Világ, 1914. július (5. évfolyam, 153-180. szám)
1914-07-01 / 153. szám
wv:.« * *■ - /■---- •r,... t ■ ' 74- v „V* 7 " 32 korona, félévre 16 korona, negyed* jppf faffles||| KötC 7/ fj|fJg 7* hirdetésig irodákban. — t Bécsben évre S korona, egy hóra 2 korona 80 Ay RSS BaEs *u tgW 'ejstSk llSjM }«Sy M. Dukes Nacht.. Maasenstein és fillér. Németországba, a német biroda* X^BHk JSSm Sk||| BSgSggBah TOah ||Bi Vogler, Rudolf -losse, Eduard lom államainak területére negyedévre Csaj «$8 |Már Braun, Heinrichh Schalek. Bock A »VILÁG« megjelenik hétfő kivető« XfijKaSB ^^ |r. Elraenreich, Berlin-Wiinters* lével mindennap, ünnepnapok után is. Iiailall llurTM tin w dorf. Holstinniche»strasse u. sz. V. évfolyam Budapest, 1914 SZERDA Julius 1. 153-ik szám A fekete hajó Budapest, junius SO. A fekete hajónak minden ágyúja bömbölt, a kopár dalmát sziklák úgy visszhangoztak, mintha rémes csata dúlna a vizek fölött, amikor lobogóit félárbocra engedve, a Narenta torkolatánál megjelent a hadijacht s drága terhét a fehér tarajos hullámok hátán himbálva, vigyázva siklott a tenger tükrére. A fekete hajó irdatlan acélteste minden izében remegett, amikor a könnyű jachtról a koporsókat hátára vette. Most, amikor ezeket a sorokat írjuk, holdatlan, csillagos éjjel, nyári tenger hátán, dalmát szigetek között, kanyargós vízi sikátorokon siklik előre a fekete hajó. Fekete tengeren, két ormótlan páncéltornyának a silhuette-jét a csillagos ég síkjára vetíti a fekete hajós északnak fordított orral, nesztelen siklással szeli a hullámokat, addig, amíg, mint egy fantasztikus álom, eltűnik a látóhatár szélén. A korai hajnal pirkadása már anyílt tenger kellős közepén találja a fekete hajót. A fölkelő nap sugárzó tűzijátékkal köszönti, azután csillogó aranypikkelyes szőnyeget térít hazai kikötő felé vezető útjára. Végül pedig észak felől hosszú rajban jön majd a többi fekete hajó, rémes acélóriások, páncélos, fürge viziszörnyetegek nyílegyenes glédában hasítják a vizet. A sok hajón egyszerre szólal meg a töméntelen ágyú, a hadiszörnyetegek öblös torkú halálszórói eget-földet megrengető kitöréssel búcsúztatják el az érkező halottakat, akik két ország halottjai. .. Talán a tengernek éppen azon a pontján történik majd ez, ahol nemrégiben az utolsó évek legmegkapóbb külsőségek között lejátszódott fejedelmi találkozása történt. Akkor is ugyanezek a hajóóriások vonultak föl hosszú, dupla libasorban a végtelen tengeren. A sorban, a sor élén azonban akkor még ott volt a halotthozó fekete óriás is és az, akit most halottan hoz a hajó, éppen ennek a fekete hajónak a fedélzetéről kommandírozta az egész parádét. Nyugatról, Velence felől, a német császár jachtját várták akkor és amikor a jacht a látóhatár szélén megjelent, frissen, energikus tennivágygyal maga Ferenc Ferdinánd adta meg a jelt a díszlövések megkezdésére. Ugyanezeken a hajókon, ugyanezek az ágyuk csörögtek, de az eget megreszkettető dübörgésük akkor erőt és örömöt hirdetett. A zászlók nem gunnyasztottak szomorúan az árbocok feléig lehúzva, hanem az üde tengeri szélben fönn lebegtek az árbochegyeken a magasban. A fekete hajó halottja a tengeri széltől kipirult arccal sietett át a jachtra, hogy császári barátját üdvözölje és mialatt a hajók továbbsiklottak és a német császár kiránduló jachtjának a monarchia egész tengeri ereje szolgáltatott díszkiséretet, a fedélzeten meghitten beszélgetett az a két barát, akinek legnagyobb szerepet lehetett jósolni Európa legközelebbi jövőjének a történetében. A nagyszerű parádé vért pezsdítő benyomása alatt miről beszélhettek volna másról, mint arról a napról, amikor az őket kísérő ércszörnyetegek üres szalvék helyett acélmagvas lövéseket adnak le itt, az Adriai-tengeren. Miről beszélhettek volna másról, mint amire folytonosan készülnek, any nappali ábrándjuk, éjszakai nyugtalanító gondjuk, ambíciójuk és életcéljuk: a nagy leszámolásról, melyre a világ, minden idegszálát megfeszítve, szüntelenül készülődik. Arról a szerepről, mely őket ebben a világhistóriai eseményben várja. Arról, ami őket mint barátokat legjobban érdekelte, hogy várjon kellőképpen és elegendően elkészültek-e