Világ, 1922. november (13. évfolyam, 249-273. szám)
1922-11-01 / 249. szám
■?}> T952 hovemtier T. > élelmességet, amikor ellenség helyett franciákra kellett lőniök. Csak éppen a Páris alá koncentrált csapatok elvonultal Páris alól, anélkül, hogy találkoztak volna a forradalommal. A nemzetgyűlés még egy lépést sem mert tenni a párisi forradalom, vagy —, amint a nemzetgyűlésen nevezték — a „párisi szerencsétlenség“ politikai értékesítésére, amikor XVI. Lajos már kapitulált. A forradalom csakugyan győzött, de csak akkor, amikor XVI. Lajos Versaillesből elindult a nemzetgyűlés tagjaitól kísérve a párisi Hotel de Villé erkélyére, hogy ott a szabadság királya gyanánt ünnepeltesse magát. Ez a hivatalos szankcionálás volt a forradalom erejének és hatalmának igazi forrása. Julius tizennegyedike mellett augusztus tizedike a francia forradalom másik nagy fordulónapja. 1789 Julius tizennegyedike mellett 1792 augusztus tizedike... Erről a három évről beszél Taine úgy, mint ■az anarchia megszervezésének esztendőiről. Kétségkívül az államhatalomnak, allamhatalom minden formájának következetes lerombolását hozták meg ezek az évek. A nemzetgyűlés érezte hatalmának bizonytalanságát és ezért nem mert hatalmat adni mrrsok kezébe. A politikai féltékenykedés vezetett arra a végzetes határozatra, amely szerint a nemzetgyűlés tagjai nem lehettek miniszterekké. A király minisztereitől viszont minden hatalmat megvont a nemzetgyűlés A teljes centralizmusból Franciaország fejest ugrott a teljes decentralizációba, a kinevezett trokrácia rendszerét átmenet nélkül váltotta fel az önkormányzat elvének következetes érvényesítése. Hiszen még az egyes tartományok élére sent került legalább egy kormányhivatalnok, hanem minden tartomány saját ízlése és tetszése szerint kormányozta magát az általános választói joggal kijelölt, vagy a terrorista kisebbség által állásaikba emelt hivatalnokok által. A francia kormánynak alig volt módja rendeletek kibocsátására és semmi módja nem volt arra, hogy gondoskodjék a kibocsátott rendeletek végrehajtásáról. És mégis, az államhatalom organizmusának háromesztendős bomlási folyamata után, akkor, amikor a forradalmi erőknek három esztendőn át volt íz , minden szabadságuk és minden eszközük a szrnkedésre, 1792 augusztus tizedikén t is kemény ,hat,Tután bukott el a francia királyság,- pdig a fegyveres fölkelést ezúttal a párisi commit mozgósította... Ha XVI. Lajos ezen a napon kitart azok mellett, akik fegyvert fogtak a trón oltalmára és nem bízza sorsukra védőit, hogy a törvényhozás termének gyorsírói páholyában helyezkedjék el és ott egyen jó étvággyal sült csirkét, vörös borral öblögetve, akkor még mindig másként fordulhatott volna az augusztus tizediki nap. Úgy, mint három év előtt, július tizennegyedikén, most sem a forradalom győzött, hanem XVI. Lajos ejtette ki kezéből a kardot. A szervezett államhatalom, még legyengült állapotban is, mindig erősebb, mint a forradalmi energiák. A történelem nagy forradalmai sorjában fegyverletételek, és a hatalmat szinte önként adják fel a törvényes formáért 1848 március tizenharmadikán Metternich Kelemen herceg megkönnyebbülve lélegzett fel, hogy aránylag olyan enyhén érte Bécset ai párisi februári forradalom előre várt továbbhullámzása. Revolució helyett csak egy utcai kraváli ez volt Metternich érzése, amíg nem kapta meg a felmentését a kancellári állás alól, mert Lajos főherceg és azok, akik V. Ferdinánd helyett intézték Ausztria sorsát, a tüntetőket látva. Lajos Fülöp trónjának összeomlására gondoltak és