Napló, 1998. október (Veszprém, 54. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-10 / 238. szám

6 NAPLÓ Az egyhangúság utálata Alsó tagozatos diákok szüleivel beszélgettem nemrégen arról, hogy gyermekeik miért utálják és miért szeretik az egyes tantárgyakat. Nem ugyanabban az iskolában, város­ban, sőt megyében tapasztalt jelenségről van szó, így aztán általános következtetésként, példaként is felfoghatók a hal­lottak. Elsősorban a magyar irodalom jött szóba. A szülők el­mesélték, hogy a gyerekek a magyart utálják(!) a legjobban, mert naponta négy - ehhez a tárgyhoz kapcsolódó - tan­könyvet és ugyanennyi füzetet kell az iskolába vinniük. Óra­rendjükben naponta két-két magyaróra található, ám soha nem tudják, hogy azon a napon írás, nyelvtan vagy olvasás, fogalmazás szerepel az oktatásban. Már az órarend egy­hangúsága ellenszenvet kelt a gyerekekben, pszichológiai­lag megviseli őket. S a naponkénti felesleges cipekedés miatt a magyar ellen fordulnak, az iskolából hazaérve olykor inge­rülten lecsapják a táskájukat, és kijelentik, hogy a magyart szeretik legkevésbé. Ennek az utálatnak, idegenkedésnek be­­láthatatlanok a következményei. Ráadásul gyakran hallani, hogy az irodalomra a gyerekeknek nincs szükségük, nem ve­szik hasznát, nem lehet belőle megélni. Általános iskolai magyartanáromra gondolok ilyenkor, aki szemléltető oktatásával még a zabolázhatatlan osztály­társaimmal is megkedveltette az irodalmat. Tanárom jóval többet tudott a tananyagnál, így nemcsak a könyv tartalmát, hanem olvasmányélményeit, a művek - versek, novellák, re­gények - keletkezéstörténetét is beleszőtte magyarázataiba. Vártuk az óráit, ittuk a szavait. Karácsonykor csekély aján­dékkal mindig megleptük egymást az osztályban. Sorsolással döntöttük el, hogy ki kinek adja az almát, tollat, ceruzát, füze­tet vagy a süteményt, befőttet, zsebkendőt és esetleg az olcsó kis könyvet. Én mindig könyvet nyújtottam át kisorsolt tár­samnak. S három alkalommal könyvet!!) kaptam attól a sze­gény körülmények között élő fiútól, akinek fuvaros volt az édesapja, ócska szekérrel és gebe lóval hordta a tüzelőt. Nem hiszem, hogy egyetlen könyvet is tartottak volna otthonuk­ban. De a sötét bőrű, göndör hajú srác pár forintos könyvet választott meglepetésül. Később, amikor már sebészorvos lett Londonban, egy balatoni találkozás során elmondta, hogy tanárunk szerettette meg vele az irodalmat és a törté­nelmet. Kollégám is kedvező képet fest középiskolai magyartaná­ráról. Egy külön, kizárólag a humán tárgyak oktatását szol­gáló tanteremben tartották óráikat. U alakú asztal körül ül­tek, a falakon klasszikus szerzők képei. S nem volt feleltetés, csak okos, türelmes „rávezető” beszélgetés, amelyre a leg­több diák izgalom nélkül, már-már örömmel vállalkozott. Tanáruk irodalmi lapokat, kritikákat olvastatott velük, és színházba is elvitte­ őket. Utána megbeszélték a cikkeket és az előadásokat. Tehát kötetlenül, oldottan művelődtek, amely nem jelentett terhet és kényszert. A tanítási módszereken na­gyon sok múlik. A tanári és a pedagógiai diktatúra renge­teget árthat a gyerekeknek, míg a megértőbb (s nem elné­zőbb!), a nagyobb áldozatot és feladatot vállaló formák egy életre kedvezően befolyásolhatják, meghatározhatják a diá­kok fejlődését, pályaválasztását. Az a tanár, aki pusztán kényelemből vagy műveletlenség­­ből nem ad pluszt tanulóinak, enyhén szólva felelőtlenséget követ el. S az az oktatási intézmény, amely belső rendszerével bizonytalanságra vagy értelmetlen cselekedetekre készteti a diákokat, hasonlóan ítélhető meg. S persze hogy először a magyart szidják a gyerekek, hiszen a számítógép többnyire nagyobb becsben áll otthonukban, mint a szépirodalom. Lipták Gábor író egykori balatonfüredi házában, amely ma a műfordítók alkotóműhelye, szobát rendeztek be az író emlékének. A muzeális