Világ, 1923. június (14. évfolyam, 122-145. szám)
1923-06-02 / 122. szám
Szombat MINDENNAPI LEXIKON OSSWALD SPENGLER, alá most a német tudományos élet egyik legtöbbet emlegetett neve, a minap megjelent életrajza szerint 1880 május huszonnyolcadikén született Blankenburgban, ahol apja postafőtitkár volt. Spengler nagyapja és családja apai ágon a harzi bányászatnál kereste meg kenyerét, de anyai ágon művész-vér folyik Spengler ereiben. Spengler anyai nagyapja hangverseny-mester volt, Braunschweigben, ennek nővére pedig híres táncosnő. Spengler a hallei egyetemen természettudományi és matematikai előadásokat hallgatott, nem pedig történetieket, de 1903-ban kidolgozott doktori értekezése félig már átlépte a természettudomány határát, mert Herakleitosszal foglalkozott, a homályos görög természetfilozófussal, aki tudvalevőleg sokat foglalkoztatta Ferdinand Lassallet is. Azután Hamburgban lett középiskolai tanító Spengler, és a tanítás mellett irodalmi kísérletekkel foglalkozott: költeményekben, novellákban, drámákban próbált kifejezést adni azoknak az érzéseknek és gondolatoknak, amelyek benne forrongtak. Végül egyesztendei szabadságot szerzett és Münchenben telepedett le erre az évre. A marokkói konfliktus és Agadir már előrevetették a nagy háború árnyékát és Spengler vízióiban kirajzolódott a nagy világromlás képe. Csak még a keretek hiányoztak az Xäntergang des Abendlandes-hez, és ezek akkor alakultak ki, amikor Spengler egy könyvkereskedés kirakatában megpillantotta Otto Seeck nagy, ötkötetes könyvét, amely nem mindig szigorúan tudományos alapon mozogva, de igen érdekes szempontokból és széles adatkészlettel foglalkozik a római birodalom összeomlásának hatalmas tárnájával. Ez a Geschichte des Untergangen der antikén Welt formálódott át és szélesedett ki Spengler könyvévé. 1914-ben már készen volt az első kötet kézirata, amint Spengler ezt ismételten és önérzetesen hangsúlyozta , tehát Spengler koncepciója a nyugati világ nagy katasztrófájáról kialakult már a világháború bekövetkezése előtt. Három esztendeig még javított és dolgozott a kéziraton Spengler, 1917-ben pedig szembekerült az új problémával : kiadót kellett keresni a hatalmas kötet számára. A nagy német könyvkiadók közül többen visszautasították a kéziratot, végül azonban a bécsi Wilhelm Braumüller, aki annak idején kiadta Ottó Weininger nagy könyvét, vállalta Spengler kötetét is, nem rossz ösztönnel, mert visszhang tekintetében és kelendőség dolgában még Weininger sikerét is túlszárnyalta Spengleré. Hiszen Spengler első kötetének ma már nagy irodalma, sőt több bibliográfiája van, pedig csak 1918 nyarán, nem egészen öt esztendeje került a könyvpiacra, négy év múlva követve a második kötettől. Queseda argentínai professzor, aki közelről ismerte Berbert Spencert és közelről ismeri Spenglert is, összehasonlította a nagy angol szociológusnak és a német történetfilozófusnak munkamódszerét. Queseda szerint Spencer évtizedek során csodálatosan gazdag cédulagyűjteményt állított össze adatokból, idézetekből, följegyzésekből, és erre a hatalmas cédula-apparátusra támaszkodva dolgozott, míg Spenglernél nincsen más támasza, mint kivételes memóriája. Az összes jegyzetek, amelyeknek alapján a második kötet készült, elfértek egy kis kézitáskában, amelyet magával szokott hordani Spengler. Az első kötet nagy részét gyertyavilágításnál írta Spengler, és ez annyira rontotta a szemét, hogy a második kötetet kénytelen volt gépbe diktálni , és a gépirott oldalakat javította át azután. A második kötet gondolatmenete rendkívül szövevényes, de mégis annyira kialakult Spenglerben, hogy néhány íven kint küldte el a kéziratot kiadójának, és nem csupán a részletekben küldött kézirat kiszedéséért vállalta a felelősséget, hanem a kinyomatásért is, tehát a kötet első felén nem volt módjában többé változtatni, amikor a második felén dolgozott. Egyelőre vitás kérdés az, hogy Spengler divatcikk-e, vagy új és értékes gondolatok termőhelye, de az az egészen kivételes siker, amely az Untergang des Abendlandes visszhangja volt, mindenesetre érdekessé teszi az adatokat. 