Világ, 1923. augusztus (14. évfolyam, 171-195. szám)
1923-08-19 / 186. szám
Vasárnap Zalmisz és Metaxasz Kilenc hónap múlt el azóta, hogy Görögországot Plasztirasz ezredes kormányozza, és kilenc hónap megőröl minden diktatúrát. Plasztirasz ezredes és társai véres kézzel kezdték uralmukat, amikor kivégezték Gunarisz volt miniszterelnököt és társait azért, mert bukott politikusokat kivégezni könynyebb, mint fölvenni a harcot a fegyveres ellenséggel, tehát Plasztirasz ezredes kezébe ragadta a hatalmat Tráeia megmentésének jelszavával, és kivégeztette a letartóztatott politikusokat Tráeia megmentése helyett. Ez jó módszer volt az ellenzéki hangok letompítására, de nem oldotta meg a súlyos problémát. ,a katonai diktatúra nem mer háborút viselni és nem tudja visszaszerezni a békét, a katonai diktatúra fegyver alatt tartja a mozgósított hadsereget, megakasztja a produktív munkát, rettenetes deficitbe kergeti az országot, és nem szerzett vissza egy négyszögméter földet sem Görögországnak, sőt nem tett egyetlen kísérletet ilyen irányban !A mozgósított hadsereg a katonai diktatúra hatalmának legfőbb alapja, és ez az alap csak addig szilárd, amíg jól tartják el a hadsereget. A problémát megoldotta Plasztika az ezredes, amennyiben egy félév alatt 1000 millió drachmát költött a hadseregre, elviselhetetlenül magasra emelte föl az adókulcsokat, vagyondézsma címén szinte bolsevista módszerekkel sajátította ki a magánvagyon egy részét, lefoglalta a bankbetéteket, szóval elvéreztette Görögországot, hogy így hadilábon tartson egy olyan hadsereget, amellyel nem akar, és nem mer háborút viselni. Egyébként eléggé negatív rendszabályokban merült ki a katonai diktatúra kormányzása: betiltotta az ellenzéki lapokat, betiltotta az ellenzéki népgyűléseket, letartóztatta az ellenzéki politikusokat, nem tudott külpolitikai összeköttetésekre szert tenni, és nem tudta feltartóztatni azt a gazdasági anarchiát, amelyre elég okot adott a lehetetlen pénzügyi és politikai rendszer. A polgári ellenzékkel nem sokat törődöttPlasztirasz ezredes, noha ez a polgári ellenzék egyre nagyobb többségévé lett a görög népnek. Plasztirasz azonban a szuronyokra támaszkodott és így nem bánta, mi a véleményük rendszeréről azoknak, akikfegyvertelen kézzel politizálnak. Ha a katonai diktatúra most mégis demokratizálódni akar, akkor ennek az az oka, hogy az ellenzéki hangulat kezdett átterjedni a hadsereg egy részére is, és így egy idő óta számolni kellett azzal a lehetőséggel, hogy a hadsereg egyik fele megkezdi a harcot a hadsereg másik felével szemben. Ezért írta ki a választásokat Plasztirasz, és így mindenesetre időt nyert, mert a választásokig az ellenzéki mozgalmak sem fognak erőszakos eszközökhöz nyúlni. Azonfelül pedig Plasztirasz többséget remél a választási küzdelemben. Azt Plasztirasz ezredes sem hiszi, hogy saját nevével és saját programjával sikerülne a parlamenti többség megszerzése, noha az nem valószínű, hogy Plasztirasz, és a mögéje csoportosult forradalmi bizottság megvetnék a választási eredmények kiigazításának kis eszközeit. Plasztirasz azonban talált egy tapasztalt és ügyes politikust, aki vállalkozott arra, hogy a szeptember elsejére kitűzött választásokon felveszi a harcot a katonai diktatúra ellen. Zaimisz, aki ismételten volt már miniszter, és volt miniszterelnök is, csakugyan talált egy szerencsés politikai jelszót, azt hangoztatja, hogy a katonai diktatúra ellenzékének többségre jutása igen súlyos krízisnek tenné ki Görögországot, mert igen valószínűtlen az, hogy Plasztirasz és a forradalmi bizottság önként adnák ki kezükből a hatalmat. Zaimisz tehát igen ellentétes elemekből szervezett egy olyan koalíciót, amely a megegyezést keresi a