Világ, 1924. augusztus (15. évfolyam, 156-180. szám)
1924-08-12 / 165. szám
Kedd Türr és a marsalai ezer ! A párizsi vívóversenyek után, melyek olyan kellemetlen módon támasztottak disszonanciát olaszok és magyarok közt, kétszeresen jóleső az a nemes ünnep, melyet tegnap együtt ült a két nemzet egy síremlék előtt. Szeretjük hallani, hogy az olaszok szívesen emlékeznek vissza az ő heroikus koruk magyar szereplőire, az olasz—magyar légióra, melynek alapos története még mindig nincs megírva, s főleg azokra a magyar vitézekre, akik már e magyar légió megszervezése előtt is felajánlották életüket és vérüket Olaszország fölszabadítására. Türr István volt közöttük a legkülönb. S midőn tegnap lehullt a lepel az ő síremlékéről, lelki szemeimmel magam előtt láttam őt a szelídképű, mosolygós arcú aggastyánt, akivel ezelőtt húsz esztendővel hozott össze egy olasz—magyar ügy. De Gubernatis Angelo gróf, mindkettőnk közös barátja, akkoriban egy „latin szövetség“-féle szervezet alapításán fáradozott. Főképpen a latin leánnyelveket beszélő nemzeteket igyekezett ugyan egybefoglalni, de helyet akart juttatni az egyesülésben nekünk, magyaroknak is, mint akiknél a latin nyelv legtovább volt a törvényhozás nyelve is. Az akkori politikai viszonyok közt persze a legnagyobb óvatossággal kellett ezt az ügyet pertraktálni, minthogy ennek az „új-latin" szövetségnek, bár leplezetten, mégis csak egy kis politikai íze volt. Mielőtt hát ebben az ügyben szélesebb körű tanácskozást hívtunk volna össze, mely aztán az Otthon Körben le is folyt, nekünk kettőnknek kellett a dolgot alaposan megbeszélnünk. Ennek a tervnek köszönhettem, hogy a generálissal néhány kedves, örökre feledhetetlen órát tölthettem és hogy levelesládámban néhány levelét is őrizhetem. Egy ilyen találkozás alkalmával hoztam előtte szóba az ő dicsőséges múltjának legemlékezetesebb időszakát: azt az expedíciót, melyen Garibaldi ezer emberrel kelt hajóra a Genova melletti Quartónál, hogy azután a szicíliai Marsalában kikötve, néhány hét alatt rombadöntse a szicíliai és nápolyi Boupbon-uralmat. A „marsalai ezer“-nek soraiban Türr István az első helyek egyikén állott, hisz Garibaldinak nemcsak hadsegéde volt, hanem legbizalmasabb, legmeghittebb barátja is. Mikor az olasz históriának e nagy napjait említettem, Türr mosolygott és mintha csak egy kedves adomát beszélne el, jókedvűen ezeket mondta : — Hagyja el, kedves barátom. Bír ez az egész világhírű marsalai expedíció meglehetős hebehurgyán volt előkészítve, és csak egy hajszálon múlott, hogy az egész nagy vállalkozás csütörtököt nem mondott. Tudja, hogy május 8-án indultunk el két hajóval Quartóból. Ezerszál puskánk volt ugyan, de hozzávaló muníció egy szem se. Úgy volt tervezve, hogy a muníciót majd nyílt tengeren kapjuk, két halászbárkától. De bizony mikor a találkozóhelyre érkeztünk, ott semmiféle halászbárkának nyoma sem volt. Garibaldi kétségbeesve jött hozzám és azt mondta : — Kedves barátom, mi most elmegyünk Orbetello elé. Ha annak a várnak a parancsnoka nem ad muníciót, akár mindjárt vissza is fordulhatunk. Szedje össze minden diplomáciai ügyességét, talán kötélnek áll a kommandáns. Én persze szót fogadtam, csak egy írást kérve Garibalditól, amely így szólott : „Kérem, higyyen el mindent, amit hadsegédem, Türr ezredes úr önnek mondani fog, és mozdítsa elő mindenképpen vállalkozásunkat, mely a haza nagyságát és a király dicsőségét fogja szolgálni." Minthogy mi valamennyien civilben voltunk, és az egész vállalat titokban, a király és a kormány tudta nélkül volt előkészítve, nem igen bíztam a sikerben. Az orbetellői várparancsnok csakugyan azt felelte, hogy föllebbvalói parancsa nélkül nem adhatja át a vár munícióját. Én igyekeztem őt meggyőzni, hogy a mi expedíciónk a kormány és a király tudtával és helyeslésével megy végbe. A parancsnok azt