preventív politikát csináltak : nem vártak a forradalom mennydörgésére, hanem meghátráltak, amin hallották ajtajukon a forradalom kopogtatását... Még sajátságosabban alakult a forradalom „győzelme“ Berlinben, ahol 1848 március tizennyolcadikén építették fel a barikádokat és március tizenkilencedikének hajnalára a király csapatai teljes győzelmet vívtak ki, de elkésve, mert IV. Frigyes Vilmos a győzelem órájában már kapitulált a forradalom előtt. Az egykorú memoárok panaszkodva beszélnek arról, hogy milyen brutálisan bántak a katonák az elfogott forradalmárokkal: a porosz tisztek teljesen kezükben tartották csapataikat és a porosz tisztek nem voltak fogékonyak a forradalmi szellem iránt. IV. Frigyes Vilmos kapitulációjának okaival sokat foglalkozott a német történetírás, pedig a fegyverletétel különös okai nem érdekesek, mert egyszerűen a forradalom lélektanának legfőbb törvénye érvényesült ebben az esetben is, igen könnyű a contrario is bebizonyítani azt, hogy milyen gyengék voltak a forradalmi ék"', és milyen túlsúlyban volt az államhatalom a negyvennyolcas mozgalom idején. A reakció gyorsan és könnyen győzött Ausztriában, gyorsan és könnyen győzött Németországban, tehát a régi rend még a fegyverletétel után is elég erős volt arra, hogy visszaszerezze a forradalmi elemeknek átengedett hatalmat, amint vállalta a kisélet rizikóját. Sőt a negyvennyolcas forradalmak nagy kráterében, Párisban is erősebb volt a régi rend a forradalmi elemeknél. 1848 február huszonnegyedikén győzött a forradalom, de éppen négy hónappal később, a június huszonnegyedikén megindult három:nos utcai harcban Cavaignac tábornok szétmorzsolta a forradalmi erőket Ez a júniusi küzdelem volt a legagyobb forradalmi csata a történelem évkönyveiben, soha előbb és soha utóbb nem vetett harcba ilyen tömegeket a forradalom, de offenzívája mégis összeomlott, mert organizált és erőteljes ellenállásra talált a konzervatív többségű nemzetgyűlés részéről. , A forradalom problémáját visszájára fordítva Szokta elemezni a történetírás, mert a forradalomnak a negatív és nem a pozitív oldala szorul magyarázatra. A forradalmi erők megmozdulása sokkal kevésbbé érdekes probléma, mert az, hogy miért enged az államhatalom bizonyos pillanatokban egy aránylag gyenge nyomásnak, és miért teszi le a fegyvert, noha a küzdelem végigivása megszerezné számára a győzelmet. Az államhatalom ritkán készített elő annyira egy forradalmat, mint a francia kormány július tizemvegye:ükét Hi.en Hecker, mint pénzügyminiszter és mint a kormány feje voltaképpen „forradalmár" volt, de forradalmárok voltak imár elődei is, Calomie és Brienne bíbor nők. A főnemesség és az egyház kiváltságai, a feudális parlamenteknek a középkorból leszármazott privilégiumai ellen a király miniszterei indították meg az offenzívát és a király miniszterei organizálták a polgári osztály felsorakozását a kiváltságos rendek ellen. Hiszen az udvarnak a régi rend ellen vívott küzdelme során szabadították fel a sajtót: százával és ezrével jelentek meg a röpiratok és a pamfletek, erős támadásokkal a privilégiumok ellen A röpiratok egy részét a miniszterek rendelték, nyomatták ki, fizették meg, nem gondolva arra, hogy milyen erős hatást fognak kiváltani ezek a támadások, egyszerűen azért, mert megszólaltatnak olyan kérdéseket, amelyekről hosszú ideig nem volt szabad hangosan beszélni. A kiváltságos rendek ellenállásának megtörésére hívta össze a nemzetgyűlést Necker, mégpedig merész ugrással, minden átmenet nélkül az általános választói jog alapján. Százhetvenöt