katonai diktatúrával, és a forradalmi bizottság által kiépített politikai rendszer letompítását kívánja ugyan, de az új rendszerben helyet akar biztosítani a diktatúra embereinek. Érdekes az, hogy amikor egy kipróbált polgári politikus vállalta a békekötést a diktatúrával, egy öreg tábornok állott az ellenzéki pártok élére és katonás eréllyel vette föl a harcot a forradalmi bizottság ellen. Metaxasz tábornok sem tartozik a nagy hadvezérek sorába, de azért több érdeme van, mint a katonai diktatúra vezéreinek, mindig népszerű ember volt, nem csupán a hadsereg köreiben, és most egyszerre a legnépszerűbb emberré lelt, amikor vállalta az ellenzéki pártok választási küzdelmeinek vezetését. Ha a katonai diktatúra 1922 novemberétől egészen mostanig igazán erős ellenállás nélkül tudta tartani a hatalmat, akkor ennek egyik nagy oka az volt, hogy a Görögországban egyre általánosabb ellenzéki hangulat nem talált igazi vezérre. Venizelosz nem tért haza, és csak 1925-re ígéri híveinek a visszatérést... De Venizelosz nem is volna alkalmas az ellenzék vezetésére, mert akkor, amikor a katonai diktatúra erőszakos rendszabályai fájnak mindenfelé, nem viheti magával a tömegeket az a politikus, aki három éven át szintén az erőszak eszközeivel kormányzott. Azután pedig a kisázsiai háborút Venizelosz kezdte, és Gunariszék csak azért bűnhődtek, mert nem volt energiájuk leszámolni Venizelosz végzetes hagyatékával, és túlbecsülve az angol külügyi hivatal ígéreteit, folytatták a háborút ott, ahol Venizelosz elhagyta, noha a görög közvélemény egészen mást várt a békekirály visszatérésétől. Metaxasz tábornoknak van egy nagy előnye a görög politikusok fölött: nincsen politikai múltja és idáig nem volt módjában kompromittálni magát. Ezért az ellenzéki pártok részéről szerencsés elhatározás volt, hogy értékesítették az öreg katona politikai ambícióit, és alárendelték magukat Metaxas vezetésének. A mai Görögország kevéssé emlékeztet a régi görög köztársaságokra, és a fényes emlékű Hellaszra. Más az a nép is, amely ma Görögország földjén, él, hiszen a görög szabadságharc idején még a régi hellének utódait látták a görögökben, ezért halt meg lord Byron a görögök ügyéért és Fairmerayer eleinte nagy felzúdulást váltott ki, amikor megállapította, hogy a régi görögök nincsenek többé, hanem a görögök leszármazottai szláv pásztornépekkel keveredtek össze az évszázadok során, és a keveredésben a szláv vér dominál... Azóta közhellyé vált Fallmeraysz tétele és mégis van egy közös vonás, amely összekapcsolja a mai Görögországot a régi Görögországgal: az a könnyedség, amellyel nagy jelzők tapadnak egyes nevekhez — rövid időre. Metaxasz tábornokot hívei már alig emlegetik nevén, hanem a politikai beszédek csak így nevezik őt : a haza megmentőse, és ha kimondják ezt a két szót, akkor határtalan lelkesedés ünnepli Metasaszt. A tábornok hívei, akik között sok az iskolázott politikus és a miniszterviselt ember, mindenfelé azt hangoztatják, hogy a legkedvezőtlenebb esetben is a szavazatok kilencvenöt százalékát fogják megkapni szeptember elsején. Lehetséges azonban, hogy Metaxasz hívei kissé optimisták, talán nem a görög közvélemény megítélésénél, hanem inkább a választási módszerek tekintetében. Plasztirasz ezredes aligha fogja beérni azzal, hogy a szavazatok öt százaléka essett Zaimisz pártjára, és csakugyan lehetséges, hogy a kimerült görög nép egy része Zaimisz jelöltjeire fog szavazni, mert Zaimisz jelöltjei ígérik a békét. Félig-meddig normális választások mellett természetesen nem kétséges az, hogy Metaxasz igen nagy többséggel fog a választási küzdelemből kikerülni, és Metaxasz tábornokkal szemben kockázatos a forradalmi bizottság számára megtagadni a