Világosság, 1977. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 4. szám - Fehéri György: Lukács György értékelése Angliában

Lukács György értékelése Angliában A­ New Left Review, az Encounter, a The Journal of Philosophy, a Marxism Today és más angol nyelvű szaklapokban böngészve feltűnik, hogy számos Lukács Györggyel foglalkozó cikk jelent meg az utób­bi években az angol nyelvterületen. A közelmúltban kiadták Lukács több művét is, hogy csak néhányat említsünk: a Történelem és osztálytudatot, a Goethe és korát, A történelmi regényt, A regény elméletét. És megjelentek Lukácsról szóló monográfiák is. Legutóbb, 1975-ben Béla Királyfalvi publikálta a The Aesthetics of György Lukács (Lukács György esztétikája, Princeton University Press, Princeton and London, 1975) című kötetét. Áttekintésünk azon­ban nem erről a könyvről, hanem annak visszhangjá­ról, a lukácsi életmű megítélésében bekövetkezett szem­léletváltozásról, hangsúlyeltolódásokról szól. A könyv megjelenését ugyanis egy terjedelmes recenzió követte a The Times Literary Supplement 1976 februári számá­ban. A cikk írója, Edward Said nem elsősorban Király­falvi könyvével foglalkozik, sokkal inkább azt tekinti feladatának, hogy a könyv ürügyén egy Lukács­portrét vázoljon az angol nyelvű olvasónak. A szaporodó publikációkból kiderül, hogy a lukácsi életmű megítélésében hangsúlyeltolódás megy végbe Angliában. Mit tartanak fontosnak — egyre fonto­sabbnak — Lukács munkásságában, milyen kérdése­ket emelnek ki? Georg Lichtheim: Lukács (Fontana/ Collins 1970) című könyvében így írt Lukács György megítélésének problémáiról: „Az egyik nehézség, amelyikkel Lukács tanulmányozásakor szembe kell nézni, az a szakadék, amelyiknek európai oldalán Lukács mint teoretikus, és a másik oldalon Lukács jelentőségéről az angol nyelvű világban kialakított kép áll. Ez nem politikai téma, és nem is rejt magában ítéleteket korai és későbbi írásainak viszonylagos értékeiről. Él egy meglehetősen elterjedt nézet nyu­gaton — ezt leggondolatszegényebb csodálói és né­hány kritikusa táplálja —, amely szerint Lukács egész pályáján elsősorban esztétikával foglalkozó teoretikus volt, aki véletlen személyes okokból sors­közösséget vállalt a kommunista párttal. Ez a külö­nös félreértés abban a kudarcban gyökerezik, hogy megpróbálják komolyan venni azt a fajta teoretizá­­lást, amely az európai gondolkodás eszmei alapját meghatározza. Az irodalom és a művészetek annyi­ban fontosak, amennyiban örök igazságokat és abszo­lút értékeket testesítenek meg, s ez valóban olyan meggyőződés, amely sokhelyütt mindennapos a poli­tikai konzervatívok körében. De ez a fajta konzer­vativizmus régóta defenzívába szorulóban van.” 242 Michael Leivy 1975-ben a New Left Revieto-ban meg­jelent Lukács and Stalinism (Lukács és a sztálinizmus című cikkében — melynek gondolatmenetét, témá­ját az alábbi részlet jól jellemzi — Lukácsot egy­oldalúan mint politikust értékeli. Az ifjú Lukács ideológiai radikalizálódásának kiindulópontja 1908— 1909-ben a hegeli Versöhnung-gal (megbékélés) való szembenállás volt. Most, forradalmi periódusának végén Lukács visszatért a hegeli „megbékéléshez”, a realitáshoz. A Versöhnung témája ismét megjelent Lukács számos érett írásában, és gondolkodásának valóban egyik fő kérdésévé vált. Harminc évvel ké­sőbb, egy 1958-ban publikált művében idézi Hegel­nek egy passzusát, amely a Bildungsroman helyéről szól a klasszikus német irodalomban, és amely haj­szálpontosan rajzolja meg Lukács saját perspektívá­ját is: „E harcok a modern korban azonban éppen az egyén tanulóéveit jelentik, nevelésének folyamatát az adott valóság körülményei közt, s ez által nyerik el igazi értelmüket. Hiszen a tanulóévek azzal vég­ződnek, hogy az egyén lehiggad, kiforr, vágyaival és elképzeléseivel beleilleszkedik az adott valóságba, annak józan keretei közé, bekapcsolódik a világ dolgainak láncolatába, és elfoglalja az őt megillető helyet.” Lukács itt (Gottfried Keller. In: Világiro­dalom Bp. Gondolat 1970, I. 392. o.) szól az „ifjúi álmokról”, a polgári regény hőseinek lázadásáról, akik összetörtek a rájuk nehezedő társadalmi nyomás alatt, és a megbékélést ez kényszerítette ki belőlük. Vajon ez a fejlődés nem hasonlít Lukácséhoz, akinek lázadása megtört a később általa „tanulóéveknek nevezett időszak végén?” — teszi fel a kérdést Löwy. Majd így folytatja: „Adorno a Gottfried Kellerről írt kritikájában hangsúlyozza, hogy Lukács »kény­szerű« megbékélése a Szovjetunió realitásával a Hegel által leírt megbékéléssel vethető össze; ez a »megbékélés« torlaszolta el előle az ifjúi utópiái felé vezető utat.” Edward Said Lukács-képe összetettebb. Királyfalvi könyvét méltató cikke elején Lukácsnak a nyugati kultúrában elfoglalt helyéről így ír: „Mint az első angol nyelvű, könyv hosszúságú munka, amely egy sokoldalú marxistával, kortárs esztéta-filozófussal foglalkozik, Királyfalvi könyve teljessé tesz egy fon­tos első szakaszt. Többet kellene tudnunk Lukácsnak a 19. század végén élt német filozófiai és irodalmi elődeiről, a magyar művészekkel való kapcsolatáról (akiket Királyfalvi is említ), és ami a legfontosabb, szükségünk van arra, hogy tanulmányozzuk azokat a képzeteket, témákat és motívumokat, amelyek egye­sítik majd hat évtizedes munkásságát. Még Lukács félreértései is érdekesek, és integráns részei nemcsak

Next