év óta először választott képviselőket Franciaország és a kormány gondoskodott arról, hogy ez az amúgy is nagy lökés minél erősebb hullámverést váltson ki. Hiszen a választási rendelet egyenesen meghagyta, hogy minden községben gyűljön össze a lakosság és vegyen fel jegyzőkönyvet sérelmeiről, panaszairól, kívánságairól. Az ilyen jegyzőkönyv, a cahier, azután a megválasztott képviselő kezébe került Útmutatás gyanánt, tevékenységének irányítására... A kormány hivatalnokai jártak faluról-falura, toborozták össze a népgyűléseket, gondoskodtak arról, hogy mindenki elmondhassa és jegyzőkönyvbe foglaltathassa panaszait, tehát a Bastille ostromának előestéjén a francia kormány akaratlanul és a következmények előrelátása nélkül olyan forradalmi propagandát fejtett ki, amilyenre egy párt ereje, szervezete, pénze, energiája nem lett volna elég. A kormány figyelmeztette országszerte a francia népet arra, hogy gondolkozzék sérelmeiről, a kormány hintette el a nagy átalakulás reményét mindenfelé, a kormány állította fel a forradalom kádereit, és a háromesztendős, „legfelsőbb irányítás“ mellett történt előkészülés után Páris mégis csak néhány tucat hadastyánt győzött le, de Párist könnyen legyőzték volnjk az elzászi ezredek, ha parancsot kapnak az előnyomulásra. 1789 július tizennegyedikén a forradalom eszméi eveztek a régi rend fölött, és nem a párisi nép rohama foglalta el a régi rend bástyáit. A francia udvarnak elég fizikai eszköze lett volna a forradalom letiprására akkor, ha lelkileg nem adja fel ügyét, akkor, ha hisz a régi rend életképességében és nem hajlik meg a forradalmi eszmék érvényesülésének szükségessége előtt. Sokat vitatták azt a kérdést, milyen részük van a felvilágosodás filozófusainak a francia nép forradalmi osztásában. Nem túlságosan vagy egyoldalúsággal így lehetne válaszolni a kérdésre: Semmi... A felvilágosodás filozófusainak könyvei nem hatoltak el azokba a francia falvakba, ahol a parasztok fegyvert fogtak a földesurak ellen és a Contrat social-nak aligha volt sok olvasója a Faubourg-Saint-Antoine szűk utcáiban. De azért a felvilágosodás filozófusai nélkül nem győzhetett volna a nagy francia forradalom, mert Voltaire-nek és társainak könyveit olvasták a nagy párisi szalonokban, olvasták az arisztokrácia köreiben, olvasták a hivatalnokosztály vezetőrétegeiben, olvasták mindazok, akik letéteményesei voltak az államhatalomnak a régi rend idején, és ezektől vette el a hitet a régi rend iránt a felvilágosodás korának filozófiája. A régi rend támaszainak és oszlopainak nem volt energiájuk felvenni az erőteljes harcot egy olyan ügyért, amely érzésük szerint ellenkezett a fejlődés irányával és így elveszettnek látszott, noha a fizikai túlsúly a régi rend oldalán volt. A történelem nagy forradalmainak során mindig más és más körülmények őrölték fel az államhatalom képviselőinek ellenállóképességét, legutóbb az elvesztett háború... De egy bizonyos, ha a forradalmi felelősség kérdését firtatja a történetírás vagy a politika, ezt a kérdést mindig az államhatalom birtokosaival szemben kell felvetni. A forradalom győzelméért azok felelősek, akik a hatalmi erők birtokában átadták a hatalmat a forradalomnak, annak a forradalomnak, amely gyakran nem volt más, mint csak egy fikció, mint például 1918 októberében a budapesti forradalom. A forradalom győzelméért nem lehet felelős a Nemzeti Tanács, amely legfeljebb néhány száz katonájával nem tudta volna birtokba venni az államhatalmat, haazt’ nem viszik tálcán elébe. Aki nem ismeri el, hogy