1902. évi siker között érdekesen jellemzi a színházi közönséget Párizsban, és nem csupán Párizsban. Porto-Riche azonban csak saját problémáit viszi színpadra, olyan problémákat, amelyek az évek hosszú sora alatt érlelődnek ki benne, és így nem emelkedhetett a színpad nagy keresői közé. Néhány év előtt következett Porto- Riche drámaírásának nagy záróköve, a Vieil Homme, és a három nagy dráma voltaképpen szerves összefüggésű ciklus, a három drámahősnő pedig három fájdalomtól megtört nővér, ugyanannak a kálvária-útnak más és más állomásain. 1906-ban az Arzenál könyvtárosává nevezték ki írótársai sürgetésére Porto-Riche-t, a szerelem súlyos bilincseinek finomszavú költőjét, és ez a szerény fizetéssel összekötött állás biztosította őt az anyagi gondokkal szemben. Most, a színpadralépés félzázados évfordulóján Porto-Riche megkapta az akadémia elkésett elismerését is. GEORGES DE PORTO-RICHE néhány hét előtt egy szavazat hijján kimaradt a francia akadémiából, de ezt a hibát most helyrehozták az akadémikusok a hetvennégy esztendős drámaíróval szemben. Az új választás sem zárult olyan impozáns többséggel, mint amilyen megilletné Porto-Riche-t, de legalább megállapították, hogy a francia akadémia minden olyan tagja, aki a drámaírók céhéhez tartozik, kivétel nélkül leszavazott a francia színpad nagy doyenjére. Az új halhatatlan 1849-ben született Bordeauxban, és első kötetét, egy versgyűjteményt 1872-ben adta ki Georges Riche álnéven. Egy évvel utóbb játszotta el az Odeon Porto-Riche első színpadi művét, egy egyfelvonásost, és három évvel később azután ugyancsak az Odeon mutatta be az akkor huszonhat esztendős Porto-Riche-nak, egy egész estére terjedő színpadi művét, az Un Drame sous Philippe II.-t. Sem az egyik, sem a másik nem keltett érdeklődést, és most teljes tizenhárom esztendős szünet következett Porto- Riche pályáján. 1888-ban azután újból egy egyfelvonásossal lépett a párizsi közönség elé Porto-Riche, ezúttal a Theatre Libre színpadán, és ez a La Chance de Françoise a Theatre Libre-ből gyorsan átköltözött a Comédie Française-be. 1891-ben ért el csupán Porto-Riche az első igazi sikerhez, amikor az Amoureuse szinte példátlan visszhangot keltett. Még az öreg Sarcey is félretette szokott fölényes hangját és azt írta, hogy egyes hibák kiküszöbölésével ezt a szerelmi drámát hely illeti meg a francia színpad Louvrejában. Ennek ellenére hét évvel később megbukott Porto-Riche második nagy szerelmi drámája, a Passé, és a kritika támogatása nem tudott helyet biztosítani a Passé-nak az Odron műsorában. Porto- Riche most két főművét együtt kiadta a Theatre d'Amour című kötetben , és öt évvel a premier után a Comédie Française újította fel a Passé-t, amely ezúttal egész szokatlan közönségsikert is hozott. A fordulat az 1897. évi bukás és az VILÁG Kedden lesz az egységes párt döntő értekezlete Az egységes párt válsága körül a mai napon nem történt újabb fordulat. Úgy a jobb-, mint a baloldalon természetesen tovább folynak az előkészületek a döntő öszszecsapásra. Ma már kétségtelen, hogy az összeütköző ellentétek fókuszában a földbirtokreform-novella áll és mindkét oldalon tisztában vannak azzal, hogy a földbirtokreform-novellán, illetőleg nagyatádi Szabó István hívein dől el a kérdés, hogy ki tudja biztosítani a maga számára a győzelmet. Az úgynevezett liberálisok most Bethlen érdekében azon fáradoznak, hogy Gömbösék taktikai