Világgazdaság, 1995. december (27. évfolyam, 233/6742-251/6760. szám)
1995-12-13 / 241. (6750.) szám
12 Csáki György Bankrendszer, válaszút előtt A magyar bankrendszer további fejlődésének két útja lehetséges, az angolszáz (amerikai) vagy kontinentális (német). A kérdés annak ellenére — vagy talán éppen azért — érdekes, hogy a világban bizonyos konvergencia figyelhető meg ezen a téren. Nyugat- Európában csaknem mindenütt a korábbinál jobban előtérbe kerül a piac tőkésítettségének fokozása, a részvénytársasági gazdálkodásban a folyamatosan magas hozamok igénye, a kisrészvényes érdekek fokozottabb figyelembe vétele és érvényesítése. Nem utolsósorban azért, mert Nyugat- Európában is megjelentek, és páratlan dinamizmussal terjeszkednek az észak-amerikai befektetési alapok. Ennél is erősebb konvergencia figyelhető meg azonban az USA-ban: a kereskedelmi bankok és a befektetési bankok (brókercégek) közötti korábbi falak leomlanak, a forradalmian változó bankszabályozás az amerikai univerzális bankok kialakulásához vezet 1996—97-től (Világgazdaság, 1995. november 2., 12. oldal). Ezek a nemzetközi tendenciák sajátos megvilágításba helyezik a magyar pénzügyi rendszer regulációs rendszerét, illetve a Pénzintézeti Törvény, az Értékpapírtörvény és a Jegybanktörvény folyamatban lévő módosítását. Magyarországon ugyanis nem szerves fejlődés eredményeként jött létre a bankrendszer mai állapota, hanem “felvilágosult abszolutizmus” révén. 1987 és 1991 között intézményi szabályozást honosítottak meg és nem tevékenységi szabályozást. Ennek megfelelően a reguláció és a “mainstream közgazdaságtan” elsősorban az angolszáz (mindenekelőtt amerikai) modellt követi — noha a gyakorlat egyre inkább a német típusú univerzális bankrendszer irányába tolta-tolja a rendszert. Az angolszáz közgazdasági gondolkodás dominanciája már azért is érthető, mert az angolszáz típusú tőkepiac áll legtávolabb a korábbi államszocializmus parancsgazdaságától. Nem kevésbé érthető az is, miért ment a gyakorlat sokkal inkább a német típusú univerza-Csáki György, az MTA Világgazdasági Kutató Intézet igazgatóhelyettese. Kis bankrendszer (újra) meghonosítása irányába: — elégtelen megtakarítási hajlandóság és viszonylag magas kamatrések egyidejű érvényesülése esetén természetes, hogy a bankok a leghatékonyabbak a megtakarítások befektetéssé konvertálásában, — ahol sok a vállalati csőd és a vállalatfelszámolás, ott a bankok automatikusan válnak — eredeti szándékaiktól akár függetlenül is — tulajdonossá. Magyarországon elsősorban a “kínálati oldali sokkterápia” következtében került tömegesen vállalati tulajdonrész a kereskedelmi bankok portfoliójába, a felülről lefelé kiépített, kétszintű bankrendszerben “elfelejtődött” a befektetési bankok és a kockázati tőketársaságok párhuzamos megteremtése, ezek funkcióit is a (nagy) kereskedelmi bankok kényszerülnek ellátni, — a bankrendszer még jó ideig kikerülhetetlen lesz — és nem is csak azért, mert “tisztába tétele” a tőkepiac fejlesztésének is nyilvánvaló előfeltétele. Mindebből az következik, hogy a Pénzintézeti Törvénynek a tartós banki befektetéseket korlátozó előírásai túlzottan szigorúak, a bankrendszer továbbfejlődése — amely mindenfelé gazdasági fejlődésnek is alapfeltétele — kétségkívül rugalmasabb szabályozást, nagyobb manőverezési lehetőségeket igényel. Ezek annál is természetesebb igények, hiszen általános nemzetközi tendencia, hogy a bankok mérlegfőösszegében egyre nő a nem kamatjellegű jövedelmek aránya. A hírek szerint a pénzügyi rendszerre vonatkozó törvények folyamatban lévő módosítása orvosolni kívánja a fenti problémákat. A várható változások iránya egyértelmű , hiszen egyértelműek a megfogalmazott igények is. A legnagyobb magyar kereskedelmi bank elnök-vezérigazgatója nem köntörfalaz: “A magyar nagybankoktól elvárják, hogy a