét beszéltek akkoriban, hogy végül is lehetett akármi; disszidálása után két évvel kapott tőle egy lapot (hátuljára vicces tojásfejű embereket nyomtattak -így megváltozott volna a fia? tűnődött el azokban a napokban), azt írta, tűrhetően él, egy étteremben dolgozik, pénze is van, nincs miért aggódni. Azóta csend. A képét bent tartotta a fiókjában egy sereg kacat között, időnként elővette, töprengően forgatta a szeme előtt, mindannyiszor a lelkében támadt ürességre riadt, semmiféle érzést nem váltottak ki belőle a rég meglett férfivá ért fia zárkózott, éles vonásai, mintha bárki idegen arcát nézné. Aztán a fotó egyik nap eltűnt, a feleségét gyanúsította, egyszer szóvá tette, hogy égen-földön keresi, ez az egyetlen emléke a fiáról, mire az asszony dühödten beléfojtotta a szót, nem is mert többé előhozakodni vele. Korábban még, az ünnepek közeledtével mindig felvetette, hogy meglátogathatnák az ország másik felén élő lányukat, de a feleség mindanynyiszor erősen megkötötte magát, nem rohan ő senki után, zsörtölődött, ha nem akarja látni őket, minek törnék magukat. Az öreg csak az unokákat sajnálta. Az egyik tizenkettő is elmúlt már, a másik még hat- vagy ötéves, nem szeretett ezen sokat töprengeni. A kisebbiket Anettnak hívják, hosszú hajjal képzelte és pöttyös masnival a hajában, mikor az asszonyt megkérdezte, mit gondol erről, az csak a vállát vonogatta, marhaság, fakadt ki, ki hord manapság pöttyös masnikat. Nem szólt, de azért remélte, a jó ízlés még nem veszett ki teljesen a világból. A lánya egészen más, mint az anyja. A délutáni magányos sétákat szerette. Ilyenkor gyakran, hogy ürügye legyen a távozásra, beváltható üvegeket vitt magával, amit pedig különösen utált, mivel sohasem tudta megjegyezni, melyikért mennyit adnak, állandó feszültségben jött hazáig, mi van, ha rosszul számoltak, otthon meg az orrára koppintanak. Megkerült két háztömböt, átbandukolt a játszótéren, az egész séta nem tartott tovább egy óránál, aztán visszatelepedett a karosszékébe, könyvet olvasott vagy bámult ki az ablakon. Az asszony kezdetben még csak morglódott: ha sokat van kint, megfújja a szél, megfázik, vagy sokkal súlyosabb nyavalyákat is felszedhet. Végül addig-addig piszkálódott, míg fel kellett hagynia a sétáival, fél délutánokat csak ücsörgött magába roskadtan. Időnként felkászálódott, ténfergett a lakásban, sehogy sem találta a helyét. Rászokott, hogy virágokkal bíbelődjék, kisebb-nagyobb cserepekben nevelte őket, némelyiket felfuttatta egy műanyag rácsra, a dúsabb hajtású példányokat a faltartóra rakta, hogy nagyobb helyük legyen a növekedésre; jó ideje attól félt, hogy néhányuktól meg kell szabadulnia, a párja egyre élesebben kelt ki a rengeteg növény miatt. Fél évig beteg volt, végig az ágyat nyomta, a feleség ápolta, híg főzeléken tartotta, meg rossz ízű tejeskávén, úgy kezelte, mint egy engedetlen gyereket, dohogott, hogy minden bajt csakis magának köszönhet, ha nem lenne ilyen gondoskodó cselédje, már régesrég felfordult volna. Az öreg kérte, hogy a nappaliból hozza be a tévét, hátha megváltoztatná a közérzetét, de a válasz, amit szemrehányásnak kapott, sokáig a beszédtől is elvette a kedvét. Leverten, beesett arccal meredt maga elé. Engedelmesen bekanalazta az ételt, és utána órákig hevert mozdulatlanul. A gyermekkorában megismert, lekaszált mező édeskés illata kísértette. Meg egy patak, melynek csak a legmagasabb fa tetejéről lehetett látni az útját. Gyógyulása után magába fordult, nem sokat beszélt, éjszakánként éberen hallgatta a felesége hortyogását, s az egyik hajnalon, anélkül, hogy korábban egyszer is gondolt volna rá, felhúzódzkodott az ágyon, és az alvó arcára tapasztotta a párnát; amikor a vergődését érezte, zihálva ráfészkelődött, elég súlyos volt, de így is úgy hánykolódott felette, hogy azt hitte, nem sokáig bírja, együtt zuhannak le a földre. Amikor a másik elcsendesült, papucsba lépett, és telefonált a mentőkért. Kiment eléjük a kapuhoz, fázósan tapogatta a pizsamája ujját, integetett, amikor feltűnni látta a rohamkocsit, s annyit mondott a vezetőnek, hogy fel kell jönniük. Elindult előre, nyitva hagyta a lakás ajtaját, aztán hideglelősen bebújt a takaró alá, összekuporodott, úgy helyezkedett, mintha aludni akarna. Felpillantott a mentősökre és a mellette heverő testre bökött, egész életében csak kerepelt, mondta fásultan, egy percre sem állt be a szája. Eddig bírta. Negyven évig. Az orvos éleszteni próbálta az asszonyt, aztán hívta a rendőrséget. Az öreg közönyösen figyelte, hogy megtelik a szoba emberekkel, senki sem volt durva vele, ha szóltak hozzá, meglehetősen kényszeredetten válaszolt. Az egyik nyomozó mondta neki, hogy be kell jönnie vallomástételre, az öreg nehezen mozdult, de végül nem ellenkezett. Kiszállt az ágyból, felvette a trikóját, az ingét, a stoppolt zakója a fogason lógott, belebújt, de utána megzavarodott, tehetetlenül téblábolt a szoba és az előtér között, az arca valahogy megváltozott, elkomorodott, az ijedtség kezdte feszessé húzni a vonásait. Pillanatokig bénultan állt, majd botladozva elindult, körbetoporgott a szobán, az arcán kirajzolódó döbbenet, mint a maró lúg, fehérre szívta a bőrét. Sehol sem talált vasalt nadrágot. Vass Z. Zsolt A legszebb dolgok