Világosság, 1968. július-december (9. évfolyam, 7-12. szám)
1968 / 7. szám - Lukács József: A párbeszéd nem öncél: A marxisták és a keresztények genfi dialógusáról
1968 JÚLIUS • IX. ÉVFOLYAM 7. SZÁM A párbeszéd nem öncél A marxisták és a keresztények genfi dialógusáról A hívők és nem-hívők nemzetközi párbeszédének természetesen megvan a maga autonóm fejlődéstörvénye. A szélesebb körű vita — a Paulus Társaság rendezésében — a mai kereszténység és a mai marxizmus kölcsönös viszonyának tisztázásából indult el (Salzburg, 1965) első, konkrétabb kérdésfeltevéséhez; a marxista humanizmus és a keresztény humanitás eszmei konfrontációjához egy év múltán, Herrenchlemsee-ben érkezett el, míg 1967-ben a Csehszlovák Tudományos Akadémiával együttesen rendezett Marianske Lazné-i dialóguson már egy humánus társadalom lehetőségeit és feladatait vitatták az emberi alkotóerő és a szabadság kibontakoztatásában. Szükségszerű volt — ha talán nem is egészen tudatos törekvés eredménye —, hogy a diszkusszió az absztraktfilozófiai síktól a konkrétabb szociális problematika felé haladt. Mégis: e három év vitáiban a közös politikai-gyakorlati cselekvés kérdésköre viszonylag szűk teret foglalt el, s a marxisták idevágó kezdeményezéseire keresztény oldalról gyakran hallgatással válaszoltak. Az, hogy a polémia lényegében filozófiai síkon mozgott, természetesen nem volt helytelen az álláspontok kölcsönös kifejtése és megismerése, sőt a közös cselekvés lehetőségeinek és korlátainak elméleti tisztázása szempontjából sem. Ugyanakkor azonban a filozófiai érintkezési pontok elemzésének fokozott hangsúlya e vitákon azzal a reális — szerencsére nem realizálódott — veszéllyel járt, hogy megrekedve a teoretikus párbeszédben, egyesek világnézeti kompromisszumok útján keresik majd a kibontakozást. Ez pedig nyilván nem szolgálta volna sem a marxizmus, sem a kereszténység, sem a társadalmi haladás ügyét. Ezt a negatív tendenciát bizonyos fokig aláhúzta az a tény, hogy e vitákon egyes — főként nyugatnémet — dialogizálók intoleráns, helyenként provokatív magatartása kétségeket ébreszthetett a gyakorlati együttműködés tényleges készségét illetően. Politikai párbeszéd Az Egyházak Világtanácsa keretében április 8 és 12-e közt rendezett genfi párbeszéd természetesen nem mellőzte — keresztény és marxista teoretikusok vitájáról lévén szó, nem is mellőzhette — az ideológiai eszmecserét. De már maga a vita tárgya — ,, Irányzatok a keresztény és a marxista gondolkodásban a technikai és gazdasági fejlődés humanizációjának kérdésében” — konkrétabb társadalmi elemzést és gyakorlatiasabbpolitikusabb megközelítést tett lehetővé. Röviden: a genfi tanácskozás legjelentősebb vonása kétségtelenül az volt, hogy itt a vitázók alapjában véve nem a filozófia szintjéről kiindulva keresték a konvergenciákat s így a gyakorlati együttműködés lehetőségeit, hanem megfordítva , főként az emberiség előtt álló nagy társadalmi-politikai problémákat vizsgálták, s innen indulva elemezték, mennyiben járulhatnak hozzá a keresztények, illetve a marxisták a közös célkitűzések megvalósításához. A marxisták a maguk részéről örömmel üdvözölték a fejlődésnek ezt az irányát, amelynek szükségességét kezdettől fogva hangsúlyozták. Hiszen a dialógus feladatának nem azt tartjuk, hogy világnézetünknek nyerjük meg partnereinket (mint ahogy keresztény barátaink sem várhatják a párbeszédtől azt, hogy a marxisták feladják világnézetük materialista alapjait). Joggal várhatjuk viszont, hogy a dialógus annak a nemzetközi erőfeszítésnek katalizátorává lesz, amely minden békeszerető, antiimperialista erő összefogásának megteremtésére irányul — a társadalmi haladás, a demokrácia és a szocializmus érdekében. Természetesen tudatában kell lennünk annak, hogy a nemzetközi baloldal összefogásának útján sem kerülhetők meg az eszmei és politikai viták, s hogy azonnali, gyors sikerekre e téren sem lehet számítanunk. Mégis, ez a dialógus leginkább reményt keltő iránya, s ezt a reményt napjaink nemzetközi fejlődésének számos eseménye reálissá teszi. E pozitívabb és gyakorlatiasabb hangvétel lehetőségét magát sem csupán a párbeszéd belső menete teremtette meg, hanem főként az a körülmény, hogy a néhány évvel ezelőtt a tőkés országokban és a harmadik világban lábraka- 385 25