felelte, hogy készséggel elhiszi ezt, de én, mint katona, meg fogom érteni, hogy írásos rendelet nélkül mégsem tehet eleget az én kérésemnek. Én erre azt kérdeztem tőle: megelégszik-e azzal, ha a király kabinetirodájától kapja a rendeletet ? Giorgini — így hívták a parancsnokot — azt felelte : hogyne ! Erre én rögtön levelet írtam Trocchi barátomnak, Viktor Emánuel adjutánsának, amelyben kértem, hogy a mi muníciónk valami végzetes zavar következtében Genovában maradt, s ezért utasítást kérünk az orbetellói kommandáns számára, hogy az ottani várban lévő munícióval segítsen ki bennünket. Mikor e levél megvolt, Giorgini azt mondta, hogy most már rendben lesz minden, mihelyt megjön a válasz. Hogy-hogy ? — kérdeztem én. — Hát ön meg akarja várni a választ ? Hiszen abba beletelik egy hét ! Itt nincs se távíró, se vasút. Mit gondol, vállalhatja azt a felelősséget, hogy az ön késedelme következtében azalatt Szicíliában összelövöldözik a mi szegény fölkelő bajtársainkat ? Giorgini meghökkent, és nagy lelki tusa után végre azt felelte: — Nos hát, ha ön, ezredes úr, azt mondja, hogy őfelsége bizonnyal ki fogja adni a szükséges utasítást, akkor én rendelkezésére bocsátom a váram arzenálisát. Így azután kaptunk is tőle pár ezer töltényt, néhány hordó lőport, sőt a várban lévő hat ágyú közül is átengedett nekünk hármat. Meg voltunk mentve. Ha én nem tudok olyan merészen és ügyesen hazudni, és hogyha a szegény kommandáns nem olyan hiszékeny, akkor a történet ma nem beszélhetne marsalai expedicióról. Giorginit később haditörvényszék elé is állították könnyelműsége miatt és bizony nagy utánjárásunkba került, hogy megkegyelmezzenek neki. Láthatja barátom, hogy mint az egyes ember, úgy a nemzetek életében is mekkora szerep jut a véletlennek, vagy mondjuk a jószerencsének. Ezt a gondolatot írta be azután Türr abba a kis füzetbe is, melyet szeretetreméltó dedikációval emlékül átadott nekem. A végén ennek a kis munkának, melyben főképpen azt bizonyítja, hogy a marsalai expedíció sikerében semmi része sem volt az ott horgonyzó angol hajóhadnak, ezt írta be sajátkezűleg: „Igenis, mi mindent csak az emberi sors ama legfőbb intézőjének köszönhetünk, amelyet úgy hívnak, hogy Fortuna." Elolvastam ezt a pár sort, és csak annyit mondtam: „Tábornok úr, ez igaz lehet, de igaz az a latin mondás is, hogy audaces Fortuna juvat, a jószerencse is csak a bátrakat segíti !“ Türr István nemes, mozgalmas, szép életet élt, ő maga azt mondta nekem, hogy boldognak is tartja az életét. És boldog volt halála is, mert nem kellett megérnie, hogy szülőhazája és fogadott hazája fiai fegyverben álljanak egymás ellen, és nem kllett megérnie azt sem, ami ezután következett. .. Radó Antal. VILÁG Három nap múlva véget ér a londoni konferencia Londonból jelenti a Világ tudósítója. Miután Herriot miniszterelnök visszatért Londonba, a tizenhatok tanácsa ma délelőtt tizenegy órakor MacDonald elnöklete alatt ismét összeült. Napirenden szerepeltek az összes politikai és gazdasági kérdések, amelyekben a döntést a delegációk vezetőinek tartották fenn, valamint a két szakértői bizottság jelentéseinek jóváhagyása. Az a tény, hogy a napirend az összes fontos kérdéseket felöleli, jellemző arra a gyorsított tempóra, amellyel a tizenhatok tanácsa a konferencia utolsó felvonását lepergeti. Mivel Herriot úgy a pártoktól, mint a kormány tagjaitól szabad kezet kapott szándékainak keresztülvitelére, most már nem áll semmi sem útjában annak, hogy a londoni konferencia tárgyalásait három nap alatt befejezzék. Jólértesült források szerint Herriot egyáltalán nem idegenkedik attól a megoldástól, amelyet a németek követelnek, hogy a Ruhr-vidéket három, vagy négy hónap alatt ürítsék ki, de ez esetben Németországtól a franciák gazdasági koncessziókat várnak. Az amnesztia-kérdésben teljes megegyezés jött létre. Az összes