Világ, 1913. november (4. évfolyam, 259-283. szám)
1913-11-01 / 259. szám
St 1913. november T. VILÁG ---------------------------------------y ■ ....- ■ ben elkövetett bűntett erkölcsi következményeit megítélni, mint a legtöbb könyvmoly vagy szakember, kinek homályos sejtelme sincs a föld népének alapvető szükségleteiről. Általában azt lehet mondani, hogy minden emberi cselekvésnek sokkal megbízhatóbb irányítója a közvetlenül érdekelteknek szabadon megnyilvánuló akarata, semmint az előkelő idegeneknek teoretikusbölcsesége. Így egyre nyilvánvalóbb, hogy a magyar parlamentarizmust nem annyira a szakismeret hiánya tette tönkre, mit '•'az érdekeltek kirekesztése, akikre tényeket hoztak; nem is beszélve az, hogy törékeny lábakon jár minden szakismeret, melyet az érdek öröme és fájdalma nem támogat. Ennek az egyszerű meggondolásnak az ellenállhatatlansága az oka valószínűleg annak, hogy a nem-politizálók pártjának intellektuális szárnya határozott visszafejlődésben van, míg moralizáló felekezete napról-napra hódításokat tesz. Ezek a kényes erkölcsi ízlésű urak ugyanis igy okoskodnak: — Mi utáljuk a politikát. Piszkos mesterség az, melylyel úriember ne foglalkozzék. Bízzuk azt a hivatásos politikusokra és az üzletemberekre. A tudomány, a művészet és a gazdasági élet sokkal szebb, esztétikusabb, méltóbb tere a tehetséges embereknek. A kezünk tiszta marad mellette és ártalmasan nem izgatjuk fel magunkat. Az országnak pedig több szolgálatot teszünk, haaz utálatos és felemésztő politika helyett jót és derekasat produkálunk a saját szakmánkban ... Ezzel az okoskodással véli a mindenfajta nyárspolgár egészségét konzerválni, nyugalmát megőrizni s erkölcsi kötelességeit teljesíteni. És ne mondja senki, hogy túloztunk a maradent. S országdöntő, agitációit azzal az élvező kitartással csinálja, mint ahogy a gyerek az árpacukrot szopogatja, csillogó szemmel s lassan, hogy mentül tovább tartson. Mondom: ez a legmeghatóbb ebben a kitűnő férfiban s a legjellemzőbb: nemcsak egyéniségére, de származására is. Arra a fajta elmésségre, melylyel ő ma páratlanul áll nálunk, s melynek az az ereje, hogy olyan népszerű és fülbemászó, mint a szójáték, de olyan mély, mint az emberi lélek s olyan tartalmas, mint az emberi értelem, azt szokás mondani, hogy ez a Lassalle, a Heine, a Börne, a Marx fajtájának elméssége. Ez igaz — de nem volna hazugság az sem, ha azt mondanák, hogy a Labruyere s a Voltaire vagy a Byron s a Wilde fajtájának elméssége. Ellenben: remélem, nem sértek semmi vallásos kegyeletet, ha azt mondom, hogy nem tudok zsidóbb dolgot, mint a Krisztus drága, megható figuráját, s ebből is azt, mikor mint kis csodagyerek a templomban az Írástudókkal vitatkozik s láz fogja el szelleme ébredésétől s az öregek gyönyörködve veretik meg magukat tőle. Zsidó embereknek nem kell sokat magyaráznom, hogy ez a mi felekezetünknél nemzeti intézmény, hogy ennek meg kellene ismétlődnie mindannyiunk életében, kiknek, ha követnék meghagyásainkat, tizenhárom éves korunkban bind fel kellene ollanunk az oltárra, hogy, előttünk az írással, a gyerek friss eszével magyarázzuk a tudományt a lomhább eszű öregeknek. Az öregek lizálók álláspontjának...bemutatásában. Hisz nem is oly rég, komoly és jóhiszemű oldalról is, a nyilvánosság előtt és magánkörökben, ugyanezekkel az érvekkel támadták az Apáthy István professzor politizálását: — Az ember legyen vagy tanár vagy politikus. Izgága természetű ember vagy féktelen ambíciók által hevített az, aki nem elégszik meg biológiai kutatásai dicsőségével és politikai babérok után vágyik. Kiki tegye meg kötelességét. Vagy tanítson vagy agitáljon! A két pálya egyesítésére ideje sincs vagy ha bírja is munkaerővel, elveszíti azt a pártatlan nyugalmat és nemes tárgyilagosságot, mely a kutató dísze és előfeltétele ... Minden látszólagos erkölcsi ünnepélyessége dacára, ez az álláspont tele van hipokrízissel és morális silánysággal. Nem azt akarjuk mondani ezzel, hogy valóban kivételes tudósoknak és művészeknek ne volna joguk, sőt kötelességük — ha erre idegrendszerük sajátossága hívja vagy kényszeríti őket — hátat fordítani a mindennapi életnek és a politikai tusáktól távol tisztán géniuszuk útjait követni. Ellenkezőleg, meg vagyunk róla győződve, hogy ama feltalálások, melyeket a lángelméknek köszönünk, a társadalmi fejlődés legnagyobb értékei. De nem szabad, hogy a kivételes egyéniségek szent és alkotó magányából érveket faragjanak maguknak társadalmi kötelességeik nemteljesítésére azok, akik politikai munka helyett napjaik felét traccsal és kávéházzal töltik el s akik számára az „alkotás“ többnyire tankönyvgyártás vagy vizsgáztatás. Azt is tudjuk, hogy a legtöbb esetben