jellegű helyiséget jövő héten nyitják meg. Lipták Gábor szívesen fogadott a házában iskolásokat, akik művelődéstörténeti ismeretekkel gazdagodva távoztak. Történelem, irodalom, néprajz, honismeret, földrajz, művé­szettörténet szerepelt a szabadon összeállított „órarend­ben" . A változatosság vonzóvá tette ezeket a nyitott tanórá­kat, nyoma sem volt az egyhangúságnak, az utálatnak. S hi­szem, hogy a gyerekek jelentős hányada el-elolvasott egy­­egy Lipták-kötetet. Az író régóta halott. A diákokból mára nyilván szülők lettek, akik feltehetőleg példát mutatnak cse­metéiknek a tantárgyak megbecsüléséből, szeretetéből. Keller György Kondor Ilona A földetérés pillanata sírás. Megremegnek a márványtetők. A Libbenő sóhaj a szélben. Száz karcsú nádszál évszakok delében. ÍZIJ aIZ uÁ © Elrepülnek a hétköznapok madarai. lUlUvlví Cw Vágyaid égető reményben. Virág nyílik. l 11Q n Q t Q Elterül a csend. M­ leli fel (Cl Lehajlik az ágra­­ öröklétű rend. S minden mozdulásban felsejlik a fában a szeretet. Mit hordoztál évek óta,­­ nehéz köveket cipelve. Hogy felépüljön a vár szabadon felejtve. A művész nem prostituált Beszélgetés Kádár Tibor veszprémi festőművésszel munkájáról, gondjairól A Veszprém Megyei Önkor­mányzat és a Veszprémi Mű­vész Céh által meghirdetett or­szágos pályázatnak Kádár Ti­bor veszprémi festőművész volt az egyik ötletgazdája, majd fő­díjasa. A képző- és iparművé­szek alkotásaikkal tisztelegtek az 1848­­ 9-es forradalom és szabadságharc hősei, nagy alak­jai előtt. Kádár Tibor Széche­nyire és az aradi vértanúkra em­lékezett. Ez a kiállítás adta az apropót, hogy műtermében fel­keressem őt, életéről, napi munkájáról, gondjairól beszél­gessünk. Kádár Tibor Kolozsváron született, a történelmi város szellemi közege hatott rá. Édes­apja festett, amatőr módon mu­zsikált, ő maga tizennégy éves kora óta készült erre a pályára.­­ Az általános iskola hetedik osztálya után úgynevezett „kis­­érettségit” tettünk, aztán aki akart, szakmát választott, más továbbtanult. A Képzőművé­szeti Szaklíceumba jelentkez­tem, magyarul felvételiztem, mivel románul egy szót se tud­tam. Az egyik tanár azt mondta, ha nem tudok románul, itt nincs semmi keresnivalóm. Megtanu­lok-e őszre románul? - kérdezte az igazgató. Megígértem, fel­vettek. Ez persze nem ment olyan gyorsan, de a sors fintora, hogy később ebben az iskolában húsz évig tanítottam rajzot és festészetet­­ románul. A Képzőművészeti Főisko­láról Bretter Györgyre és Földes Lászlóra emlékezett szívesen, akik az esztétika és a filozófia tanárai voltak. A beat- és a pop­hullám is elérte az iskolát, szá­mára ekkor kezdődött a kísérle­tezés. - Ha pontos akarok lenni, mint minden, az avantgárd is késve érkezett Erdélybe. Hosz­­szabb ideig egy „izmus” se kö­tött le. Könyvtárakból, múzeu­mokból, egymástól tanultunk. Ekkor kezdődött az útkeresés, mely minden fiatal diákra jel­lemző. A főiskola utolsó évei­ben megismerkedtem az erdélyi népművészettel. Ez a gondolko­dásomat és rajta keresztül a for­mavilágomat alakította. Ebben az időben a szigorú kalotaszegi táj, a népviselet, az eligenedett ember, az em­ber és a táj vi­szonya voltak a témáim. Kádár Tibor szeretett taníta­ni a kolozsvári gimnáziumban, hiszen a tanárok maguk állíthat­ták össze a tan­rendet, a peda­gógiai progra­mot. A rajzot és festészetet egy­séges vizuális gondolkodás keretén belül próbálta oktat­ni. 1988-ban családjával együtt áttele­pült Magyaror­szágra. Ekkor találkozott élő­ben a nyugati kultúrával, mely vizuális élményeit gazda­gította, feltöltődést jelentett szá­mára, a nyugati felszabadult de­mokratikus világ gondolkodását befolyásolta. Mikor átjöttek, egy évig egy budapesti külvárosi iskola taná­ra, majd Veszprémben a megyei múzeum művészettörténésze lett. Most független alkotó. - Azt állítják, hogy a festők között nagy az ellenségeskedés. Nem