ruhrvidéki foglyokat szabadon fogják bocsátani, ennek ellenében azonban Németország az összes szeparatistáknak megkegyelmez. Stresemann dr. külügyminiszter azt hiszi, hogy szerdán este Londonból összehívhatja a birodalmi gyűlés külügyi bizottságát, hogy teljes áttekintő jelentést adhasson a londoni konferencia eredményeiről. A birodalmi gyűlés maga ez esetben a jövő hét folyamán ülne össze, hogy letárgyalja a Dawes-tervezet keresztülvitelére vonatkozó javaslatokat. November második felében ül össze az újabb nemzetközi konferencia Párizsból jelentik: Clémentel pénzügyminiszter tegnap közölte a sajtó egyik képviselőjével, hogy MacDonald-dal megegyezett a szövetséges pénzügyminiszterek újabb konferenciájának összehívása ügyében. Ez a konferencia a szövetségesek egymás közötti adósságainak kérdését fogja majd rendezni. Mindenesetre meg akarják várni a konferencia összehívásával azt az időpontot, amikorra az Egyesült Államok is részt vehetnek ezen a konferencián. Minthogy az elnökválasztás csak november 11-én lesz Amerikában, november 15-ike előtt nem igen vehetne részt Amerika a konferencián, valószínű tehát, hogy a szövetséges pénzügyminiszterek november második felében fogják idszteni Párizsban konferenciájukat. Nagyfokú enyhülés Az Ituias-iroda jelenti Londonból. A konferencia köreiben ma nagyfokú enyhülés állott be, amióta tudomást vettek arról, hogy Franciaország hajlandó csapatait a Dawesterv életbeléptetésétől számított egy év múlva a Ruhr-vidékről kivonni. Általános az a felfogás, hogy Németország vita nélkül elfogadja a francia kormánynak a rajnamesztfáliai medence katonai kiürítésének feltételeit, nevezetesen a francia—német kereskedelmi egyezmény előzetes megkötését. A konferencia munkája ezentúl szinte kizáróan a szövetségesek és a német miniszterek közvetlen eszmecseréjének formájában fog folyni. Stresemann dr. német külügyminiszter ma délután Clementel francia pénzügyminiszterrel hosszabb megbeszélést folytatott, amelyen valószínűen a kereskedelmi egyezmény megkötésére szükséges diplomáciai tárgyalások előkészítéséről volt szó. Herriot miniszterelnök előreláthatóan még ma tanácskozni fog a német miniszter"’-"-el a katonai ellenőrzés megkezdéséről. Bizalom és optimizmus Londonból jelentik. Az értekezlet eseményei a hét végétől kezdve gyorsan haladtak előre és amikor a tizennégyes tanács ma délelőtt összeült, a tanácskozás a bizalom és az optimizmus légkörében indult meg, amelyet részben az a tény idézett elő, hogy minden bizottsági munkát befejeztek, még inkább azonban az Herriot párizsi tanácskozásairól érkezett jelentés. A francia miniszterelnök Clementel pénzügyminiszterrel és Nollet tábornok hadügyminiszterrel az éjszaka folyamán utazott vissza Londonba és a tizennégyes tanács ülésén már meg is jelent. Arra számítottak, hogy az értekezleten beszámol a Ruhr katonai kiürítésére vonatkozó végleges francia—belga javaslatokról. Ámbár hivatalosan még nem tudnak róla, általánosan elterjedt az a hír, hogy a francia miniszterek csatlakoztak ahhoz a nézethez, hogy a Ruhr-vidékről a csapatokat belátható időn belül, sőt megállapított határidőre vissza lehet vonni. Ami a kereskedelmi kompenzációt illeti, amit egyesek szerint meg kell követelni, egy ilyen végleges kiürítésért, rámutatnak, hogy a jövő évben automatikusan megszűnnek a versaillesi szerződésnek azok a rendelkezései, amelyek védelmet nyújtanak a szövetségesek áruinak Németország részéről való hátrányos megkülönböztetése ellen és a franciák és belgák kénytelenek volnának ezután az időpont után bizonyos védelmet biztosítani maguknak. Azt hiszik, hogy a katonai kiürítés ügyében létrejövő megállapodás önműködően megoldja a másik vitás kérdést is, mégpedig a francia-belga vasúti személyzetnek a Rajna balpartján bizonyos vonalakon való visszatartását, aminek nyilvánvaló célja