Világ, 1924. augusztus (15. évfolyam, 156-180. szám)

1924-08-12 / 165. szám

Kedd Türr és a marsalai ezer ! A párizsi vívóversenyek után, melyek olyan kellemetlen módon támasztottak disszonanciát olaszok és magyarok közt, kétszeresen jóleső az a nemes ünnep, melyet tegnap együtt ült a két nemzet egy síremlék előtt. Szeretjük hal­lani, hogy az olaszok szívesen emlékeznek vissza az ő heroikus koruk magyar szerep­lőire, az olasz—magyar légióra, melynek ala­pos története még mindig nincs megírva, s fő­leg azokra a magyar vitézekre, akik már e magyar légió megszervezése előtt is felaján­lották életüket és vérüket Olaszország föl­szabadítására. Türr István volt közöttük a legkü­lönb. S midőn tegnap lehullt a lepel az ő síremléké­ről, lelki szemeimmel magam előtt láttam őt a szelídképű, mosolygós arcú aggastyánt, aki­vel ezelőtt húsz esztendővel hozott össze egy olasz—magyar ügy. De Gubernatis Angelo gróf, mindkettőnk közös barátja, akkoriban egy „latin szövetség“-féle szervezet alapításán fá­radozott. Főképpen a latin leán­­nyelveket beszélő nemzeteket igyekezett ugyan egybefog­lalni, de helyet akart juttatni az egyesülésben nekünk, magyaroknak is, mint akiknél a latin nyelv legtovább volt a törvényhozás nyelve is. Az akkori politikai viszonyok közt persze a legnagyobb óvatossággal kellett ezt az ügyet pertraktálni, minthogy ennek az „új-latin" szövetségnek, bár leplezetten, mégis csak egy kis politikai íze volt. Mielőtt hát ebben az ügyben szélesebb körű tanácskozást hívtunk volna össze, mely aztán az Otth­on Körben le is folyt, nekünk kettőnknek kellett a dolgot alaposan megbeszélnünk. Ennek a tervnek kö­szönhettem, hogy a generálissal néhány ked­ves, örökre feledhetetlen órát tölthettem és hogy levelesládámban néhány levelét is őriz­hetem. Egy ilyen találkozás alkalmával hoz­tam előtte szóba az ő dicsőséges múltjának legemlékezetesebb időszakát: azt az expedí­ciót, melyen Garibaldi ezer emberrel kelt ha­jóra a Genova melletti Quartónál, hogy azután a szicíliai Marsalában kikötve, néhány hét alatt rombadöntse a szicíliai és nápolyi Boupbon-uralmat. A „marsalai ezer“-nek sorai­­ban Türr István az első helyek egyikén állott, hisz Garibaldinak nemcsak hadsegéde volt, ha­nem legbizalmasabb, legmeghittebb barátja is. Mikor az olasz históriának e nagy napjait említettem, Türr mosolygott és mintha csak egy kedves adomát beszélne el, jókedvűen ezeket mondta : — Hagyja el, kedves barátom. Bír ez az egész világhírű marsalai expedíció meglehetős hebehurgyán volt előkészítve, és csak egy haj­szálon múlott, hogy az egész nagy vállalkozás csütörtököt nem mondott. Tudja, hogy május 8-án indultunk el két hajóval Quartóból. Ezer­­szál puskánk volt ugyan, de hozzávaló muní­ció egy szem se. Úgy volt tervezve, hogy a mu­níciót majd nyílt tengeren kapjuk, két halász­bárkától. De bizony mikor a találkozóhelyre érkeztünk, ott semmiféle halászbárkának nyoma sem volt. Garibaldi kétségbeesve jött hozzám és azt mondta : —­ Kedves barátom, mi most elmegyünk Or­betello elé. Ha annak a várnak a parancsnoka nem ad muníciót, akár mindjárt vissza is for­dulhatunk. Szedje össze minden diplomáciai ügyességét, talán kötélnek áll a kommandáns. Én persze szót fogadtam, csak egy írást