nagyobb, mint más szak­mán belül. Egyszerűen csak el­keseredett, a létminimum alatt élő emberek. Én nem ilyen va­gyok. Semmi sem jogosítja fel a művészt, hogy kiálljon az utcá­ra, ő nem prostituált. Szívesen veszi, ha bejönnek a műtermé­be, körülnéznek nála, képet vá­sárolnak tőle. A párbeszéd és a nyitott műterem híve vagyok. Tudomásul kell venni, hogy a világ nem művészcentrikus, a kommunikáció hiánya nem új keletű. Annak ellenére, hogy itt­­tartózkodásom óta a várostól egy megrendelést sem kaptam, optimista vagyok. Hiszem, hogy az esztétikus környezet és a műalkotások iránti igény előbb-utóbb kialakul az embe­rekben. Idő kérdése. Az én dol­gom az, hogy fessek. A legutób­bi kiállítás is bizonyította, hogy egyre több művészetpártoló, mecénás jelenik meg. Bár a művészet mélyponton van, meghalni nem fog. Mindig lesznek, akik áldoznak egy-egy műalkotásra. Kádár Tibor addig fest; most új hanggal, egy port­résorozattal próbálkozik.­­ Az érdekel, hogyan lehetne Széchenyit és Kossuthot úgy megfesteni, hogy az ne csak egy jó portré legyen, hanem a mai embernek is mondjon valamit. Az 1848 és 1900 közti időszakot szeretném megközelíteni. Nem moralizálok, nem politizálok; mindenki azt lát a képeken, amit akar. A történelmet alakító em­berek mint esztétikai lehetőség foglalkoztatnak. B. E. Emlék Kádár Tibor:­­ Hiszem, hogy az esztétikus környezet és a műalkotások iránti igény előbb-utóbb kialakul az emberekben Fotó: Andrányi András A­lattomosan közelít, miközben he­gyek kék mosolyával leplezi ma­gát. Mind közelebb sompolyog, pedig még erős a napfény és nem borzongat a szellő. Nappal nem is érezni igazán. De reggel és ősszel mintha már közelebb lenne. Szinte itt, a hátam mögött. A házfal tövében. És ott lapul minden feketedő ár­nyékban. Még azt hisszük, nyár vége van, de az ősz beleült a vastag falakba, fatörzsekbe. Ott úszik ökörnyál léghajóján és a szeptember végi fehér párákban. A rétek fölött nemcsak hajnalban, de még napvilágos reggelen is fehérült ez a ködszerű valami, látni innen a magasból is. Talán itt is van, de közelről nem látjuk. Az árnyékok hűvösek, a falak nehezen melegszenek fel. A fenyők mintha meg­­megborzonganának. A madarak kórusá­ból jó ideje hiányzik már a fecskék csivi­­telése. Őszidőn korábban sötétedik, és a délután sem olyan verőfényes, mint volt akár néhány hete is. A nap alacsonyabban jár, íróaszta­lomon látom októberi futását. Ahová nyá­ron soha nem értek el sugarai, hisz oly ma­gasan állt - most ősszel messze besüt a szo­bába, sápadtsárga fényét szinte vízszinte­sen veti a bútorokra. Talán még a hőmérő is fázik, fél éve nem mutatott ilyen alacsony fokokat. Lúdbőr­­zik az ember karja, megborzong, amikor reggel kilép az udvarra, a kertbe. Finom, még szelíd kis harapásokkal üdvözli a reg­geli levegő. Amely még magában hordja az éjszaka könyörtelen hidegét. Jelzik ezt a macskák is. Többet esznek, erőszakosab­bak, ha életről van szó. Szőrük már nem hull, és mind több időt töltenek a lakás­ban. Kezdik utálni a kinti világot, mint télen mindig. Akárcsak én. Azon kapom magamat, hogy az ablako­kat nemegyszer becsukom éjszakára, pedig a hálószoba jóleső hűvössége milyen sokat ért még pár hete is! De most lábtól terjed a hideg, a földszinten pedig már belopózott a falakba is. Néha bizony elkelne a fűtés, va­lami nagy, meleg, sárgásarany tűz kéne. Amitől ismét kedvet kap az ember, és nem gondol a télre. Mert hát nem egyéb az ősz, mint gyümöl­csöktől roskadozó szolga. Hírnöknek jött, bár nem nagyon szól. De látjuk rajta, hogy rossz hírt hozott. A tél küldte maga előtt, utolsó figyelmeztetésnek. És mi értünk a szóból. Bekotródunk a házba, várjuk a meleget, és hol az elmúlt nyárról ábrándozunk, hol meg a következő, talán még forróbb, még gyönyörűbb nyarat várjuk már nagyon, nagyon. Nemere István CSALÁDI HÉTVÉGE 1998. október 10., SZOMBAT

Next