húzásai ellenére is kompromisszumot létesítsenek Nagyatádi és az OMGE álláspontja között. E pillanatban lehetetlen megállapítani, hogy sikerülni fog-e a kormánykörök ilyen irányú kísérlete, mert Ulainék viszont természetszerűleg igyekezni fognak, hogy a békés megoldás lehetőségét elvágják. Mint értesülünk, kedden este az egységes párt értekezletet tart és Gömbös Gyula ezen az értekezleten igyekszik döntést provokálni. A válság tehát egyáltalán nem enyhült és az eddigi jelek szerint a keddi értekezlet pártszakadással fog végződni. A magyar komervatív politika Egyik délutáni lap megemlékezett arról, hogy mikor legutóbb a miniszterelnök informálta a baloldali politikusokat kölcsönszerző útjának eredményéről, egyúttal megemlékezett arról is, hogy a kölcsönszerzés reménye megvan a pillanatnyi sikertelenség dacára is, mert az ellentetőhatalmak országaiban konzervatív irányzat uralkodik, mely szívesebben látja azt a rendszert, mely ma Magyarországban uralmon van, mint amilyen például ma Csehországban és Ausztriában dívik. Röviden arról van szó, hogy Nyugat nagy államaiban nem kedvelik a demokráciát s így kár illúziókat táplálni, hogy egy demokratikus belső politika kifelé jobban hatna. Munkatársunk megkérdezte Rupert Rezsőt, ki szintén részt vett a konferencián, hogy mi igaz a dologból. Következő nyilatkozatot kaptuk tőle : — Ha már beszélnek a kérdésről, nincs miért titkolodnnunk. A miniszterelnök úr valóban érintette a kérdést, sőt erős önbizalommal igyekezett megijeszteni bennünket, hogy az ő konzervatív politikája kedvesebb Angliának, Itáliának és Franciaországnak, mint a mi demokratikus politikánk. Csendes mosolygással hallgattuk a miniszterelnök úr kissé riasztó, ijesztgető közléseit, miközben mindnyájan arra gondoltunk, amit később Peidl Gyula így formulázott: Csodálatos, hogy a demokratikus Ausztria, mely az entente főhatalmainak nem tetsző politikát csinál, mégis kapott kölcsönt ; a konzervatív Magyarország pedig, melynek politikáját helyeslik, nem kapott kölcsönt. De némi korrektúrára szorul a miniszterelnök úr önvígasztaló elmélete és hiedelme azért is, mert ha talán igaz is, hogy az említett főhatalmak ma a konzervatív irányú politikát kedvelik, ez még nem jelenti, hogy a mai magyar politikát is kedvelik, vagyis, hogy elfogadják azt az ő értelmezésük szerint való konzervatív politikának. Ők valószínűleg nem tévesztik össze a reakciós konzervatív politikát a liberális konzervatív politikával, mint a miniszterelnök úr teszi, mikor a maga politikáját minden közelebbi jelző nélkül minősíti konzervatív politikának.— Azt a konzervatív politikát, melyet Nyugaton látott a miniszterelnök úr, szívesen elfogadnánk mi, úgynevezett baloldaliak is, mert az gentleman-ek politikája, melynél egyébért mi sem küzdünk évek óta. Csakhogy a mai magyar politika nem gentleman-ek politikája, mert azzal az a választójog, az az oktrol és azok a választások, melyeken a mai hatalmi rend épül, nem fér össze. És sok más minden van még, ami nem fér össze. — De talán nem is elég szilárd alap a miniszterelnök úr diagnózisára az, hogy et azok a márkik és lordok, kikkel itt-ott együtt vacsorázott, úgy informálták, hogy a nagy nyugati hatalmaknak kedvesebb a konzervatív politika, mert tudvalevő, hogy Angliának s a többi nagy államnak többsége mégsem márkikból és lordokból áll. És talán ott is van némi kis hiba a számvetésben, hogy azokat az előkelő idegen politikusokat nem informálta eléggé a miniszterelnökír, hogy mi szerinte a konzervativizmus, vagy hogy világosabban szóljak, mi a mai magyar konzervatív politika. A gentlemaneknek bizonyára nem súgja meg, hogy a mi konzervatív uralmi rendszerünk nem egészen gentemen-politika. — Bizony, nagyon is igaz, hogy nem kell illúziókat