az, hogy a megszállott területen lévő csapatok mozgását biztosítsa. A Daily Telegraph szerint a francia kormánynak a kartúmi kiürítés ügyében tanúsított józan magatartása bizonnyal lényegesen megkönnyíti a korai és szerencsés megoldást. „A francia miniszterelnök a segédei — mondja a lap — nagy megnyugvásra tettek szert a hetes tanács szombati ülésén irántuk mutatott bizalom láttára, főképpen abban a tekintetben, hogy a kölni zónát a jövő év februárjában a bit csapatok csak abban az esetben ürítik ki, ha a német birodalom mostantól kezdve teljesíti úgy a békeszerződésből, mint a Dawes-tervből származó kötelezettségeit. Azt, hogy mennyiben teljesítette Németország ezt az előfeltételt, a szövetséges kormányok és jogi tanácsadói fogják megvitatni rövid idővel a békeszerződésben megjelölt első zóna kiürítése előtt. Amerika közbelépése Londonból jelenti a Világ tudósítója. Mikor szombaton ismeretessé vált, hogy Herriot, Clémentel és Nollet Párizsba mennek, Londonban ismét pesszimista hangulat kerekedett felül. Londoni és newyorki pénzügyi körökben a fontot és frankot ismét alacsonyabban értékelték. Ekkor az összes szövetségesek értésére adták a francia delegációnak, hogy minden függő kérdésben számíthatnak támogatásukra, ha ez a katonai kérdések tisztázását elősegítheti. Az amerikai megbízott is közölte ezt a francia delegációval és hozzátette azt is, hogy egész személyes befolyását hajlandó latbavetni a németeknél, hogy azok minden lehetséges koncessziót megadjanak a franciáknak, csakhogy a katonai kiürítés kérdése véglegesen elintézhető legyen. Tegnap a vasárnapi nyugalom ellenére is a konferencia bizottságai teljes mértékben folytatták munkálataikat. Különösen a szakértői bizottság dolgozott az egész napon keresztül. Déli tizenkettőkor mind a három albizottság ülést tartott. Amikor a francia minisztertanács döntése ismeretessé vált, a konferencia köreinek hangulata rögtön jóval optimistábbá változott. Azt hiszik és re Georgikon írta : Móra Ferenc VI. Külön fejezet a bodzáról Ha visszanézek esztendeim ködbemosódó alléjában, a legvégén egy bodzafát látok. Azon túl nincs semmi, hanem erre a kaszvadt öreg fára elég tisztán emlékszem. Úgy gubbasztott a pernyésgödrünk szélén, mint valami szürke boszorkány. A koronáját nem látom, akkor nekem elérhetetlen magasságban volt az, de a töve körül nagyon otthon vagyok. Soha olyan kövér giliszták nem lesznek többet a világon, mint amilyeneket ott lehetett találni. Akkor általában sokkal kövérebb volt a világ, mint az újkorban. A tyúkok is, akik ott kapargáltak a nyirkos földben és első szerelmem is, Kamilla, a zsidó kántor lánya, aki azt hiszem, inkább lopott dióimért, mint egyéni kiválóságomért volt hozzám kegyes. Szerencse, hogy az ilyesmire csak akkor jön már rá az ember, mikor elmen a haja és megjön az a tehetsége, hogy humort tud tetetni. Kamilla kitanult nő volt már akkor, talán ötéves is lehetett, mindenesetre öregebb és tapasztaltabb volt nálam és ösztönösen tudta azt az újságot, amit nekünk, ostoba férfiaknak mindig újra kell tanulnunk, hogy a nők többnyire a férfiak gyönge ellenállásának esnek áldozatul. A vezetéknevét különben már nem tudom Kamillának s életíróim számára csak annyit jegyezhetek föl, hogy kócos, fekete sörénye volt és szögletes, nagy feje, mint a shettlandi póniknak. De talán nemzetgazdasági vonatkozásainál fogva fontosabb ennél az az emlékem, hogy egyszer az édesapám a bodzabogyóból pálinkát akart főzni. Nem az Auri sacra James bántotta szegényt, hanem a fantáziája nem hagyott neki nyugtot, amely a subákra is mindig olyan cifraságokat varratott vele, amik többe voltak neki, mint amennyit értek. Úgy emlékszem, a bodzaszüretre is ráfizettünk, mert a bodzából nem lett akovita, de míg vesződtünk vele, a szilvatermésünk mind ott rothadt a fa alatt. Olyan fátum, amely azóta énvelem