mindketten a rájuk váró szerepre? Most pedig azt, aki az akkori két beszélgető közül fiatalabb, tettrekészebb és egészségesebb volt, napot-éjet egybetevő futással holtan hozza magával messze délről haza észaakra a fekete hajó. Mi lesz most az, álmokkal, amelyeket a német császári jacht fedélzetén szőttek, mi lesz a világhistóriával, melyet két vasakaratú ember a maga fantáziája, a maga óhajtása és akarata szerint színezett ki ezen a helyen, a fényes adriai égbolt alatt? Addig, amíg Ferenc Ferdinánd élt, meglehetett az az illúziónk, hogy legalább valamit látunk és valamit sejtünk ebből a jövőből. Láttuk azt a törhetetlen akaratot, melynek majdan a monarchia kormányrúdját kellett kezébe ragadnia. Láttuk azt a szívósságot, melylyel a monarchia hadseregének jövendőbeli ura ezt a hadsereget újra organizálta és rendbeszedte, láttuk a nyugalomba dobott öreg tábornokokat és a hadsereg csúcsain érvényesülő friss, fiatal erőket. A trón várományosa bizonyára nem azért élesítgette a monarchia kardját, hogy azután a hüvelyében hagyja, sejtettük, hogy ezek a nagy nekikészülődések nagy terveket készítenek elő. A Habsburg-család régi imperialista álmai öltöttek testet előttünk a trónörökös személyében és előre gondolhattuk, hogy abban a pillanatban, amikor Ferenc Ferdinánd trónra kerül, ezek az imperialista tendenciák hatalmas, új hajtóerőt hoznak majd be a monarchia gépezetébe. Jósolni lehetett, hogy akkor egyszerre vége lesz minden habozásnak és minden óvatosságnak, akkor a monarchia sorsa az összeütközéseket inkább keresve, mint kerülve, lendül majd a végső megoldás felé. Sőt már ma is sokszor előre éreztük ennek a lendítő erőnek hatását: a lesújtó végű boszniai hadgyakorlatok már ennek a lendítő erőnek a szolgálatában állottak, azt demonstrálták, hogy a mi fegyvereink, a mi katonáink itt, a görbe hegyek között, bármikor sikeresen vehetik föl egy külső betöréssel a harcot. Véres, rettenetes fátum, amit ugyanekkor a Trónörökösnek önélete árán kellett tapasztalnia, hogy a demonstrációnak még sincs igaza, mi itt, idebenn, sohasem lehetünk olyan védettek és olyan biztosak, mint ezt egy jól rendezett hadgyakorlat mutatja, mert ellenségeink nemcsak a határon kívül vannak, hanem ellenségeink vannak idebenn is. A trónörökös elbukott a históriai küzdelemben akkor, amikor még csak a nekikészülődéseknél tartott, azt a végső lendületet sohasem adhatja meg a monarchia gépezetének, amelyet megadott volna, ha életben marad, ha ebben a birodalomban az ő hajthatatlan, kemény akaratából lesz legfelsőbb parancsoló akarat. Ebben a tragikus pillanatban azonban nekünk úgy tetszik, hogy a nagy leszámolás bekövetkeztéhez már nem is szükséges ez a hirtelen megpattant nagy lendítő akarat: a monarchia olyan, változtatást,nem tűrő energiával fut megszabott sorsa elé, mint a lejtős sínre igazított vonat, amikor már megkapta az indító lökést. Ebben a pillanatban, akárcsak ilyen ismeretlen sorsának neki lódított, vezető nélkül rohanó vonaton ülnénk, elszorul a szívünk és kapkodó félelemmel nézünk magunk köré. Megfékezheti-e még ezt a vonatot a minden összeütközések kockázatától tartó, óvatos vigyázat? Nemsokára egy ma huszonhétéves fiatal emberé lesz a döntő szó a monarchiában és mi, akik éveken keresztül szfinxnek neveztük Ferenc, Ferdinándot, most még kevésbbé tud-’ hatjuk, hogy mi rejtőzik amögött a lágy, ívelésű homlok mögött, melynek boltozata alatt jövendőbeli sorsunk fölött fognak határozni. Csak sejtjük, hogy sok minden megváltozott körülöttünk, hogy a legközelebbi félszáz év alatt a monarchia története egészen más lesz, mint ami lett volna, ha Ferenc Ferdinánd életben marad. Az angol és a francia lapok arról cikkeznek, hogy ennek a sok ízből öszszetett monarchiának Ferenc Ferdinánd emberfölötti erélye lett volna legutolsó ragasztó és összetartó ereje. Az angol és a francia lapok ebből az alkalomból megismétlik azt a jóslást, melyet a diadalmas balkáni háború után a győztes szövetségesek egészen nyíltan vágtak a szemünkbe: Törökország földarabolása után Ausztria-Magyarország fölosztása következik. A gyász, a levertség, a meg-tépett szomorúság óráiban nem tuduill.