táplálni. Hanem mikor ezt valljuk, jó lenne, ha a miniszterelnök úr is visszaemlékeznék a Clark-féle tárgyalásokra, mikor az előkelő gentleman ilyképpen vígasztalt bennünket : Kérem, mi nem törődünk az önök Friedrich Istvánjával. Mi tőle és száz Friedrich Istvántól sem félünk. Miattunk ugyan maradhatna kormányon , de lássák be az urak, hogy a mi parlamentünkben vannak demokratikus pártok, sőt munkáspártok is, melyek nem kedvelik Friedrich Istvánt. Egyszerűen arról van szó, hogy kormányaink nem hajlandók vállalni azt a kényelmetlenséget, hogy miatta csak egy munkásképviselő is támadást intézzen ellenünk. Ezért kell Friedrich úrnak távoznia. — Valamire tehát mégis csak jó volna a demokratikus politika , nem is szólva arról, hogy kissé a magyar nép is kívánja, ha már nem élhet-halhat gentlemanek konzervatív politikájáért, amilyen például Angliában divat. Bár csak divat lenne nálunk is , hanem azt hiszem, hogy ha mi olyan hallatlanul tisztességes konzervatív politikát követelnénk, mint a mai angol politika, végleg forradalmároknak kiáltanának ki bennünket. A köztisztviselők rendkívüli segélyét ötven százalékkal fölemelték A kormány tagjai csütörtökön délben minisztertanácsra ültek egybe, amelynek legfontosabb pontja a tisztviselői fizetések kérdése volt. A KANSz memoranduma alapján elhatározták a rendkívüli segélynek ötven százalékkal való fölemelését, továbbá azt, hogy még júniusban felhatalmazást kér a minisztérium a nemzetgyűléstől a tisztviselői kérdés generális rendezésére. Az elmúlt vasárnap a Nemzeti Lovardában megtartott és az Ébredők által rendezett gyűlés is foglalkoztatta a minisztertanácsot, és a kormány elhatározta, hogy, ha a jövőben hasonló események fordulnának elő, úgy azok ellen a legerélyesebben fog eljárni. A tanácskozásról egyébként a félhivatalos Magyar Távirati Iroda a következő jelentést adta ki : A kormány tagjai tegnap déli 12 órakor Bethlen István gróf miniszterelnök elnöklésével rendkívüli minisztertanácsra ültek össze, amelyen fontos határozatokat hoztak a tisztviselőkérdés rendezése tekintetében. A kormány a KANSz memoranduma alapján és a miniszterelnök távollétében egyes képviselők által megindított akció folyományaként elhatározta, hogy a tisztviselők rendkívüli segélyét még június folyamán 50 százalékkal fölemeli és ugyancsak még ebben a hónapban a parlamenttől törvényes felhatalmazást fog kérni a tisztviselői kérdés gerdrális rendezésére vonatkozólag. Ettől függetlenül azonban a kormány minden hónap második minisztertanácsán automatikusan foglalkozni fog a tisztviselői fizetések kérdésével és amennyiben a változott viszonyok és a drágaság netáni emelkedése következtében szüksége mutatkoznék, úgy a megfelelő intézkedéseket meg fogja tenni akként, hogy azok már a következő hónap elején életbe is fognak lépni. Bizonyos társadalmi alakulatok és egyesületek rendezésében egy legutóbb megtartott gyűlésen olyan hangnemben és olyan tendenciával tárgyalták a tisztviselői kérdést, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy itt nem az elérhető konkrét eredményeket és a kérdés lényegét tekintették fontosnak, hanem azt, hogy politikailag menynyire lehet kihasználni a kérdést bizonyos frakciók és pártszempontok részére. Amilyen fontosnak tekinti a kormány ezt a problémát és amilyen jóindulattal kívánja felkarolni az államkincstár teljesítőképességének határai között a tisztviselői kar jogos és méltányos igényeit, annyira kárhoztatandónak és elítélendőnek tartja azt a törekvést, amely mindenáron politikumot óhajt ebbe a kérdésbe belevinni. A minisztertanács ebből kifolyólag elhatározta, hogy amennyiben a jövőben a legutóbbi gyűlésen történtekhez hasonló események és jelenségek fordulnának elő, azokkal szemben a legnagyobb