Napló, 1997. február ( 53. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-11 / 35. szám
1997. február 11., KEDD Nagyon szomorú vagyok Csak gyötörnek a jogrenddel és etikával összeférhetetlen gondolataim, igencsak küzdök ellenük, de hasztalan. Összeomlott értékrendszerem alatt vergődve töredelmesen bevallom, hogy ez a pécsi páncélautót kirabló társaság nekem már-már szimpatikus. Miközben minden tisztességes ember elvárná tőlem, hogy örvendezzek, hogy a banda is meg a pénz is néhány órán belül megkerült, én azon tűnődöm, hogyan is lehettek annyira tökkelütöttek, hogy a tökéletesen kitervelt és végrehajtott akció után olyan dilettáns módon lebukjanak, amelyen már egy hétéves kriminéző tévébuzi gyermek is csak röhögni tudna. Vagy ha egy kissé idősebb, akkor sírni. Én is majdnem sírva fakadtam, amikor kiderült, hogy a pénzszállítók leolvasták a rablók gépkocsijának rendszámát. Mert kérem ezek a saját autójukon járnak rabolni! Egy ideig a magyar rablás is úgy működik, mint a nyugati. Tökéletesen kitervelik, hetekig, sőt hónapokig figyelik a páncélautó útvonalát, kiszimatolják a pénzszállítás ritmusát és szabályait, lehet, hogy becserkésznek a bandába valakit a biztonságiak közül, rendőregyenruhát és hamis útleveleket szereznek. Pontosan kitervelik a bűncselekmény helyét, másodpercre az időpontját, hidegvérrel és profi módon, rendőrnek álcázva magukat leállítják a páncélautót, hangtompítós pisztollyal lefegyverzik a sofőrt és kísérőjét, előjön a sötétből még két civil ruhás férfi és egy nő (még nő is van, mint a filmekben), bevágják magukat a kocsiba, és elszáguldanak 388 millió forinttal. No, eddig tart a nyugati mese, most jön a hazai. Szimpatikus amatőr gengsztereink ekkor ragasztópapírral kötözik meg az áldozataikat, ahelyett, hogy odabilincselnék őket valamihez, így azok fél óra alatt kiszabadítják magukat. Közben ugye - láttam a filmekben - a páncélautót el kellett volna tüntetni az erdőben. Az pedig már magától értetődik, hogy rabolni az ember nem a saját kocsijával megy, hanem lopottal, vagy legalább egy másik rendszámtáblát szerez magának. Nem, embereink a saját autójukkal viszik a pénzt, a saját garázsukba állnak be, és a pénzt is beteszik az autó mellé, hogy ha megérkezik a rendőr, ne sokáig keresgéljen. Ejnye, gyerekek! Hát ezt láttátok az amerikai filmekben ? Hol a fenében tanultátok a szakmát, hiszen ama hétéves is tudja, hogy rendes helyen a rabló a pénzt a pályaudvari megőrzőbe helyezi, vagy elássa egy rejtett helyen, bedobja egy elhagyott pince sötétjében kialakított rejtekhelyre, majd a jó előre megtervelt alibijének örömeit élvezve várja azt a napot, amikor elkezdheti költeni a milliókat. A banda másik fele tán még hülyébb, mert ezek meg besétáltak egy szállodába két koffer pénzzel, hogy ha a haverjaik köpnek, könnyebben megtalálhassa őket a rendőrség. Hát ilyen már a legrosszabb krimiben sincs, olyan elkeserítő és lehangoló egy történet, hogy az embernek a szíve sajog. Ilyesmi is csak velünk, magyarokkal történhet meg, nekünk már egy rendes krimi sem jár ki, egy valamirevaló hajsza a rablók után, egy kis nemzetközi körözés, hogy büszkék lehessünk arra, nekünk is vannak európai típusú rablóink. Vannak a fenét, ezek amolyan keleti blokkos műkedvelők, igazi vidéki ripacsok. Végre elkövetik az évszázad rablását - mert úgy igaz, hogy nálunk ennél több pénzt még sohasem raboltak -, és amatőr, bunkó módon lebuknak. Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha besétálnak a rendőrségre. Hát ezt érdemeltem én, tisztességes magyar állampolgár, hogy most már nemcsak a rendőreink amatőrök, hanem a rablóink is? Hát nem néznek ezek rendes filmeket, nem fizetnek elő a mozicsatornára? Nem látták százszor, hogy milyen körültekintő egy rendes rabló, hogy milyen a megfigyelőképessége, a helyzetfelmérése, az ítélőképessége, hogyan jár túl a zsaru eszén, húzza el a csíkot Acapulcóba a töméntelen pénzzel, mint Bruce Reynolds, a híres angol vonatrabló? Ugyan, mi a fenét csináltatok, fiúk, az elmúlt esztendőkben? Odafigyeltetek egyáltalán? Hogy nem egészen érthető a méltatlankodásom? Így igaz. Sajnáltam a fiúkat, akikről kiderült, hogy rendre tisztességes család gyermekei, akik dolgoztak itt, dolgoztak ott, elbocsátották, majd alkalmazták őket, igyekeztek, próbálkoztak, nem is éltek túl rosszul, majd megkísérelték a nyugati módszert. És nem ment. Mondhatom, nagyon szomorú is vagyok, hogy ifjúságunk ennyire nehéz felfogású. Errefelé nem így kell pénzt rabolni, fiúk! Nem fekszik ez nekünk. Nálunk a gazembereknek más a stílusa. Nem kell itt rendőregyenruha, álarc meg páncélkocsi, csak valamirevaló baráti kör, banki, önkormányzati, vagyonkezelői összeköttetés, privatizáció, összefonódás, kft.-alakítás, keresztbekönyvelés, áfa-csalás, némi vám- és olajügylet, sikerdíjak meg egyebek. Valamiben azért mi is jók vagyunk, hát nem? Ezt próbálja utánunk csinálni a nyugati! Azt szeretném én látni! gombás FÓKUSZ Megfertőződött a közélettől Ha felkérik, az 1998-as helyhatósági választásokon hajlandó ismét indulni dr. Huszár Pál egyetemi adjunktus, akit az idei magyar kultúra napján Várpalota Városért Érdeméremmel jutalmazott az önkormányzati képviselő-testület. Történészként kutatta, megírta a legendás várkapitány, Thuri György életét. Generációkat tanított a Thuri gimnáziumban, volt népfrontelnök, tanácstag, önkormányzati képviselő, a megyegyűlés alelnöke. Kezdeményezője, alapító elnöke a Páneurópa Unió várpalotai szervezetének. Kellemesen meglepte a kitüntetés - Javaslom, kezdjük a legvégén! Az elmúlt években történteket figyelembe véve, jelentett-e valamiféle elégtételt a Várpalota Városért kitüntetés? - Erre nehéz egyértelműen válaszolni. Igazából elégtételről akkor lehetne beszélni, ha az ember már nagyon várt valamit. Nem vagyok sértődött ember, úgy is mondhatnám, ez egy kellemes meglepetés volt. Akkor úgy fogalmazok, a várpalotai közéletben ön egy kicsit a háttérbe, a partvonal felé került az 1994. évi helyhatósági választásokat követően - ahhoz viszonyítva, ahol előtte évtizedeken keresztül dolgozott. Ez így igaz, de erre azt mondom, majd megszokom. Egy demokráciában ezt természetesnek kell tekinteni. A körzetben, ahol indultam, a városi képviselői „stallumra” négyen pályáztunk, nyilvánvalóan csak egyikünk nyerhetett. Egy pillanatig sem éreztem bukott embernek magam, amikor a választás nem úgy alakult, miként szerettem volna. A tanulságokat levontam. Ez első időkben nehéz volt tudomásul venni, hogy nem tart rám igényt a közösség, de azt is tudom, akinek van egy,„közéleti fertőzöttsége”, az funkció, döntési helyzet nélkül, döntési felelősség nélkül is megtalálja a helyét. Mindig örültem a város sikereinek, ugyanígy bosszantottak a kudarcok, a közéletben tapasztalható ellentmondások. - Ennek a „közéleti fertőződésnek” az első állomása a Hazafias Népfront volt. Tíz olyan esztendőt töltöttem el a népfront városi elnökeként, amelyet ma is nyugodt szívvel vállalok. Nincs mit elhallgatni, egyáltalán nincs okom szégyenkezni. Amit abban a pozícióban, abban a közegben, a nyolcvanas években meg lehetett tenni, én megtettem. Szerencsére erre még sokan emlékeznek a városban, megnyilvánulásaik alapján jóindulattal gondolnak vissza. Az utolsó várpalotai tanácstestületnek tagja voltam, az egy olyan korszak volt, amikor több fontos dologban eredményt értünk el. Ide kell sorolni a kórházépítést. Ma már talán feledésbe merül, de az akkori vezetéssel is meg kellett küzdeni a kórházért, mindaddig, amíg Csővári János át nem vette a tanács irányítását, aki aztán lelkes szószólója lett a beruházásnak. Sikertelen munkahelyteremtés - Tanár úr, önre a rendszerváltással, a helyhatósági