Világosság, 1971. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1971 / 11. szám - Hegyi Béla: Történelmiség, egyetemesség, hazafiság
-L Mint erre olvasóink bizonyára emlékeznek, a Világosság a párbeszéd intenzívebbé és hatékonyabbá tétele érdekében már korábban ajánlotta, hogy marxista szerzők írásai kerüljenek közlésre egyházi folyóiratokban és viszont szívesen nyitjuk meg lapunk hasábjait a dialógus jegyében fogant állásfoglalások számára. Hegyi Bélának, a Vigilia szerkesztősége tagjának alább közölt tanulmányát, a történelem, egyetemesség, hazafiság dialogikus problémájának egyik lehetséges és érdekes katolikus megoldási kísérletét, ebben a szellemben közöljük. — A kérdés marxista megvilágítására a következőkben sor kerül. Egyben kérjük olvasóinkat is, közöljék velünk észrevételeiket, gondolataikat. A szerk. Történelmiség, egyetemesség, hazafiság I. TÖRTÉNELMISÉG Lenin a keresztény számára már nem pusztán annyi, mint részként beleilleszkedni a kozmosz egészébe, hanem sokkal több : Krisztus kegyelme folytán felszabadulni a szabad elhatározásokból álló életre. A misztériumnak az a sorsa, hogy előbb-utóbb a történelem lépjen a helyére. Az őskeresztény hit átélt bizonyosság volt abban, hogy Krisztus eljövetele, kereszthalála és feltámadása az addigi életforma teljes felbomlását idézi elő és egyszer s mindenkorra bizonyítja a világ megváltoztathatóságát. Az embernek ez az újszerű állásfoglalása gyökeres szakítást jelentett az antik humanizmussal, de nem vezetett el azonnal és szükségszerűen a cselekvésig. Csak miután a keresztény leszámolt illúzióival, amelyek a múltban oly hosszú időn át elidegenítő hatással jártak, újraértelmezte és elmélyítette hitét, mely a világ átformálására ösztönzött, jutott el a „válni valamivé” gondolatától a tettekig. Megértette, hogy a keresztény tanításban a teremtés nem Isten egyszeri aktusa, hanem állandóan megújuló folyamat, amelynek cselekvő tényezője az önmagát alakító ember. Ezért azok a társadalmi struktúrák, amiket a történelmi fejlődés hoz magával, nem ütközhetnek össze a kereszténység által vallott transzcendenciával. Konfliktus itt csak azok számára keletkezhet, akik hamis tudattal, prepotens és konzervatív beállítottságukban a transzcendencia kiemelését és másokra erőltetését fontosabbnak tartják, mint az immanenciát. A keresztényeknek azonban igazságként el kellett fogadniuk, hogy az isteni kinyilatkoztatás is a történelemben és a társadalmi fejlődés útján megy végbe, teljesen emberi történelemben és teljesen emberi indítékok alapján. Így vált lehetővé a valódi történelem megélése, hiszen a világmindenség örök törvényeinek időtlen szemléletét felváltotta a leélt idő cselekvésekben történő kifejezése, amelynek tanúsága szerint a múlt a bűnök tanyája, követa szükséges dolgokban egység, a nem szükségesekben szabadság, de mindkettőben szeretet. SZENT ÁGOSTON kevésképp „a régi világ elmerül és új jön helyébe”, a jövő pedig — a mindig ezután következő — a kegyelem ideje, míg a jelen az elhatározásé, a döntésé, az isteni hívás elutasításának vagy befogadásának az ideje. A kereszténység egyáltalán nem szakralizálja a történelmi jelent, mely az időben úgyis múlttá konzerválódik, hanem arra tanít, hogy mindent annak szemszögéből ítéljünk meg, ami eljövőfélben van. „A törvény is, és minden, ami a törvény szerinti — mondja Damaszkuszi Szent János —, olyasvalami volt, ami a jövő képét árnyékszerűen előrerajzolta, azaz a mi szolgálatunkat sürgette. A mi szolgálatunk pedig a jövendő jóknak a képe.” A kereszténységnek azonban szükségszerűen és kötelességszerűen meg kellett hajolnia a történelem törvénye előtt is, ami tegnap jó volt, nem okvetlenül az még ma is; új idők, amelyeknek eljövetele és jellege nem rajta múlik, más cselekvést követelnek meg tőle, mint amivel az elmúlt időkben élt. A világ többé már nem ellenséges képződmény a szemében, melytől el kell magát szigetelnie, amely ellen makacsul védekeznie kell. A világ autonóm, sem menekülni nem akar előle, sem uralkodni nem akar fölötte, hanem közeledni akar hozzá megértéssel, rokonszenvvel és a segítő szolgálat készségével. Nem hiába hangsúlyozta XXIII. János pápa: „Nekünk komoly akarattal és félelem nélkül annak a munkának kell szentelnünk magunkat, amelyet a mi korunk megkövetel tőlünk.” Az ember ennélfogva úgy is meghatározható, mint a választás feltétele, a felelős akarat, mely múltjával szakítva felel vagy nem felel Isten hívására. A hívő ember Isten iránti engedelmessége abban az új, önkéntes szövetségben nyilvánul meg, melyet a felebaráttal köt e kozmikus kor hajnalán a kimeríthetetlen emberség szakadatlan újrafelfedezésére. A kereszténységet tehát úgy is tekinthetjük, mint az emberiség igazabb és bűntelenebb jövő felé haladásának 663