kérve Garibalditól, amely így szólott : „Kérem, higyyen el mindent, amit hadsegédem, Türr ez­redes úr önnek mondani fog, és mozdítsa elő mindenképpen vállalkozásunkat, mely a haza nagyságát és a király dicsőségét fogja szol­gálni." Minthogy mi valamennyien civilben voltunk, és az egész vállalat titokban, a király és a kor­mány tudta nélkül volt előkészítve, nem igen bíztam a sikerben. Az orbetellői várparancsnok­ csakugyan azt felelte, hogy föllebbvalói parancsa nélkül nem adhatja át a vár munícióját. Én igyekeztem őt meggyőzni, hogy a mi expedíciónk a kor­mány és a király tudtával és helyeslésével megy végbe. A parancsnok azt felelte, hogy készséggel elhiszi ezt, de én, mint katona, meg fogom érteni, hogy írásos rendelet nélkül még­sem tehet eleget az én kérésemnek. Én erre azt kérdeztem tőle: megelégszik-e azzal, ha a király kabinetirodájától kapja a rendeletet ? Giorgini — így hívták a parancs­nokot — azt felelte : hogyne ! Erre én rögtön levelet írtam Trocchi barátomnak, Viktor Emá­­nuel adjutánsának, amelyben kértem, hogy a mi muníciónk valami végzetes zavar követ­keztében Genovában maradt, s ezért utasítást kérünk az orbetellói kommandáns számára, hogy az ottani várban lévő munícióval segítsen ki bennünket. Mikor e levél megvolt, Giorgini azt mondta, hogy most már rendben lesz min­den, mihelyt megjön a válasz. Hogy-hogy ? — kérdeztem én. — Hát ön meg akarja várni a választ ? Hiszen abba beletelik egy hét ! Itt nincs se távíró, se vasút. Mit gondol, vállal­hatja azt a felelősséget, hogy az ön késedelme következtében azalatt Szicíliában összelövöl­­dözik a mi szegény fölkelő bajtársainkat ? Giorgini meghökkent, és nagy lelki tusa után végre azt felelte: — Nos hát, ha ön, ezredes úr, azt mondja, hogy őfelsége bizonnyal ki fogja adni a szükséges utasítást, akkor én ren­delkezésére bocsátom a váram arzenálisát. Így azután kaptunk is tőle pár ezer töltényt, néhány hordó lőport, sőt a várban lévő hat ágyú közül is átengedett nekünk hármat. Meg voltunk mentve. Ha én nem tudok olyan merészen és ügye­sen hazudni, és hogyha a szegény kommandáns nem olyan hiszékeny, akkor a történet ma nem beszélhetne marsalai expedicióról. Giorgi­­nit később haditörvényszék elé is állították könnyelműsége miatt és bizony nagy után­járásunkba került, hogy megkegyelmezzenek neki. Láthatja barátom, hogy mint az egyes ember, úgy a nemzetek életében is mekkora szerep jut a véletlennek­, vagy mondjuk a jó­szerencsének. Ezt a gondolatot írta be azután Türr abba a kis füzetbe is, melyet szeretetreméltó dediká­­cióval emlékül­ átadott nekem. A végén ennek a kis munkának, melyben főképpen azt bizo­nyítja, hogy a marsalai expedíció sikerében semmi része sem volt az ott horgonyzó angol hajóhadnak, ezt írta be sajátkezű­leg: „Igenis, mi mindent csak az emberi sors ama legfőbb intézőjének köszönhetünk, amelyet úgy hívnak, hogy Fortuna." Elolvastam ezt a pár sort, és csak annyit mondtam: „Tábornok úr, ez igaz lehet, de igaz az a latin mondás is, hogy audaces Fortuna juvat, a jószerencse is csak a bátrakat segíti !