Világ, 1914. március (5. évfolyam, 52-77. szám)
1914-03-01 / 52. szám
Szerkesztőség VI., Gyár-utca 4. n. Telefon 58-100, a felelős szerkezetét 81-58. Kiadóhivatal VI. Gyár-utca 4 Telefon 81-90. Előfizetési árak a magyar korona országaiba, Ausztriába és Bosznia-Hercegovinába. Egész évre 28 korona, félévre 14 korona, negyedévre 7 korona, egy hóra 2 korona 40 fillér. Németországba, a német birodalom államainak területére negyedévre 10 kor. 80 fillér, egy hóra 3 kor. 80 fil. A »VILÁG« megjelenik hétfő kivételével mindennap, ünnepnapok után is. Hirdetések felvétetnek Budapesten A VILÁG kiadóhivatalában, Blockner JL, Győri és Nagy, Janrus és Társa, Tenczer Gyula, Leopold Testv., Mezei Antal Schwarz József, Mosse Rudolf, Eckstein Bernát hirdetési irodákban. — Bécsben: M Dukes Nachf., Haasenstein és Vogler, Rudolf Mosse, Eduard Braun, Heinrich Scharek, Bock und Herzfeld. — Berlinben: Dr. Jr. Bilmenreich, Berlin-Wilmersdorf, Hofstenniche-Strasse 27. sz. V. évfolyam Budapest, 1914 VASÁRNAP március 152-ik szám „Pardon, hazudtam“ írta: Biró Lajos Budapest, február 26. — ön — igy hangzott a vád, — a törvényes és morális összeférhetetlenség helyzetébe került, amikor főkortesének azt írta, hogy kocsmaengedélyt jár ki a számára. — Pardon, — szólt erre a védekezés, — de én akkor hazudtam. Hazudtam. — Átkozottul keserves egy vallomás lehet ez akkor is, ha a közéleti szerepe és politikai rangja valakinek csak annyi, hogy mondjuk, egy kávéházi törzsasztalnak az állandó vendége. Az ember a törzsasztal előtt se szereti himlőhelyesen mutogatni a maga férfiúi méltóságát. Milyen keserves lehet még ilyen erkölcsi vagyavertséggel egy ország elé kiállani, és milyen keserves lehet akkor, amikor az ember politikai rangjára nézve törvényhozó és közéleti szereplésére nézve egy harcias parlamenti többségnek harcias fiatal tagja. Milyen keserves lehet arra gondolni, hogyha ma el is hiszik, hogy ezúttal igazat mondtam, ha tehát elhiszik, hogy akkor hazudtam és nem most hazudom azt, hogy akkor hazudtam, egyszóval, ha ebből a csávából a töredelmes gyónással ki is menekültem, hát holnap is van még nap, és ha holnap kinyitom a számat és megint harcias vagyok, munkapárti fiatalság vagyok, vitézlő rendcsináló vagyok, nemzetvezérlő intelligencia vagyok, hát akkor az, aki velem szemben áll, a világért el nem mulasztja majd megkérdezni, hogy egészen bizonyos vagyok-e benne, hogy most azután valóban nem hazudom azt, amit mondok. — Erre a gondolatra a gyónó törvényhozónak a hideg verejték kell, hogy kiüssön a homlokán. Ez a gondolat normális lelki berendezkedésű embernek elég lehet arra, hogy inkább a nyelvét nyelje le, semhogy az ország színe előtt ilyen vallomást tegyen. Aki ezzel a gondolattal szembenézett, annak egy normális erkölcsi érzésű közéletben — hogy ebből a csúfos dilemmából kikerüljön —, százszor inkább a mandátumáról kell lemondania, semhogy remegő ajkán ilyen vallomást kieresszen. Az ifjú munkapárti inkább nem mondott le a mandátumáról és inkább kieresztette edzett ajkán a vallomást, összeférhetetlenségi helyzetbe kerültem? — Pardon, hazudtam. Vannak tisztes és vannak szükséges hazugságok. Ne játssza senki az igazság szédült hősét. — hazudik, aki azt mondja, hogy? életém.Sohase hazudott. Vannak tisztes és Valinak szükséges hazugságok. Más kérdés, tisztes vagy szükséges hazugság-e, ha a képviselő a főkortesét azzal csapja be, hogy kocsmaengedélyt szerez a számára. Leülni és olyan embernek, akitől szolgálatokat kaptam és — az ellenpetíciónál — szolgálatokat várok, tudatosan nem igazat mondani, elszántan... eh, elszántan hazudni, ez még akkor is kemény dolog, ha amit a főkortes kért, kocsma volt, és ha a kijárás, melyet a képviselő hazudott, törvény szerint tilalmas volt. De hát ezen túl vagyunk. A képviselő leült, és mert a papiros tűrte, hát ráírt a papirosra mindent, ami neki abban a percben hasznot hajtónak tetszett. Az egész ügyben nem ez a súlyos és nem ez a legérdekesebb. A legérdekesebb az ügyben az a gesztus, amelylyel a képviselő az elszánt levélírás következményeit magától elhárította. Pardon, — mondta tudvalevőleg nyugodtan — hazudtam. Az a nyugalom, amelylyel a következményeket magától elhárította, az az egyszerűség, amelylyel a bejelentését megtette, az a biztosság, amelyhel ruganyos lépteit a közélet ösvényén tovább viszi, az az, ami érdekes ebben az