bizonyos órákban és bizonyos fordulatoknál a forradalom lehet hasznos, vagy lehet káros, de minden-képp történeti és pszichológiai szükségszerűség, az vádolja meg a felelősséggel a kapitulálókat, a régi rend képviselőit, az államhatalom birtokosait. A vád nem érhet mást, csak azokat, akik jól alátámasztott, jól körülbástyázott pozíciókat adtak fel egy fzélfúvásra. Amikor viharzik a történelem, az ilyen szétfúvás nem maradhat el, és ha nem indul útjára az egyik szögletből, akkor útnak indul a másik szögletből. De még a történelem viharzásának óráiban is mindig erősebb a forradalmi hullámnál az államhatalom és fizikailag kivédhetné a forradalom ostromát, ha nem volnának olyan okok és megfontolások, amelyek miatt az államhatalom letéteményesei szinte várják az alkalmat a kapitulálásra. igy-i SZáZ MFHaYAR ttsZT MiREnCI JENŐ IRTAI KÍVHY JÓZSEF dr. „A tudománynak mint olyannak is megvannak a tonga kívánságai; az igazi tudós mindenáron azon lesz, hogy tudományát előbbre vigye, még azon esetben is, ha ezen tudományos működésével nemzete vajmi keveset törődik s alig látszik hasznát venni.“ Ábel Jenőnek, a legnagyabb magyar klasszikus-filológusnak ezek a szavai, melyeket Charles Grani emlékezetének szentelt kis cikkében hagyott ránk, utolsó betűig ráillenek az ő sorsára is. Mert bizonyára nagyon kevesen vannak magyarok, akik Ábel Jenő nevét és tudományos munkásságát ismerik, pedig ezt a munkásságot a német, angol és olasz klasszikusfilológusok a múlt század nyolcvanas éveiben feszült figyelemmel kisérték s lapjaikban, élükön a már akkor tekintélyes Wilamowitz-Moellendorffal, elragadtatással s a klasszika-filológia egyik legbecsesebb értéke gyanánt ünnepelték. Itthon per lepi könyveit s nevel. Ebben az országban, mely egyik legnagyobb büszkeségünknek, Katona Lajosnak, csak halála előestéjén tudott katedrát adni, a latin és görög tudományok mindeddig sem tudták szélesebb körök érdeklődését felkelteni. Katona Lajos tudománya, a folklores az összehasonlító irodalomtörténet, még csak számot tarthatott volna általános érdeklődésre, de sajnos, a magyar közönséget ez sem tudta megmozdítani. Ábel tudománya: a klasszika-filológia s a humanizmus még kevésbbé. Pedig ez eléggé csodálatos s egyben szomorú jelenség, hiszen századokon át latinul beszélő ország voltunk s a laimanista munkából kevés kis nemzet vette ki oly derekasan részét, mint a magnk. Az iskola tette-e lelketlen és száraz grammatizálásával, a fővárosi hirtelen indusztriális fejlődés s a vidék megmozdíthatatlan „vis inertiae“-je volt-e az oka, nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a klasszika-filológia nemcsak, hogy népszerű nem lett nálunk squst, reggel mindeást talpig mig a miveit laikusok zöme is bizonyos idegenkedéssel fordulel tőle. Graeca sunt, non regnitur — ennél jobban semmi sem fejezi ki a magyar közönség viszonyát a klasszika-filológiához. Az is igaz, hogy a magyar föld sohasem termelt egy-Ligv Wilamowitzot, Friedlaendert vagy Boissiert, aki nemes értelemben vett népszerűsítő könyveivel generációk érdeklődését keltette fel az antik világ s közvetve a klasszika-filológia iránt. Nálunk nem voltak szuggesztiv egyéniségek, céhünk műhelyeiből nem kerültek ki szuggesztiv könyvek. Ha valaki bevallja, hogy klasszikus-filológus, megcsodálják, de — legyünk őszinték — bizonyára szivből sajnálják ezt a jobb sorsra érdemes embertársukat. Ábel Jenő ezt a filológus életet élte s mig egyfelől ízlelte a külföldi elismerés minden édességét, ismerte (s neve ma is szenvedi) az itthoni ismeretlenség