hatalom átadását. Egész bizonyosra azért nem lehet venni a katonai diktatúra sima felszámolását Görögországban.. Plasztirasz és társai túlságosan messze mentek el. Akik úgy politizáltak, mint a forradalmi bizottság elnöke és tagjai, akik kilenc hónapon át a szuronyt használták fel argumentum gyanánt, és halálos ítéletekkel válaszoltak az ellenzéki kritikára, azok a hatalom elvesztésével nem érezhetik biztosnak többé életüket. Plasztirasz és a forradalmi bizottság nem csupán hatalmukat védik, hanem életüket is. Idegen őszi hold Az a hold nem a régi hold, Én nem ismerem ezt a holdat, így, ősz felé, az éjszakák Sűrű titkokat lakatolnak. ■Ez a hold nem a régi hold, Mely isten csillagnyája közt él, Baljósabb és idegenebb A vért csávázó üstökösnél. Kénsárga ördögszarv a hold, Szelíd bárányfelhőkbe öklel, Alatta rúgta fiát a föld Rossz házakkal és börtönökkel Csalogató újj ez a hold, A sár mély népét hívogatja: Holnap tán felretten a sár, Holdkórosok veszett csapatja ’. Rozsdás vasmacska ez a hold, A földre csörren virradóra . .. Iszapos agyunkba harap, S kiköt az őrület hajója. Tűzoltók kürtje ez a hold, Ver a harang, visít a csürhe. Sincs létra, ponyva, menedék: Emberek, ugorjunk az űrbe." Ez a hold nem a régi hold, Felhők mögött röhög a régi: A kozmosz viskója fágyúlt, És együtt fogunk benn elégni. Együtt lángolunk s hamvadnak, S a messiás nem száll le értünk. Az isten megtörli szemét Ez azt se tudja már, hogy éltünk! italt Béla A sakk-Miró írta: Móra Ferenc A seheveningeni nagy sakk-torna ugyan már véget ért, de azért, ha már megígértem a minap, mégis csak megírom a sakk-báró történetét. Különben is olyan történet ez, amelyikből azok is tanulhatnak vezércselt, akik nem tudnak sakkozni. Kolisch Ignácnak hívták, magyar ember volt, pozsonyi születés, s bár cselül nem tudok biztosat, azt sejtem, szombaton tartotta a vasárnapot. Az ilyesmiért ugyan a hatvanas években még nem verték meg az embert, de azért mégse látszott valószínűnek, hogy a Náci karriert csináljon, mert akármibe kapott, semmiben sem szolgált neki a szerencse. Az iskolában eminens deák volt, de szegénysége miatt abbahagyta a tanulást. Irogatni kezdett a bécsi lapoknak, Ideka álnévvel meg is jelent néhány tárcája, de olyan irgalmatlan komisz írása volt, hogy majd mindig szedősztrájk ütött ki miatta. A bristoli sakk-tornán 1861-ben majdnem megverte Paulsent, a híres világbajnokot, de olyan köhögési roham vett rajta erőt, hogy félben kellett hagynia a játékot. Már harminc éves ember volt, mikor Pestre került szerencsét próbálni, de itt is belebukot! újságírásba, gabonaügynökösködésbe, mindenbe. Leginkább a Velence-kávéházban leste a jó szerencsét reggeltől estig s ha más publikumot nem talált, a pincérnek sirdogálta el, hogy ő a világon a legügyefogyottabb ember, mert őt mindenki becsapja. — Tudja, öregem — rúgta a kócos bajusza végit ha nekem csak egyszer lenne az életben ötven forintom ,egyszerre, majd megmutatnám én akkor a világnak! — Hogy mutatná meg, Kolisch úr? — Úgy, hogy eddig engem csapott be a világ, de akkor én csapnám be a világot. Ezen aztán nincsketten jót nevettek, mert mind aketten biztosak voltak benne, hogy Nácinak az életben sohse lass ölven forintja. Az egyetlen mező, amelyiken nem lehetett becsapni, a sakkmező volt. Azon ő csapott be mindenkit, de hát mit ért az? Legföljebb kéthárom hatost lehetett naponta összenyerni a Velencében, de már akkor olyan dühösek lettek a partnerek, hogy a negyedik hatos elvesztésére senki se vállalkozott. Olvassa azonban egyszer a Náci a Pesti Xaldóban, hogy a párizsi köztárlaton — így mondják, akkor a kiállítást — nemzetközi sakk-torna lesz s arra borzasztó nagy dijak vannak kitűzve, ötven forinttól