forgalmazást a hálózatukon keresztül bonyolítsák le, biztosítsanak likviditást, próbáljanak másodlagos piacot teremteni. Ugyanakkor kizárják őket a tőzsdéről. Véleményem szerint a nagybankokat minden tekintetben szabadon be kellene engedni a tőzsdére. (...) Az a normális, hogy aki többet finanszíroz, többet kockáztat és nagyobb tőkeereje van, a versenyben is nagyobb eséllyel indul. Szerintem a nagybankokat nem lehet a brókercégek szolgálólányává tenni.” (Népszabadság, 1995. október 3., 13. oldal.) A Tőzsdetanács áprilisban megválasztott elnöke is hitet tett a kereskedelmi bankok direkt tőkepiaci szerepvállalása mellett. Sajátságos jelenség ugyanakkor, hogy a bankrendszer reformja, az univerzalitás felé való elmozdulás — vagy óvatosabban: az "univerzalitás elemeinek megjelenése a magyar bankrendszerben — mindig a bankok közvetlen tőzsdei jelenlétére szűkül le. Ez ugyan nagyon fontos kérdés, de lényeges a bankok vállalati tulajdonlásának kérdése — amiről lényegesen kevesebb szó esik. Magyarországon olyan területeken is növelik közvetlen tulajdonlásukat a bankok — például sajtóban és a médiapiacon —, ahol a nemzetközi tapasztalatok szerint mindenki jelen szokott lenni — még talán legkevésbé a (kereskedelmi!) bankok. Márpedig ez alapvető kérdés: egészséges dolog-e, ha többségi állami tulajdonban lévő kereskedelmi bankok portfoliójában vállalatok stratégiai részvénypakettjei szerepelnek? Egészséges dolog-e, ha a nem létező befektetési bankok és kockázati tőketársaságok szerepét banki tulajdonban lévő lízingcégek próbálják betölteni? Helyénvaló-e, ha mindezeket a kérdéseket nem tudjuk eldönteni a legnagyobb kereskedelmi bankok privatizációja előtt — és mit lehet majd tenni a (remélhetőleg külföldi stratégiai befektetők bevonásával lebonyolítandó) privatizációk után? Milyen szerep marad a kis- és közepes bankoknak és szakosított pénzintézeteknek egy, néhány külföldi tulajdonú nagybank által dominált, meglehetősen koncentrált univerzális bankrendszerben? Sajátságos, nehezen megmagyarázható jelenség, hogy a fenti — alapvető — kérdések sokkal kisebb figyelmet keltenek, mint a bankok tőzsdei jelenléte. A tőzsde (de nemcsak az érték-, hanem az árutőzsdék) szerepének felértékelődése, a piacok növekvő tőkésítettsége, a tartósan magas hozamokban érdekelt tőkepiaci befektetési társaságok szerepének felértékelődése általános világgazdasági jelenségek. Nem indokolják azonban, hogy Magyarországon kizárólag ezekre a kérdésekre koncentráljunk minden figyelmet. A bankrendszer fejlesztése komplex feladat, sikeres végrehajtása éppen azért csak komplex elemzésen alapulhat. Valószínűleg ő az egyetlen, akiről be is lehet bizonyítani, hogy hasznot húzott az olajgate-ből... 1995. DECEMBER 13. ----------------------------------------------------------------------- Nagydobra való Nem titkos a lista, csak nem kívánták nagydobra verni. Nagyjából így összegezhető az ÁPV Rt. ügyvezető igazgatójának véleménye arról a névsorról, amelyet a Világgazdaság hozott nyilvánosságra hétfői számában. A kiválasztott hat lobbysta-jelöltnek “konkrét vagyontárgyak jó áron való való eladása érdekében kell bizonyos tevékenységet folytatni. ” Itthonról, levelezés útján, ha kell személyesen. A kiválasztottak ugyanis valamikor a célországban tevékenykedtek— rádiótudósítóként, nagykövetként stb. —, most viszont már itthon vannak. A kapcsolat, a hasznosítható ismeretség azonban megmaradt. Miért ne használná ezt ki az ÁPV Rt. ? Használja ki. Azon azonban ne lepődjön meg, ha az állami pénzek elköltéséről számot kell adnia. Sőt, még az erre vonatkozó tervről is, így ugyanis, a nyilvánosság nyomására, ellenőrzésével esetenként megakadályozható a közpénzek elszórása. Nem biztos, hogy a konkrét ügyben erről van szó. De az ellenkezője sem biztos. Az ügyvezető igazgató ugyanis meglehetősen homályosan