“ Türr István nemes, mozgalmas, szép életet élt, ő maga azt mondta nekem, hogy boldog­nak is tartja az életét. És boldog volt halála is, mert nem kellett megérnie, hogy szülő­hazája és fogadott hazája fiai fegyverben áll­janak egymás ellen, és nem k­­llett megérnie azt sem, ami ezután következett. .. Radó Antal. VILÁG Három nap múlva véget ér a londoni konferencia Londonból jelenti a Világ tudósítója. Miután Herriot miniszterelnök visszatért Londonba, a tizenhatok tanácsa ma délelőtt tizenegy órakor MacDonald elnöklete alatt ismét összeült. Napirenden szerepeltek az összes politikai és gazdasági kérdések, ame­­lyekben a döntést a delegációk vezetőinek tartották fenn, valamint a két szakértői bi­zottság jelentéseinek jóváhagyása. Az a tény, hogy a napirend az összes fontos kérdéseket felöleli, jellemző arra a gyorsított tempóra, amellyel a tizenhatok tanácsa a konferencia utolsó felvonását lepergeti. Mivel Herriot úgy a pártoktól, mint a kor­mány tagjaitól szabad kezet kapott szándé­kainak keresztülvitelére, most­ már nem áll semmi sem útjában annak, hogy a londoni konferencia tárgyalásait három nap alatt be­fejezzék. Jólértesült források szerint Herriot egyáltalán nem idegenkedik attól a megol­dástól, amelyet a németek követelnek, hogy a Ruhr-vidéket három, vagy négy hónap alatt ürítsék ki, de ez esetben Németország­tól a franciák gazdasági koncessziókat várnak. Az amnesztia-kérdésben teljes megegyezés jött létre. Az összes ruhrvidéki foglyokat szabadon fogják bocsátani, ennek ellenében azonban Németország az összes szeparatis­­táknak megkegyelmez. Stresemann dr. külügyminiszter azt hiszi, hogy szerdán este Londonból összehívhatja a birodalmi gyűlés külügyi bizottságát, hogy teljes áttekintő jelentést adhasson a londoni konferencia eredményeiről. A birodalmi gyűlés maga ez esetben a jövő hét folyamán ülne össze, hogy letárgyalja a Dawes-tervezet keresztülvitelére vonatkozó javaslatokat. November második felében ül össze az újabb nemzetközi konferencia Párizsból jelentik: Clémentel pénzügymi­niszter tegnap közölte a sajtó egyik képvi­selőjével, hogy MacDonald-dal megegyezett a szövetséges pénzügyminiszterek újabb konferenciájának összehívása ügyében. Ez a konferencia a szövetségesek egymás kö­zötti adósságainak kérdését fogja majd ren­dezni. Mindenesetre meg akarják várni a konfe­rencia összehívásával azt az időpontot, ami­korra az Egyesült Államok is részt vehetnek ezen a konferencián. Minthogy az elnökvá­lasztás csak november 11-én lesz Ameriká­ban, november 15-ike előtt nem igen ve­hetne részt Amerika a konferencián, való­színű tehát, hogy a szövetséges pénzügymi­niszterek november második felében fogják i­dsz­­teni Párizsban konferenciájukat. Nagyfokú enyhülés Az Ituias-iroda jelenti Londonból. A kon­ferencia köreiben ma nagyfokú enyhülés állott be, amióta tudomást vettek arról, hogy Franciaország hajlandó csapatait a Dawes­­terv életbeléptetésétől számított egy év múlva a Ruhr-vidékről kivonni. Általános az a felfogás, hogy Németország vita nélkül elfogadja a francia kormánynak a rajna­­mesztfáliai medence katonai kiürítésének feltételeit, nevezetesen a francia—német ke­reskedelmi egyezmény előzetes megkötését. A konferencia munkája ezentúl szinte ki­záróan a szövetségesek és a német miniszte­rek közvetlen eszmecseréjének formájában fog folyni. Stresemann dr. német külügymi­niszter ma délután Clementel francia