ügyben. Bizonyosnak lenni benne, hogy az ilyen afférke után az ember becses személyének semmi bántódása nem esik, elintézett ügynek tekinteni, hogy a párt fiataljai majd mosolyognak, ősz excellenciásai vállon veregetik, a párt kemény vezére pedig a pártból ki nem dobja, mindezt bizonyosra venni, elintézett ügynek tekinteni és mindebben nem csalódni: ez az, ami ebben az ügyben érdekes. Normális erkölcsi érzésű közéletben az ilyen valló- Olvasás közben Vér írta: Ignotus E soroknak azzal készültem neki, hogy lelki lóugrás szerint kiókumlálom, ki vagy miféle ember lehetett a debreczeni bombaszállítás elkövetője. Mire azonban hozzáülök, már kitudódott, sőt a tettesek fogságban is ülnek, s így egy kicsit nevetséges vagyok, ha azt állítom, hogy az elzüllött oláh deák s a „Potemkin“ lázadói közül elkerült orosz matróz: a kettő együtt talál ahhoz a tipemhez, hogy a merénylő valami levantei félintelligencia lehet, sőt talán papi személy is. Szó sincs róla: ezzel a tipeléssel elkéstem — s ahogy az elzüllött deák curriculum vitaejét olvasom, nyilván azzal az eltűnődéssel is, hogy aki így távolból hidegen el tudta küldeni a pokolgépet, melyről biztos volt, hogy embert fog ölni, csak az nem, hogy kit és hányat, képes volna-e testtül testhez is embert ölni és, kivált, ártatlan embereket megölni, kik neki soha semmit nem vétettek? Elnézem az áldozatok arcképeit- a derék szép vikáriusét, a titkárét, az ügyvédét, s gyilkosaik helyébe képzelem magam, kik ezekről a képekről fogják csak megtudni, milyen formájú embertestvéreik voltak azok, akiket ők megöltek . . . Ha egyenesen kellett volna pisztolyt fogni vágytőrt emelni a testes helynökre, az ideges titkárra, a kunkorodott bajuszú ügyvédre, még ha nem is járt volna veszedelemmel, képesek lettek volna-e rá? ők — vagy, ha csak felbérelt emberek, azok, akik felbérelték őket? Tudom, mért kérdem ezt. Most júniusban lesz két éve, hogy Magyarországnak nemcsak mostani története, de talán sorsa fordult meg azon, hogy találtatik-e nálunk intellektuális ember, aki tud embert ölni? Ma már lehet róla beszélni, annyira régmúlt idő s annyira elült indulat — de június negyedike után mindenki azt várta, nyilván maga Tisza István is, hogy nyolc napon belül valaki leült vagy így valahogy bánik el vele az egyetlen módon, ahogy ilyen mindenre elszánt akarattal el lehet bánni. Ma már, mondom, nem tudjuk magunkat visszaélni az akkori hangulatba, — harmadik napja nézem (most szöktem csak meg másfél órára, hogy e sorokat papírra vessem) Tiszát a főrendiházban, s látom, hogy haragszanak rá, érzem, hogy én is végzetes politikusnak tartom, ki mindnyájunkat tönkretett, — de a friss gyűlöletnek, mely embert tudna ölni, nyoma sincs már vele szemben. Róla változott-e meg az ítélet vagy ő tudta kiböjtölni, míg a lelkek az ő kalandjába belefásulnak, azt nem kutatom — de való, hogy ma már magától értetődik, hogy Tisza István nyugodtan mehet az utcán detektív-kiséret nélkül, míg két évvel ezelőtt ez istenkísértés volt. Mert két évvel ezelőtt recensen élt a lelkekben a rémült biztosság, hogy ez az ember öntudatlan s elvakultan kipreparálja az országot az idegen elnyomás számára, és roppant nagy dolgok fordultak meg azon, hogy akadnak-e Magyarországon, akik embert tudnak ölni? Nem akadtak , s nem gyávaságból nem. Hiszen volt egy képviselő, nem is a vezető politikusok közül, kinek a testi s az erkölcsi bátorsága megvolt hozzá, s revolvert fogott a zsarnokra (mert bármilyen furcsa a mai időkben ez a márciusi szó, Tisza István valóban az, amit a negyvennyolcas világpoézis zsarnoknak nevez). Nos, ez az egy ember is, miután a merénylet után magára is lőtt s nem halt meg és felocsúdott, visszatérő eszével mindenekelőtt azt akarta megtudni: megölte-e a zsarnokot. Megmondták neki, hogy nem, a zsarnoknak semmi baja. „Hála istennek!“ szaladt ki a száján , s ebben a szívből felszaladt megkönnyebbülésben benne van sorsunk és történetünk. Gyávák ugyan nem vagyunk, de, ha százszor eltökéljük is, nem tudjuk a politikát oly véresen komolyba venni, hogy vért is tudjunk ontani miatta. Talán szerencse, hogy így van — hiszen rettentő volna, ha másképp volna. S mivel a magyarországi emberanyag is csak ember, ugyanúgy ember, mint az az angol, aki ma már negyedik százada neon öl, mert nem szorul rá, vagy az az oláh vagy muszka, ki ma is habozás nélkül öl, ha rászor