fogalmaz. Mintha nem tudná eldönteni, az a jó, ha azt mondja, a privatizáció népszerűsítése a megbízottak feladata, vagy inkább az, ha cáfolja, hogy magát a privatizációt népszerűsíteni kellene. “Ha egy tranzakció jó, megáll magától is. Ha rossz, hiába költök rá milliókat". Bölcs megállapítás, csak kissé szokatlan egy olyan vezetőtől, aki a marketinget is irányítja. Marad akkor a "konkrét vagyontárgyak ” értékesítése. Kérdéses, persze, hogy ezért feltétlenül lobbyzni kell, vagy elegendő lenne egy hirdetést feladni a megfelelő hirdetési rovatban. Vagy esetleg az adott helyszínen dolgozó kereskedelmi kirendeltség apparátusát mozgósítani, netalántán a követségek sajtótitkárait akcióztatni. Lehet, hogy ez körülményes lenne, ezen szervezeteket ugyanis nem az ÁPV Rt. irányítja. Mintha a megbízás célja nem lenne elég világos... A privatizáció jelentős részén túljutott a magyar gazdaság. A hátralevő “zsíros falatok ’’ piaci pályája is nagyrészt determinált. Tehát valami másért kellene lobbyzni... "Legyünk jelen a külföldi sajtóban ” — hangzik a következő feladatmeghatározás. Legyünk jelen. Sőt, ha jól belegondolunk, most elég rendesen benne vagyunk. Szinte minden héten akad egy-két figyelemre méltó cikk a nagy világlapokban, amelyek Magyarországról szólnak. S ami kedvező: egyre többször dicsérnek is. A befolyásos lapoknak ugyanis általában van itteni tudósítója, vagy legalábbis olyan újságírója, aki a nagy ügyeket figyelemmel kíséri. Mi lenne, ha az ÁPV Rt. — mindenfajta lobbysta nélkül — felvenné velük a kapcsolatot? Ha bezárkózás helyett tájékoztatna? Igaz, ennek az a veszélye, hogy az újságírók kérdeznek, s olyan dolgokat firtatnak, amit a privatizációs szervezet éppen nem akar nagydobra verni. A tájékoztatásnak azonban megvan a maga technikája. Ha egy újságíró választ kap kérdéseire, azt is meghallgatja, ami a privatizációs szervezetnek fontos. Bekerül az agyába, s talán egyszer egy kommentárnál kerül elő újra. S ha ezek után is úgy érzi a privatizációs szervezet, feltétlenül lobbystákra van szüksége, legyen. A lobbyzás hozzátartozik a piacgazdaság elfogadott eszköztárához. De határozzák meg pontosan, milyen cél érdekében akarják például a közszolgálati rádió munkatársait, volt nagyköveteket mozgósítani.Az már egy másik történet, hogy a közszolgálati rádió munkatársa milyen feladatot vállalhat, s milyet nem. Ennek megválaszolása a jelenlegi magyar viszonyok között talán még bonyolultabb feladat lenne, mint az ÁPV Rt. marketingmunkájának áttekintése.) Az ÁPV Rt. tehát nem akarta titkosítani a listát. Ez szimpatikus hozzáállás, így a Világgazdaság cikke után, minden bizonnyal, az aktuális sajtótájékoztatón, az Igazgató Tanács döntése alapján a részletekről is tájékoztatnak az illetékesek. Még akkor is, ha eredetileg nem akarták nagydobra verni e témát. Ha úgy ítélték meg, ez a cég belső működéséhez tartozik... Kocsi Ilont TÁRSADALMI SZEMLE A modernizáció nemzetközi támogatásának lehetősége Befolyásos nyugati és nemzetközi intézmények egyoldalúan elemezték a Közép- és Kelet-Európában folyó gazdasági átalakulást. Szerintük az átalakulás lényege: a tervgazdaságot egyszerűen piacgazdasággal kell helyettesíteni. Ami valóban lényeges elem, ám az átmenet során új problémák és konfliktusforrások keletkeznek, amelyek kezelésére sem ezek az intézmények, sem a közgazdasági tankönyvek, sem a nyugati, mindenekelőtt amerikai szakirodalom nem adnak receptet. Ennek az alapvetésnek a megfogalmazása után Inotai András, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének igazgatója előbb az átfogó értékelés hiányzó kritériumait veszi számba. Ilyen tényező, hogy a térség országai nagyon eltérő örökséggel indították az átalakulási folyamatot. Az eltérő nemzeti realitások eltérő gazdaságpolitikai kezelést követelnének meg, ám a Nyugat a térség valamennyi