ötszázig. Rövid volt a hír, másra kellett akkor a hely az újságokban — 1867-et írtak — de hát elég volt ez a Nácinak. A Vétenc-kávéház mellett volt a pesti sakk-kör, annak az elnöke Erkel Ferenc, ő hozzá állított be Kolisch. Elmondta, hogy ő kicsoda, micsoda és hogy nem kevesebbet akar, mint megnyerni a párizsi sakktorna nagydíját, ahhoz kellene neki ötven forint, útiköltségre, kiruházkodásra, mire. Azt pedig a pesti sakk-körtől akarja kölcsönkapni, ígérvén becsületszavára, hogy a nagydíjból első dolga lesz azt visszafizetni. Erkel nem mondott se jót, se rosszat, csak rámutatott a sakktáblára , az mindig „terítve" volt a sakk körben — és megindult a feketével. Kolisch nagyszerűért letette a vizsgát, egy óra alatt háromszor mattolta meg Erkelt. Másnap már útban volt Párizs fék, a pesti sakkkör ötven forintjával és ajánlólevelével. Tíz nap múlva pedig a pesti sakkkör visszakapta az ötven forintját, mert Kolisch megnyerte a nemzetközi nagydíjat-és megszerezte a sakkmesteri világhírt De olyan nagy volt ez a világhír, hogy a Velencében most már egyáltalán ■ senki se mert leülni sakkozni a Nácival és a pincér egy kicsit gúnyosan kérdezgette a híres embertől, hogy is lesz most már a világ becsapásával ? — Ahogy az isten akarja, barátom —, mondta egy kicsit bánatosan a Náci, akinek a tárcájában már csak száz forint tartózkodott. Az isten pedig úgy akarta, hogy a bécsi Rotschildnak, Albert bárónak, nagyon nagy kedve és nagyon kis tehetsége legyen a sakk- hoz. Olvasván most már Albert báró, hogy milyen nagy tudós Kolisch Ignác abban, amiben ő olyan tudatlan, meghívta magához vendégnek a Nácit Bécsbe. Ott egy hónapig tejbevajba fürdelte s nem kívánt mást érte, csak ezt, hogy a vendég mindennapsakozzon vele négy órát. Akkor aztán felmondta neki a szállást, mert Londonba kellett neki utazni a nagybátyjához, Lionel baroneshez, még pedig igen sürgősen. Viktória királynőn kellett segíteni, akit pillanatnyi zavarba hoztak a welszi herceg kutyálkodásai s evégett akart szót érteni Linnéi- baronet Albert báróval. — Hát én velem most már mi lesz? — szontyolodott el az instruktor, aki egyszerre úgy érezte magát, mint egy szegény kis cethal, aki aló f elapadt a tenger. — Tudja mit? — ötlött eszébe a bárónak — és ha én magának volnék, Párizsban próbálnék szerencsét és nem mennék vissza Pestre. Az olyan tehetséges ember, mint maga, ott bizonyosan szerencsét csinál. Én úgyis arra megyek, elviszem odáig s biztosítom róla, nem bánja meg, ha velem jön. Kolischnak felragyogott a szeme, de minél közelebb értek Párizshoz, annál jobban elhomályosodott. Mert a báró lelkes tanítványnak mutatkozott ugyan az úton is, de az instruktori díjakról egy szót se szólt. Ellenben, ahogy a párizsi pályaudvarra letette a mestert, mele, gén megszorította a kezét. — No ugye, nem bánta meg, hogy velem utazott? Nagyszerűen mulattunk. Sok szerencsét a párizsi élethez, kedves Kolisch! Forgott a világ a mesterrel, ahogy kifelé támolygott, s ha a paradicsomból kidobott Ádámot visszahívták volna, az nem lehetett volna boldogabb, mint ő volt, mikor a báró viszakiápolta. Biztosra vette, hogy most jön az aranyeső. — Nézze csak, Kolisch, hová írhatok én magának, ha valami tudatni valóm lesz? Persze, ilyenek a nagy urak. Nem akarják VILÁG 1923 augusztus 19. Magyarország pénzügyi helyzete és politikája Írta : Sir William Goode Sir William Goode, az osztrák reparációs bizottság volt elnöke, a kiváló angol pénzügyi szakember, aki ez idő szerint Budapesten időzik, arra a sok kérdésre, amit Magyarország mai pénzügyi helyzetét és követendő gazdasági és pénzügyi politikáját illetően, különösen tekintettel Németország gazdasági katasztrófájára hozzá intéztek, ezeket a rendkívül