eréllyel és határozottsággal fog föllépni és eljárni. A földreform novella indokolása A földreformnovella körül már javában dúl a vihar, de még az egész anyag nem is ismeretes. Ma került nyilvánosságra a novella-tervezet indokolása. Eszerint szükség van a novelláris intézkedésre, mert az Országos Földbirtokrendező Bíróság által megindított eljárások és folyamatba tett megváltási ügyek négyötöde még elintézésre vár. Az alaptörvény szerint méltánytalanságok történtek az igénylés személyes alapfeltételének elbírálása tekintetében. Az indokolás utal arra, hogy a megváltást szenvedő földbirtokosok ellenállást tanúsítanak és az alaptörvény nem nyújt módot a hanyagul dolgozó és üzérkedő földművelőkkel szemben való eljárásra. Kifogásolja az indokolás, hogy az OFB 36 . tagja közül csak egyet jelöl ki a miniszter. Az indokolás polemizál azzal a váddal, hogy a novella óriási területeket von el a belterjes művelés alól. Ez a vád alaptalan, mert Magyarországon a nagybirtok sem gazdálkodik belterjesen és az a terület, amit a földbirtokreform keresztülvitele igényel, a nagybirtok szántó, rét és jegelőterületének 15 százalékát teszi. Balla Aladár nyilatkozata Bálla Aladár a következő nyilatkozat közlésére kért fel bennünket: A Pesti Hírlap csütörtöki száma ismét „makacsul szervezkedő politikai csoportról" ír, egy egységes párti vezető államférfiú információja alapján. Már két hét előtt is hírt adott a Pesti Hírlap arról, hogy csekélységem Gömbös Gyulával „pártjaink közeledéséről, közös programban való megállapodásról" tárgyalhatott. Ezt a híradást annak idején a leghatározottabban megcáfoltam. Ez nem volt elég. Tegnap már egy Gömbös—Wolff—Balta Aladár-féle politikai csoportosulásról ír. Rosszul állhat a „középút" poli- 1923 június 2. 3 tikája, amely ilyen tendenciózus hírek gyári árával akarja Bethlen pozícióját alátámasztani. Hogy mennyire valótlan a Pesti Hírlap informátorának híradása , elég talán kijelentenem : Wolff Károly úrral sohasem tárgyaltam, hiszen nem is ismerem, soha nem is láttam. Ha azonban azt kérdezné valaki tőlem, mit szólok az egységes pártban dúló nagy szerelemről, igen röviden tudnék reá mint ellenzéki válaszolni. Azt tudom, hogy a Bethlen-kormány vette el a magyar néptől már megszerzett demokratikus választójogot; ez a kormány tartja fenn Zalaegerszeget és a burkolt sajtócenzúrát", azt tudom, hogy ami eddig a földbirtokreform körül történt, csak paródiája a demokratikus földbirtokreformnak. Ami pedig Bethlen külpolitikáját illeti — csak az a megjegyzésem : Canossát járt —■ feloldás nélkül és ideje előtt provokálta a jóvátételi kérdés napirendre tűzését. Hogy milyen lenne Gömbös Gyula kormánya, azt nem tudom, de ha olyan lenne, mint a Bethlené vagy még annál is rosszabb, akkor az ellenzéki harcot még fokozottabb mértékben kell folytatni Gömbös ellen is. De már előre be-,hódolni a minden eddigi reakciós kormányzati rendszernél is reakciósabb Bethlen-kormánynak — csak azért, mert a csildögot a falra festik — azt lehet „mérsékelte középút, vagy opportunis politikának nevezni, de ellenzéki, a nemzettől elkobzott jogok visszaszerzésére irányuló ellenzéki politikának nem. Balla Aladár. A MÁV gazdálkodásának kritikája A Magyar Közgazdasági Társaság ma folytatta a Magyar Államvasutak gazdasági eredményéről megindított vitaciklusát. Az első felszólaló Zelovich Kornél műegyetemi tanár volt, aki valósággal székfoglalót tartott, amennyiben hétfőn az Akadémiában a vasutak üzemi költségeiről fog felolvasni. Előadásában többféle szempontból vont párhuzamot a német és magyar vasutak között. A MÁV, amelyosszú ideig a porosz hesseni vasutak után következett,— pedig ez volt a világ legnagyobb vasúti vállalata — ma egyhamadára csökkenve még mindig a nagy vasúti