országának messianisztikus hévvel ajánlotta a sokkterápiát, és szinte ideológiailag “megbélyegezte” azt, aki a fokozatosságot választotta. Mindez bizonyítja, mennyire kevéssé sikerült Nyugaton megérteni és megértetni a térségen belüli eltérő kiinduló helyzetet. Valamennyi nyugati megközelítés megegyezik abban, hogy mindent gyökerestől ki kell irtani, ami “szocialista örökség”. Nem értették meg — és ez sajnos több átalakuló ország 1990 után hatalomra került új elitjére is igaz —, hogy 1989 után a térség országaiban nem önmagában a rendszerváltás került napirendre, hanem páratlan esély kínálkozott a történelmileg többször megkésett gazdaságitársadalmi modernizáció végrehajtására. Ha pedig az utóbbi a prioritás, akkor a tervgazdaságról a piacgazdaságra való átmenet nem több, mint a sikeres modernizáció eszköze. Az pedig egyáltalán nem mindegy, milyen piacgazdaság kínálja a legsikeresebb modernizációt — ám ez a kérdés mind a mai napig sehol sem került komolyan napirendre. Valamennyi ország — a tankönyvek útmutatásait követve — mindent megtett, hogy aláássa az állam szerepét, ahelyett, hogy a korábbi paternalista-szocialista államot olyan fejlesztési kulcsszereplővé alakítaná át, amely képes lenne egy világos, modernizációs stratégia megvalósítására. Ahogy az átalakulási folyamat előre halad, és felhalmozódnak a gyakorlati tapasztalatok, úgy válik világosabbá: a transzformációs modell három pillérre fog épülni: — a piacgazdaság szabályaira és intézményeire; — a “fejlesztő állam” által vezénylendő modernizációs stratégiára; — a szocializmus bizonyos területeken fenntartandó, a versenyképességet erősítő (megtartó) örökségére, elsősorban az oktatás és az egészségügy területén. E három alapelem az átalakuló országokban eltérő vegyítésben fog részt venni a sajátos “nemzeti” modell létrehozásában. A következő évek igazi gazdaságelméleti és gazdaságpolitikai kihívása az egyes országokra leginkább illő “keverékcsomag” összeállítása. A továbbiakban a tanulmány az eddigi nemzeti teljesítmények értékelésének dilemmáit foglalja össze, megállapítva, hogy egyrészt a jó makrogazdasági eredmények nem feltétlenül épülnek fejlett mikrogazdaságra, míg az igen jelentős mikrogazdasági teljesítményeket súlyos makrogazdasági egyensúlyhiányok kísérhetik. Inotai szerint sokkal nagyobb mértékben lenne szükség mikrogazdasági jelzőszámok alkalmazására. (Egy példa: a Cseh Köztársaság kiemelkedő makrogazdasági teljesítménnyel büszkélkedhet, de az utóbbi években is Magyaroszág mutatja a térségben a legjobb mikrogazdasági alkalmazkodást.) A tanulmány következtetése: sürgősen szükség lenne az átalakulási folyamatok jóval sokoldalúbb és kiegyensúlyozottabb, árnyaltabb megítélésére. Az átmenet országainak fejlődésében még nagyobb szerepet játszanak a külső tényezők, mint azon közepesen fejlett országok esetében, amelyek jóval korábban kezdtek beilleszkedni a nemzetközi gazdaságba. Ugyanakkor a sikeres modernizáció nem nélkülözheti az átalakulási folyamat külső finanszírozását. Az 1990-es évek második felében esedékes és tetemes “modernizációs deficit” finanszírozásához további pé ügyi forrásokra is szükség ne — különösen az eladósos országokban. (Portugália, ír EU-tag e deficit felét — keven 15 milliárd dollárt — e oldalú transzferként ka Brüsszeltől.) Ugyancsak jór az EU-tagság stratégiájának mérete, hiszen ennek hiányavol tarthatja a külföldi straté befektetőket mindaddig, am teljes jogú tagság feltételei , ahhoz vezető út ütemezése időpontja bizonytalan. Világosan látható, hogy a nép- és kelet-európai térség idemnizációjának elmaradása vagy sikertelenségéből a költségek összehasonlíthatóul nagyobbak lennének, azok a kiadások, amelyek nemzeti és a (szub)region modernizációs tervek nem közileg koordinált támoga és finanszírozása jelenleg nyerne. (Társadalmi Szer 1995/11.)