választásokkal „rászakadtak” a feladatok. Kezdődött azzal, hogy Várpalotán önkormányzati képviselővé választották. - Erről a négyéves munkáról igyekszem mindig önkritikusan nyilatkozni. Mert nagyon sok mindent kellett volna, s nagyon sok mindent nem tudtunk megvalósítani. Amivel nem sikerült megbirkóznunk, az a munkahelyteremtés problémája volt, ennek a levét a város ma is issza. Viszont azt is tudom, ez az egyik legnehezebb feladat. Tudtuk akkor is, nagyon fontosak a külföldi kapcsolatok, befektetőket, beruházókat csak így lehet találni. S észrevettem, milyen nagy szerepe van ezen a területen a kultúrának. Egy ideig kitűnő diplomata a kultúra. Ám amikor a gazdaságra került a szó, partnereink „valami bűvös lehelettől” azonnal távolságtartóvá váltak. Fáradozásaink ellenére Ausztriából, Németországból, Olaszországból nem sikerült igazán komoly működőtőket idecsábítani. Sajnos a város részéről sem volt meg mindig a kellő fogadókészség. Nem véletlenül mondta, hogy rászakadtak önre a feladatok, hiszen a palotai képviselőség mellett a megyegyűlés alelnökeként is dolgozott. „Alispáni" ténykedésében mennyire tudta támogatni szülővárosát, Várpalotát? - Ezt a kérdést akkor is gyakran feltették nekem. A megyegyűlés hatáskörei, lehetőségei alapján ezt direkt módon nem lehetett sem megtenni, sem elvárni. A közgyűlésnek nincs olyan pénze, amit így szét lehetne osztogatni. Erkölcsi haszna biztosan volt, a város, a régió helyzete egyértelműen kedvezően változott. Erre jó példa a japán hiteltámogatással megvalósuló környezetrehabilitációs program. Több, mint tolmács - Csaknem egy időben történt, hogy távozott a poltikából, s távozott - sokak számára meglepően - a várpalotai Thuri gimnáziumból is. - Ez számomra is meglepő volt. Azt hittem 1964-től 1992- ig, ha megérem, a palotai gimnáziumból megyek nyugdíjba. Ebben az intézményben jól éreztem magam, nagyon szívesen emlékszem vissza kollégáimra, diákjaimra. A Veszprémi Egyetemen elkezdődött a tanárképzés, s minden középiskolai oktatónak jólesik, ha egy volt professzora megkeresi, „rád van most szükségünk ezen az induló tanszéken, gyere, mert tudsz segíteni a munkában”. Olyan területre kerültem, amely két szakom egyesített alkalmazását teszi lehetővé: német szakos tanárjelölteknek a német nyelvterület kultúrtörténetét adom elő. Ahogy ma divatos mondani, ez egy nagy kihívást jelentett - s nem is volt a gimnáziumi gyakorlat után ennek olyan könynyű megfelelni. Kitüntetése indoklásában is szerepelt a város külföldi kapcsolataiért végzett munka. Ma ez a tevékenység sem ugyanaz, mint néhány évvel ezelőtt... - Még a választások előtt beszélgettünk osztrák, wolfsbergi barátaimmal, s megjegyeztem, bárhogy alakul a politika, számíthatnak rám, bár lehet, csak tolmácsként. Ez azóta valósággá vált. Ezzel együtt úgy érzem, változatlanul feladatom, hogy a külkapcsolatokat segítsem. Ha most tolmácsként, akkor úgy. Nagyon jólesik, hogy osztrák barátaim nem tesznek különbséget, nem a funkciót nézik. Ausztriában is választások lesznek, szeretném, ha az állampolgárok voksolásától függetlenül kapcsolataink megmaradnának. Ez rajtam nem múlik, ha tehetem, változatlanul segítek. Lesznek helyhatósági választások Magyarországon is. Ha felkérik, ha hívják, visszatér a politikai életbe? Vagy ezt már feltételekhez köti? Nem is tudom, lehetnek-e kikötéseim. Az viszont nem tagadható, valamilyen módon mindenképpen szeretnék jelen lenni a város közéletében. Viszont most már azt is tudom, ez nem feltétlenül önkormányzati képviselőséget jelent. Annyira fertőzött vagyok már ezen a téren, hogy nem tudok megsértődni, nem tudok visszavonulni. Ármás János Dr. Huszár Pál: Egy pillanatig sem éreztem bukott embernek magam Fotó: Andrányi Fortuna is drágábban méri Márciustól több pénzért kacérkodhatunk a szerencsejátékokkal Ha március, akkor áremelés