mit jelent az a „pártatlan nyugalom“ és „nemes tárgyilagosság“. Jelenti: a különböző céhek zavartalan emésztési szabadságát, a klikkek elzárkózó önzését és azt a presztízst, melytekintélye mellett a fiatalok jobbantudása, e mély lélektani igazság testesül meg a zsidó elképzelésben, a gyermek Jézustól az okos Mórickáig és a férfikorban s agg testben is megmaradó gyermeki frisseség és ártatlanság keni fel nálunk vezérekké azokat, akik tanításraés megváltásra születtek. Vázsonyi erre született s a rendeltetés ősereje viszi előre ellenállhatatlanul. Ahogy zömök figuráját elnézem, melyen ringó járásában s komor bikás fenétartásában erősen rajta van a magyar bélyeg is: világosan látom e rendeltetését. .Egy csomó szükséges idegenséget bevinni a magyarságba. Egy csomó uj számára utat törni a régibe. Egy csomó elkerülhetetlenséggel megbarátkoztatni azokat, akiknek jó volt, igy is. S mindezt úgy, hogy az idegenség"láz nélkül hozzáforrjon a hazai testhez, az újság egy vérkeringésbe jusson a régivel s a kiváltságokból kiszorulók dagadóbb szívvel álljanak, az egyenlők közösségében, mint álltak a privilégium elszigeteltségében. Amit tett, amit megakadályozott, amit lerombolt, kifejtett, diadalra juttatott: mindaz utat nyit egy új Magyarországhoz, és, igaz, a régi Magyarország testén keresztül. De úgy, mint ahogy a boulevardok nem megölték Párist, hanem ezektől lett igazán Parissá. Páris pedig megér egy misét — valahol megírtam, hogy nem politikus, aki nem ezt vallja. Vázsonyinak erkölcsi nagysága, hogy tud megalkudni, s azzal hű elveihez, hogy nemnek minden nyilvánosságtól rettegnie kell. Ami pedig a szakmabeli koncentrációt illeti, semmiféle komoly munkának nem árt annyira az élet közelsége, mint az élettől való mesterséges elzártság. Annak a rengeteg elszomorító hülyeségnek például, melyet különösen a történelmi és a jog- és államtudományi irodalom produkál, egyik fő fő oka, hogy oly emberek írnak a társadalmi történésekről, akiknek halovány fogalmuk sincs róluk, mert pl. a római császárság korát, a tömeglélektan problémáit, a szuverenitás kérdését stb. soha nem fogja megérteni az, aki napjainkban át nem érezte a kor vezető problémáinak élő sodrát az egymással küzdő áramlatok politikai tuséiban. Valóban, az emberi társadalom testi és szellemi munkásai túlnyomó több-sége számára nincs olyan tudományos vagy erkölcsi ok, mely őket a politizálás alól fölmentené. Ellenkezőleg: a nem-politizálás mindig az erkölcsi parancstól eltérő cselekedet, mely legalább is igazolásra szorul. A köz ügyeivel való nem-törődés, a nép érdekeitől való elzárkózás nem kevésbbé súlyos bűn, mint a családi kötelességek elhanyagolása és azt jelenti, hogy a nem-politizálónak vagy erkölcsi érzéke vagy szellemi látóköre sorvadt el. A politikát a hivatásos politikusoknak és az üzletembereknek átengedni annyi, mint bűnös közönynyel viseltetni mindazon átalakulások iránt, melyektől a jövő nemzedék egészsége és boldogulása fő mentős gyöngébb és fejletleneb ország, erkölcsileg függőbb és - lag szervezetlenebb, annál szabad gondolkodóbb és tiszta részének visszavonulni a politika És különösen oly országban, hol közpénzeket rendszeresen lopnak el kortesviszi ezeket ad absurdum. A merev elvhűség apolitikában éppoly szadizmus, mint a fiat iustitia, pereat mundus az igazságszolgáltatásban. Csak a jó ember jó bíró és jó politikus. Vázsonyi egy lélekzettel sem üldözött tovább senkit, mint ameddig kellett, hogy bitorolt hatalmát megtörje, és mosolygó nagylelkűséggel, hagyja tovább élni, szerezni, boldogulni. A forradalom parasztgőgje nincs meg benne s az ember nem kezdődik számára bárón alul. Nem lehet túlértékelni, hogy a nép emberének ez a személyes bölcsesége mily óriási hivatása a mi érthetően és bocsánandóan konszervatív érzésű társadalmunkban. Mert Magyarország nem a forradalmak országa, 1514 óta itt semmi forradalom nem sikerült, ha erővel akart célt érni. Itt kierőszakolni nem lehet semmit, csak beláttatni lehet. De ezt lehet — jobban, mint bárhol egyebütt. Mert, éppen a rettenetes iskolánál fogva, amit a magyar úri rendek negyven év óta megjárnak, e beláttatásra megdolgozottabb emberanyag van itt, mint akárhol a világon. A magyar úr nem oly kemény, mint a porosz junker s nem oly barbár, mint a román bojár. Lehet vele dolgozni, lehet nagy és szép dolgokra rávenni, csak tudni kell a módját. Széchenyi tudta és tudta Kossuth is, kinek forradalmáról már Gyulai Pál megmondta, hogy nem volt szociális, csak politikai. Mert a Kossuth szociális forradalma vértelen volt, s igazának ellenállhatatlansága már vértelenül győzött a negyvennyolcadiki törvényhozásban, mikor az osztrák politikai ellenforradalom a Szombat