érdekes, pénzügyileg és politikailag egyaránt fontos észrevételeket bocsátja rendelkezésünkre. Addig, amíg a magyar kormány nincs abban a helyzetben, hogy azok fölött a tényezők fölött szabadon rendelkezhessék, amelyek közrehatásától valamely ország pénzügyi és gazdasági helyzete legelsősorban függ, nem lehetséges más pénzügyi politikát elképzelni, mint valamely időleges és szükségképpeni jellegűt. A dolgok mai állásánál semmiféle magyar kormány nem kezdeményezhetné komolyan valamely az ország pénzügyeit helyreállító konstruktív program végrehajtását, már csak abból az egyszerű okból sem, mert az ország gazdasági forrásai fölötti tökéletes rendelkezés ma nincs hatalmában. Ezt a hatalmat még mindig a Reparációs Bizottság tartja a kezében, az a testület tehát, amelynek legfőbb kötelessége, hogy Magyarországra más országok érdekében terheket rójjon. Mind a mai napig a Jóvátételi Bizottság sem ahhoz hozzá nem járult, hogy ennek a tehernek a kivetését elhalassza, sem meg nem engedte, hogy az ország jólétének forrásai a pénzügyi egyensúly helyreállítása céljából egyetlen lehetséges módon mozgósíthatók legyenek. Magyarország egyik pénzügyminiszterének hónapról-hónapra, avagy napról-napra változó pénzügyi politikája tehét egy kicsit jobb, lehet egy kicsit rosszabb, mint az elődjéé, ,de mindaddig," amíg a nemzet anyagi jólétének forrásait kizárólag a nemzet javára teljesen, hasznosítani nemtehet, lehetetlen az országot bármilyen állandó értékű pénzügyi koncepcióval gazdagítani. Ilyen körülmények között közhelynek látszik, hogy Magyarország politikájának a nemzet ereje egyesítésére kell irányulnna és hogy el kell tüntetni minden politikai vagy más nézeteltérést, vagy differenciát, egyedül azt tartva szem előtt, hogy az ország a Szövetséges és Társult Hatalmaktól visszanyerhesse gazdasági és pénzügyi akcióképességéinek azt a normális szabadságát, amely a nemzeti életnek alapvetően szükséges járuléka. Ha Magyarországnak ebben az erőfeszítésében sikere nem lesz — és pedig valószínűleg nem lesz, ha nem egész akarattal és egyesült erővel törekszik erre —, akkor nem kap külföldi kölcsönt. Külföldi kölcsön nélkül pedig teljesen lehetetlen lesz Magyarország álami költségvetésének vagy kereskedelmi mérlegének egyensúlyát helyreállítani és abban az esetben, nézetem szerint, lehetetlen lesz megmenteni az országot olyan pénzügyi összeomlástól, mely Németországénál is katasztrofálisabbé válhat Az alatt a kritikus periódus alatt amíg várakozni kell az elhatározásra, várjon a hatalmak hajlandók-e Magyarországnak a lehetőséget megadni, hogy gazdasági és pénzügyi menekülését saját maga verekeztja ki magának, a legtöbb, amit bármely magyar kormány tehet, az, hogy a lehetőséghez képest megakadályozza helyzetének lényeges megrosszabbodását. Nézetem szerint tehát életbevágó fontosságú minden lehetőt megkísérelni, hogy a koronát további eséstől megóvják. Minden egyéb meggondolásnak időlegesen — de csakis időlegesen— háttérbe kell szorulnia emögött a cél mögött. A magyar pénz árfolyamának túlságosan gyors esése veszélyeztetné a külföldi kölcsön lehetőségét, vagy talán egészen tönkre is tenné még abban az esetben is, ha a Reparációs Bizottság teljes mértékben hozzájárulna is, és a magyar újjáépítést minden bizonnyal, talán jó egynéhány évvel is, elhalasztaná. Hogy a drágulás és az ország belső rendjének fentartása körül mi mindem történhetik, azt legjobban annak kapcsán lehet megítélni, ami ma Németországban következett be. A világ éppen csak hogy kezdi megérteni mindazokat , pszichológiai és egyéb visszahatásokat, amelyek akkor köletkeznek, amikor egy pénznemet, amely valaha egészséges és tekintélyes volt, milliókban számolunk, amikor ezeknek a