is többször ismétlődött már e világi életben. íme, ennyi emlék köt engem a bodzafához, de azért nem mondhatnám, hogy valami különös kegyben áll előttem ez a fává gyökeresedett tót deák. Mert határozottan van benne valami tótos, akár mikor a széles, lapos virágkalapjával integet, akár mikor az érett fekete bogyóival vigyorog. A ravaszsága meg tiszta szláv nemzeti vonás, azt látom itt az erdőben is. Egészen úgy sompolyog be a szabad fák társadalmába, mint ahogy Heraklius császár idejében a zsupánok beszivárogtak Attila gazdátlan uradalmába. A nép szíveli a bodzát, mert igénytelen, mint ő maga és ha haszon nincs is belőle, gondot se kell rá viselni. Az erdőszélben tanyák vannak és rendesen minden tanya körül ott kujtorog a bodza, mint a legprimitívebb díszfa. Hívni se kell, megtelepszik magától és mindenütt jól érzi magát, ahol embert érez. Igen, csakhogy jóravaló bodza ismeri a polgári kötelességét. Akármit tanít a bodzák katekizmusa, ő is csak avégre van a földön, hogy a magja ki ne vesszen. S nem is lehetne mondani, hogy a bodzát megmételyezték volna matikus tanai. Senki se látott még bodzát, amelyik csak egy bogyót termett volna. Millió bogyót terem és abban három millió mag van. Szóval megvan benne a jószándék, hogy egy nagy bodzás kertté változtassa a világot kelettől nyugatig. Szerencsére az isten csak tehetséget adott neki, de módot nem adott hozzá. A bodza pelyhe nem repül, mint a nyárfa pelyhe, vagy a juhar biplánja, a szél szél nem rázza, mint az akácét. Ha lepotyog a fáról, abból a bodzanemzetségnek nem sok haszna van, mert az anya-bodza nem olyan bolond, hogy életében kiadja a just a gyerekeinek. Egy-két mag ha kikel is a fa tövében, de meg nem merevedik. Bodza anyó elfogja előlük a napot és elveszi az ennivalót. Mi tesz most a ravasz bodza, hogy domíniumhoz juttassa magzatjait? Hát bizony fuvarral szállíttatja el őket hetedhét fa ellen. Fuvarosnak a verebet szerzi meg, ezt a világ szemtelenjét, aki mindig ott lebzsel, ahol embert érez. Szólni ugyan nem tud hozzá a bodza, de az anyai szeretet találékony. Fekete bogyóba bujtatja a magjait s hogy még szembetűnőbbek legyenek, vérpiros pólyakötő kocsánkákon lógatja őket. Még pedig sokat együtt, fürtöstől, hogy már messziről szemet szúrhassanak a verébnek: — Itt vagyunk, kövérek vagyunk, édesek vagyunk, ide gyere csak! A veréb szót fogad és szemelget az istenterítette asztalon: — Csipp-csupp, — mondogatja afféle elégedettséggel, amilyennel az ember a hústalan napi ebédet dicséri. Csipp-csupp szemecskékkel töltözni is jobb, mint éhen kódorogni. Hirtelen egy ajtó csapódik valahol. Vércse vijjog a magasban, vagy macska ugrik le a gócé tetejéről. Surr, a veréb fölrebbenés suta szárnyaival bevágódik az erdőbe. Nem éppen messze, mert a nagy utazásnak nem barátja, de olyan sietve, hogy a borravalót csak röptében petyegteti el és a száját se ér rá megtörölni, egész az akácfáig. Ez azonban az az első dolga, hogy a csőrét, amelyen megtapadt egy-két ragadós bodzamag, hozzádörzsöli az ághoz. A többihez aztán neki már semmi köze, noha a bodzamag pályafutása még nincs befejezve, sőt csak most kezdődik. Az ágról lepereg a földre, de csak a színére. Neki pedig szegénykének, ha meg akar élni, beljebb kell kerülni a jó meleg és puha bölcsőbe. Ezt a dajkaszerepet a tyúkocska végzi el, aki ott tesz-vesz a fa alatt s addig kipirgél-kapargál,míg a bodzamagot betemeti földdel. Bodzaanyó most már nyugodtan vetkezhet neki a téli álomnak , faja fönmaradása biztosítva van. A veréb öt-hatszáz méternél mélyebben nem megy az erdőbe. Idáig a tyúk is elkalandozgat a tanyáról. Ennél kintebb sehol sem látni bodzát az erdő fái közt, de ezen a körön belül léptem nyomon találkozni a kis bodza-suhancokkal. Hát ilyen stréber teremtés ez a bodza, íme, még itt is külön fejezetet módolt ki magának. 1924 augusztus 12. 5