pénz­ügyminiszterrel hosszabb megbeszélést foly­tatott, amelyen valószínűen a kereskedelmi egyezmény megkötésére szükséges diplomá­ciai tárgyalások előkészítéséről volt szó. Herriot miniszterelnök előreláthatóan még ma tanácskozni fog a német miniszter"’-"-el a katonai ellenőrzés megkezdéséről. Bizalom és optimizmus Londonból jelentik. Az értekezlet ese­ményei a hét végétől kezdve gyorsan ha­ladtak előre és amikor a tizennégyes tanács ma délelőtt összeült, a tanácskozás a biza­lom és az optimizmus légkörében indult meg, amelyet részben az a tény idézett elő, hogy minden bizottsági munkát befejeztek, még inkább azonban az Herriot párizsi ta­nácskozásairól érkezett jelentés. A francia miniszterelnök Clementel pénzügyminiszter­rel és Nollet tábornok hadügyminiszterrel az éjszaka folyamán utazott vissza Lon­donba és a tizennégyes tanács ülésén már meg is jelent. Arra számítottak, hogy az ér­tekezleten beszámol a Ruhr katonai kiürí­­tésére vonatkozó végleges francia—belga javaslatokról. Ámbár hivatalosan még nem tudnak róla, általánosan elterjedt az a hír, hogy a francia miniszterek csatlakoztak ahhoz a­ nézethez, hogy a Ruhr-vidék­ről a csapatokat belátható időn belül, sőt meg­állapított határidőre vissza lehet vonni. Ami a kereskedelmi kompenzációt illeti, amit egyesek szerint meg kell követelni, egy ilyen végleges kiürítésért, rámutatnak, hogy a jövő évben automatikusan megszűnnek a versaillesi szerződésnek azok a rendelkezé­sei, amelyek védelmet nyújtanak a szövetsé­gesek áruinak Né­metország részéről való hátrányos megkülönböztetése ellen és a franciák és belgák kénytelenek volnának ezután az időpont után bizonyos védelmet biztosítani maguknak. Azt hiszik, hogy a katonai kiürítés ügyében létrejövő megálla­podás önműködően megoldja a másik vitás kérdést is, még­pedig a francia-belga vasúti személyzetnek a Rajna balpartján bizonyos vonalakon való visszatartását, aminek nyil­vánvaló célja az, hogy a megszállott terüle­ten lévő csapatok mozgását biztosítsa. A Daily Telegraph szerint a francia kor­mánynak a kartúmi kiürítés ü­gyében tanúsí­tott józan magatartása bizonnyal lényegesen megkönnyíti a korai és szerencsés megol­dást. „A francia miniszterelnök a segédei — mondja a lap — nagy megnyugvásra tet­tek szert a hetes tanács szombati ülésén irán­tuk mutatott bizalom láttára, főképpen abban a tekintetben, hogy a kölni zónát a jövő év februárjában a b­it csapatok csak abban az esetben ürítik ki, ha a német biro­dalom mostantól kezdve teljesíti úgy a béke­­szerződésből, mint a Dawes-tervből szár­mazó kötelezettségeit. Azt, hogy mennyiben teljesítette Németország ezt az előfeltételt, a szövetséges kormányok és jogi tanácsadói fogják megvitatni rövid idővel a békeszerző­désben megjelölt első zóna kiürítése előtt. Amerika közbelépése Londonból jelenti a Világ tudósítója. Mikor szombaton ismeretessé vált, hogy Herriot, Clémentel és Nollet Párizsba men­nek, Londonban ismét pesszimista hangu­lat kerekedett felül. Londoni és newyorki pénzügyi körökben a fontot és frankot is­mét alacsonyabban értékelték. Ekkor az összes szövetségesek értésére adták a fran­cia delegációnak, hogy minden függő kér­désben számíthatnak támogatásukra, ha ez a katonai kérdések tisztázását