társaságok közé tartozik. Az Államvasút üzleti koefficiense ma 117 százalék, ami azt jelenti, hogy kiadásai 17 százalékkal haladják meg a bevételeit. Természetes, hogy ezen a bajon kell legelsősorban segíteni. Viszont a vasútigazgatóságtól azt követelni, hogy üzemét fentartsa, másrészt tarifájával az önköltség alatt maradjon, lehetetlenség. Maga az önköltség két részből tevődik össze : a tőkekamatból és az üzemi költségből. A Magyar Államvasutak 1857- től egészen a világháború végéig tényleges tőkéjüket öt százalék fölött csak 1868-ban, 1869-ben, 1906-ban, 1914/15-ben és 1915/16-ban, tehát ötven esztendő alatt csak öt ízben kamatoztatták. Normális években az állam nem követelte a MÁV-tól a befektetett tőke kamatait, most ellenben, hogy száz sebből vérzik, ezt a kívánságot a vasútnak lehetetlen teljesítenie. Az Államvasút most megy át legnagyobb krízisén, mert az 1873-as krach idején a befektetett tőke még mindig egy százalékot hozott, s ezt senki sem kifogásolta. Ha a MÁV csökkenti üzemköltségeit, akkor a tarifáját kisebb mértékben kell emelnie, ehhez azonban csak a részletes adatok megismerése után lehetne hozzászólni. Zelovich ezután szakszerű részletességgel foglalkozott a személy- és áruforgalom legaprólékosabb kérdéseivel és végeredményben arra a konklúzióra jutott, hogy a bürokratikus rendszer enyhítése lényeges könnyebbségekkel fog járni. Zelovich Kornél több mint egy óra hosszat tartó felolvasása után Bacsinszky Vladimír, nyugalmazott államvasúti üzletvezető szólott röviden és érdekesen a tárgyhoz. Az Államvasutak kilenc és fél milliárdos adósságának kérdésével foglalkozott és azt fejtegette, hogy a felelősség ezért azokat a tényezőket terheli, amelyek nem gondoskodtak jókor erről, hogy az Államvasút legsürgősebb anyagi természetű igényei felelégülessenek. A deficit különben is a rendkívüli gazdasági viszonyokból adódik. A vasúti adminisztráció rákfenéje a túltengő bürokratizmus, főként pedig a pénzügyi főosztály túlsúlya, holott ennek is alá kellene rendelve lenni az elnök jogköre alá. Az igazgatósági rendszert előbb újjá kellene szervezni: centralista, alapon az olyan munkák részére, amelyek központi vezetést igényelnek, viszont az üzletvezetőségek szolgálatát, melyek a helyi viszonyok alapos ismeretét tételezik fel, decentralizálni kellene. Erre két mód kínálkozik. Vagy egy közlekedési minisztérium felállítása,— ez nem ajánlatos megoldás —, mert sajátos politikai viszonyaink között bevinnék a vasútba a napi politikát s megnehezítenénk a külföldi vasutakkal való közvetlen érintkezést. A másik volna az államvasutaknak a magángazdasági elvek szerint való berendezése. (Általános helyeslés.) Az így berendezkedő vasút igazgatóságában helyet foglalnának a kereskedelmi és pénzügyi kormány képviselői, továbbá a legfontosabb intézmények és vállalatok igazgatói, akiknek összessége mint ügyvezető igazgatóság működnek. A kormányzat alkotmányos felügyeleti jogát csak kiküldöttei által gyakorolhatná, de közvetlen rendelkezéssel nem bírna. Ilyenformán a személyes felelősség elve erkölcsi és anyagi vonatkozásban következetesen érvényesülhetne. Mindehhez előbb azonban likvidálni kell a múltat, forgótőkét kell teremteni a vasút számára, a szükséges szelekciót pedig nem numerikus, hanem kvalitatív alapon kellene az új rendszerbe beilleszteni. Bacsinszky Vladimír előadását élénken megtapsolta a nagyszámú hallgatóság, amelynek soraiban megjelentek a vasúti szakférfiak közül Pulszky Garibaldi, Gordon Róbert, Kotányi Zsigmond, Tasnádi-Szűcs András államvasúti igazgatók, illetőleg üzletvezetők, Millényi Róbert állomásfőnök, és a Magyar Közgazdasági Társaság tagjainak javarésze. A vitáthétfőn folytatják. Ez alkalommal Fenyő Miksa és Jellinek Lajos szólalnak fel.