tragikumát. Harmincegy évet élt s már harminchárom éve halott. Kegyetlen az élet és csúnya fantom a halhatatlanság, ha egyik legnagyobb értékünk neve és élete munkája ilyen rövid idő alatt is már csak a céhbeliek kis körében tisztelt emlék, komoly és tartalmas valóság. Igaz, az élete is csendes és eseménytelen volt — kifelé; szürkén indult s mindjárt a küszöbön halálos betegség fátumát kellett magára vennie. A gyilkos betegséget korán felismeri; talán érzi, hogy sietnie kell s onnan kezdve, hogy az antik világ szerelme megszállói, hihetetlen energiával tör célja felé. Minden családi ellenkezés hiábavaló: klasszikus-filológus lesz: húszéves korában doktor, huszonkétéves korában egyetemi magántanár, két évre rá pedig akadémikus. Ekkorra már feltárta Európa könyvtárait s egész életre (és hosszabb életre) való szövegkritikai jegyzet tornyosodik íróasztalán. De nem nyugszik: szinte folyton uton van, külföldön görög kéziratokat olvas. Bártfán a humanizmus nyomait kutatja, Konstantinápolyban Corvinákkal foglalkozik s közben egymásután jelennek meg itthon és a külföldön könyvei, cikkei, értekezései. Konstantinápolyban rokkan meg végleg; még hazavánszorog, de a beteg tüdő — tudósok végzete — hamar megöli. Életének utolsó harmada, tizenegy esztendő jutott a tudományos munkásságnak. A görög írók szövegének kritikájára esik klasszika-filológiai kutatásainak súlypontja. Néhány kisebb cikk és a doktori disszertáció után a késői görög miszticizmus s az ős- keresztyén vallásos rajongás csodálatos titkos tanításainak és revielációuiak vers-romhalmazában* orphikus töredékeknek káoszában rendet teremt és kiadásával (Orphica, 1885) egy csapásra kivívja a külföld feltétlen elismerését Biztos módszerrel dolgozik s figyelmét még alegjelentéktelenebb kézirat sem kerüli ki. Ezért tökéletesebb a kritikai apparátusa minden előzőjénél s ezért köszönheti neki a tudomány a görög vallási élet misztikumainak tökéletesebb ismereteit. Ezért mennek eseményszámba későbbi szövegkiadásai (Homerosi hymnusok) is. Ez az aggodalmas gondossága és szinte szenvedélyes kézirat szerelme keverte polémiába Hamian Ottóval, akinek Lipcsében megjelent Pindaros-kiadását éppen huszonöt, többé-kevésbbé fontos régi kézirat elhanyagolása miatt részesítette kemény bírálatban. Nem téved ugyan a tudományos irodalmunkban később oly vígan felburjánzó személyeskedés dzsungeljébe, de legalább egy kis rést nyit, amelyen át legszemélyesebb tudománypolitikai meggyőződésébe bepillanthatunk: leszögezi azt a keserű igazságot, hogy Magyarországon önálló klasszika-filológiai irodalomról nem tehet szó, hiszen nincs kiadója, nincs közönsége. Az, akinek mondanivalója van, kénytelen idegen nyelven írni, aki pedig nem tud önállót és értékeset alkotni, az fordítsa munkáját a tanulóifjúság s a nagyközönség előkészítésére, tegye őket fogékonyakká a komoly filológiai munkásság iránt. Negyvenhat év múlt el azóta, aogy ezek a szavak elhangzottak s elég szomorú, hogy ma is időszerűen csengenek. A fiatalon elhunyt Graus emlékének szentelt soraiban még egyszer kibukkan szubjektivizmusa: „Boldog az a tudós — mondja —, ki amellett, hogy mint kozmopolita szaktudós, bár idegen nyelven is, jeles szakmunkákat teremt, akár a saját, akár a mások tudós munkálatainak általánosabb érdekű eredményeit szélesebb körökkel is megismerteti.“ Neki magának, a túlságosan objektív és rajongó búvárnak egész telki alkata idegen volt a népszerűsítéstől, amelyre pedig filológusának jeggyzefatatási ifluencia- VILÁG ................................ ■Szerda