elősegítheti. Az amerikai megbízott is közölte ezt a fran­cia delegációval és hozzátette azt is, hogy egész személyes befolyását hajlandó latba­­vetni a németeknél, hogy azok minden le­hetséges koncessziót megadjanak a fran­ciáknak, csakhogy a katonai kiürítés kér­dése véglegesen elintézhető legyen. Tegnap a vasárnapi nyugalom ellenére is a konferencia bizottságai teljes mértékben folytatták munkálataikat. Különösen a szak­értői bizottság dolgozott az egész napon ke­resztül. Déli tizenkettőkor mind a három al­bizottság ülést tartott. Amikor a francia mi­nisztertanács döntése ismeretessé vált, a konferencia köreinek hangulata rögtön jó­val optimistábbá változott. Azt hiszik és re­ Georgikon írta : Móra Ferenc VI. Külön fejezet a bodzáról Ha visszanézek esztendeim ködbemosódó alléjában, a legvégén egy bodzafát látok. Azon túl nincs semmi, hanem erre a kaszvadt öreg fára elég tisztán emlékszem. Úgy gubbasztott a pernyésgödrünk szélén, mint valami szürke bo­szorkány. A koronáját nem látom, akkor ne­­kem elérhetetlen magasságban volt az, de a töve körül nagyon otthon vagyok. Soha olyan kövér giliszták nem lesznek többet a világon, mint amilyeneket ott lehetett találni. Akkor ál­talában sokkal kövérebb volt a világ, mint az újkorban. A tyúkok is, akik ott kapargáltak a nyirkos földben és első szerelmem is, Kamilla, a zsidó kántor lánya, aki azt hiszem, inkább lopott dióimért, mint egyéni kiválóságomért volt hozzám kegyes. Szerencse, hogy az ilyes­mire csak akkor jön már rá az ember, mikor elmen a haja és megjön az a tehetsége, hogy humort tud tetetni. Kamilla kitanult nő volt már akkor, talán ötéves is lehetett, minden­esetre öregebb és tapasztaltabb volt nálam és ösztönösen tudta azt az újságot, amit nekünk, ostoba férfiaknak mindig újra kell tanulnunk, hogy a nők többnyire a férfiak gyönge ellen­állásának esnek áldozatul. A vezetéknevét különben már nem tudom Kamillának s életíróim számára csak annyit je­gyezhetek föl, hogy kócos, fekete sörénye volt és szögletes, nagy feje, mint a shettlandi pó­­niknak. De talán nemzetgazdasági vonatkozá­sainál fogva fontosabb ennél az az emlékem, hogy egyszer az édesapám a bodzabogyóból pá­linkát akart főzni. Nem az Auri sacra James bántotta szegényt, hanem a fantáziája nem ha­gyott neki nyugtot, amely a subákra is mindig olyan cifraságokat varratott vele, amik többe voltak neki, mint amennyit értek. Úgy emlék­szem, a bodzaszüretre is ráfizettünk, mert a bodzából nem lett akovita, de míg vesződtünk vele, a szilvatermésünk mind ott rothadt a fa alatt. Olyan fátum, amely azóta énvelem is többször ismétlődött már e világi életben. íme, ennyi emlék köt engem a bodzafához, de azért nem mondhatnám, hogy valami kü­lönös kegyben áll előttem ez a fává gyökere­sedett tót deák. Mert határozottan van benne valami tótos, akár mikor a széles, lapos virág­kalapjával integet, akár mikor az érett fekete bogyóival vigyorog. A ravaszsága meg tiszta szláv nemzeti vonás, azt látom itt az erdőben is. Egészen úgy sompolyog be a szabad fák társadalmába, mint ahogy Heraklius császár idejében a zsupánok beszivárogtak Attila gaz­dátlan uradalmába. A nép szíveli a bodzát, mert igénytelen, mint ő maga és ha haszon nincs is belőle, gondot se