a szerencsejátékok területén is? A kérdésre nyugodtan felelhetünk igennel, hiszen tavaly márciusban nőtt a lottó részvételi díja 60, a totóé pedig (egy tipposzlopra számítva) 20 forintra, és most itt az újabb „csapás” a fogadókra. A második márciusi játékhétre - a március 3-ával kezdődőre - már 70 forintért küldhetünk játékba egyegy ötös- vagy hatoslottó-szelvényt, a totómérkőzésekre pedig tipposzloponként 25 forintért fogadhatunk. (Akik ezen a héten öthetes lottószelvényt fizettek be, már 310 forintot kellett 300 helyett leszurkolniuk, tekintve, hogy az ötödik játékhét sorsolására március 8-án, illetve 9-én kerül majd sor.) Az áremelés magyarázatáért Gölöncsér Magdolnához, a Szerencsejáték Rt. ügyvezető igazgatójához fordultunk. - Költségeink növekedéséhez kellett alkalmazkodnunk. Azt azért jó, ha tudják a fogadók, hogy a részvételi díj növelésével azonos arányban nő a kifizethető nyereményalap is - válaszolta az ügyvezető igazgató. - A totónál nem lehetett volna meghagyni a korábbi részvételi díjat? Ezt azért kérdezem, mert a totózók nagy része úgynevezett kombinációs játékot játszik, s nem mindegy, hogy befizetett pénzéért hány mérkőzés várható eredményét tudja több eséllyel megjátszani. Ha egyre kevesebbet, akkor meglehet, hogy elfordul a játéktól. - A totó népszerűségének csökkenése világjelenség, s miután költségeink ezt a játékot is terhelik, szakembereink úgy döntöttek, hogy itt is emelni kell az árat. - Mi a helyzet a kenóval? - Sajnos, ott is drágábban, a lottóhoz hasonlóan 70 forintért lehet majd egy szelvényt befizetni. Ott azonban a nyeremény egyébként is a befizetés valamilyen szorzata - a találatoktól és a játéktípustól függően -, tehát az is ugyanúgy több lesz. - Van, ami nem változik a szerencsejátékoknál? - Igen. A lottón a jokerért továbbra is 60, a totón a góltotótippekért továbbra is 50 forintot kell majd fizetni. S. J. Közéleti szurkapiszka Aki visszasírja a régi rendszert, nem biztos, hogy kommunista, lehet, hogy csak éhes. # Orbán Viktor szerint a Fidesz vitairata olyan, mint egy jobb Rejtő-könyv. Tényleg annyit lehet röhögni rajta? # A maffia megelőzte az államot. Ők már visszaállították a halálbüntetést... " Az MDF bizalmatlansági indítványa olyan, mintha vaktölténnyel akarnánk az oroszlánt leteríteni. A mentelmi jog felfüggesztése speciel most azt jelenti, hogy valakinek el kell vinni a balhét... Donát Róbert NAPLÓ 5 Ki költ többet fegyverekre? A NATO ajtaja előtt bebocsátásra várakozó államok közül Lengyelország költi a legtöbbet fegyverkezésre - állítja az STA szlovén hírügynökség abban az elemzésében, amelyet német forrás alapján az egy főre számított fegyverkezési kiadások alakulásáról hozott nyilvánosságra. Ezek szerint Varsó 2,5 milliárd dollárt fordított tavaly védelmi célokra, ami az egy főre számított kiadásokat tekintve mindössze 66 dollárt jelent, miközben a másfél millió katonát fegyverben tartó USA egy főre számított katonai kiadásai 1056 dollárt tesznek ki. Az elemzés szerint ugyan Szlovénia csak 279 millió dolláros katonai költségvetésből gazdálkodott, ám ez egy főre számítva 139 dollárt jelent. A NATO-tagok között Norvégia áll a második helyen az egy főre számított katonai kiadások értékét tekintve 863 dollárral, míg Franciaország a harmadik 826 dollárral. A NATO- tagországokban évi 300-500 dollár közötti összeggel egyenlőek az egy főre számított katonai kiadások, Törökországban viszont csak 98 dollár. A NATO-tagságra törekvő országok közül Albániában évi 14 dollárt költenek egy lakosra számítva katonai kiadásokra, míg Litvániában 18, Magyarországon 60, Csehországban 107 dollárt. A NATO-tagságra pályázók közül Magyarországnak, Csehországnak és Lengyelországnak van a legnagyobb esélye arra, hogy elsőként teljes tagságot kapjon, majd őket követné Szlovénia, Szlovákia és Románia. - keller -