kell rá viselni. Az erdőszélben tanyák vannak és rendesen minden tanya körül ott kujtorog a bodza, mint a legprimitívebb díszfa. Hívni se kell, megtelepszik magától és min­denütt jól érzi magát, ahol embert érez. Igen, csakhogy jóravaló bodza ismeri a pol­gári kötelességét. Akármit tanít a bodzák katekizmusa, ő is csak avégre van a földön, hogy a magja ki ne vesszen. S nem is lehetne mondani, hogy a bodzát megmételyezték volna matikus tanai. Senki se látott még bodzát, ame­lyik csak egy bogyót termett volna. Millió bogyót terem és abban három millió mag van. Szóval megvan benne a jószándék, hogy egy nagy bodzás kertté változtassa a világot kelet­től nyugatig. Szerencsére az isten csak tehetséget adott neki, de módot nem adott hozzá. A bodza pelyhe nem repül, mint a nyárfa pelyhe, vagy a juhar biplánja, a szél szél nem rázza, mint az akácét. Ha lepotyog a fáról, abból a bodza­­nemzetségnek nem so­k haszna van, mert az anya-bodza nem olyan bolond, hogy életében kiadja a just a gyerekeinek. Egy-két mag ha ki­kel is a fa tövében, de meg nem merevedik. Bodza anyó elfogja előlük a napot és elveszi az ennivalót. Mi tesz most a ravasz bodza, hogy domínium­hoz juttassa magzatjait? Hát bizony fuvarral szállíttatja el őket hetedhét fa ellen. Fuvarosnak­ a verebet szerzi meg, ezt a világ szemtelenjét, aki mindig ott lebzsel, ahol embert érez. Szólni ugyan nem tud hozzá a bodza, de az anyai sze­retet találékony. Fekete bogyóba bujtatja a magjait s hogy még szembetűnőbbek legyenek, vérpiros pólyakötő kocsánkákon lógatja őket. Még pedig sokat együtt, fürtöstől, hogy már messziről szemet szúrhassanak a verébnek: — Itt vagyunk, kövérek vagyunk, édesek va­gyunk, ide gyere csak! A veréb szót fogad és szemelget az isten­­terítette asztalon: — Csipp-csupp, — mondogatja afféle elége­dettséggel, amilyennel az ember a hústalan napi ebédet dicséri. Csipp-csupp szemecskékkel töl­tözni is jobb, mint éhen kódorogni. Hirtelen egy ajtó csapódik valahol. Vércse vijjog a magasban, vagy macska ugrik­ le a gócé tetejéről. Surr,­­ a veréb fölrebben­és suta szárnyaival bevágódik az erdőbe. Nem éppen me­ss­ze, mert a nagy utazásnak nem barátja, de olyan sietve, hogy a borravalót csak röpté­ben petyegteti el és a száját se ér rá megtörölni, egész az akácfáig. Ez azonban az az első dolga, hogy a csőrét, amelyen megtapadt egy-két ra­gadós bodzamag, hozzádörzsöli az ághoz. A többihez aztán neki már semmi köze, noha a bodzamag pályafutása még nincs befejezve, sőt csak most kezdődik. Az ágról lepereg a földre, de csak a színére. Neki pedig szegény­kének, ha meg akar élni, beljebb kell kerülni a jó meleg és puha bölcsőbe. Ezt a dajkaszere­pet a tyúkocska végzi el, aki ott tesz-vesz a fa alatt s addig kipirgél-kapargál,­­míg a bodza­­magot betemeti földdel. Bodzaanyó most már nyugodtan vetkezhet neki a téli álomnak , faja fönmaradása biztosítva van. A veréb öt-hatszáz méternél mélyebben nem megy az erdőbe. Idáig a tyúk is e­lkalandozgat a tanyáról. Ennél kintebb sehol sem látni bod­zát az erdő fái közt, de ezen a körön belül léptem­ nyomon találkozni a kis bodza-suhan­­cokkal­. Hát ilyen stréber teremté­s ez a bodza, íme, még itt is külön fejezetet módolt ki magának. 1924 augusztus 12. 5

Next