Világosság, 1981. január-június (22. évfolyam, 1-6. szám)
1981 / 2. szám - Lengyel László: Az állam válsága: Nicos Poulantzas emlékének
Az állam válsága Nicos Poulantzas emlékének ivr. Ilicos Poulantzas görög-francia politológus, filozófus szinte teljesen ismeretlen maradt a magyar szellemi élet előtt. 43 évesen hunyt el 1979-ben, öt könyvet és számtalan cikket hagyva hátra, amelyekből egy sor sem jelent meg magyarul. Nicos Poulantzas talán nem is annyira egyéniségében, műveinek újszerűségében jelentős, hanem abban a láncolatban, amit nemzedékével alkot. 1936-ban született Athénban és a 60-as évek elején kapcsolódott be a megélénkülő francia szellemi élet baloldali áramába. Louis Althusser tanítványa lesz, akinek hatását egész életén át nem tudja levetkőzni. De ugyanakkor átérzi a baloldal minden rezdülését, 1968-ban közel kerül a trockistákhoz, majd Antonio Gramsci eszméit dolgozza fel jól-rosszul magában, és erős a kötődése az ún. „tiers- monde”-ista (a harmadik világ problémáiból kiinduló) irányzatokhoz is. Elméletének alapelemei éppen ezért ellentmondásosak: institucionalista beállítottságot örököl Althusser-től, átveszi Trockij fasizmuselméletét, bonapartizmus-koncepcióját, élvezettel nyúl Gramsci hegemónia-teóriájához és végül a világméretű gazdasági egyenlőtlenséget, a metropoliszok és a perifériák viszonyát elemzi „tiers-monde”-ista alapon. Nemzedékéből sokan állnak fiatal oktatóként a diákmozgalmak mellé, mások — mint például Régis Debray nevű althusseriánus indíttatású társai Kubában, Bolíviában, Délkelet Ázsiában vagy Afrikában keresnek gyakorlati igazolást ideológiájukra. Poulantzas időszaka azonban a 70-es évek kezdetén jön el, addig a baloldal „jó tanulója”. Akkor lép ki az „iskolapadból”, amikor a baloldal megosztottá, szétesővé válik. A 68-as fiatalok egy része, perifériára szorulva — baloldali eszmékkel felvértezve, vagy inkább azoktól lemeztelenítve — áll a politikai stabilizálódás, majd pedig a gazdasági válság elé, próbálja fenntartani korábbi befolyását, azután pedig egyszerűen 88 önmagát és csoportjait. Más részük fokozatosan integrálódik a polgári intézményekbe, illetve felszívódik a hagyományos pártokban és szakszervezetekben. Ismét mások, a radikálisabbak, különösen a 70-es évek végén, de már a korábbi erjedés alapján, az érdeklődés középpontjába ugornak, amikor az „új jobboldal” kemény és nyers szavait hajítják saját korábbi eszméikre. Az „új filozófusok” és a kevésbé ismert, de nem kevésbé harcias „új közgazdászok” (Glucksman, Lévy, Nemo, Stoleru stb.), radikálisan támadják a hagyományos társadalmi monopóliumokat, legyen az állam, párt, szakszervezet, ideológia — immár jobbról. Talán nem véletlen, hogy a pártok közti, periférikus baloldalon elsősorban a harmadik világból, vagy Dél-Európából származó fiatal, hazátlan értelmiség maradt, görögök, spanyolok, portugálok, arabok, afrikaiak és latin-amerikaiak. Ezt a margóra szorított értelmiséget saját ellentmondásos helyzete is nyomta: idegenek voltak egy ellenséges erődben, a baloldal és az értelmiség elleni kampány szorosan összefonódott , sorsukban az idegenek elleni kampánnyal. Egészen másként gondolkoztak a szegény és a gazdag országok közti viszonyokról a válság idején, internacionális módon fogták fel a metropoliszokban megjelenő szegénységet (ellentétben az éledő nacionalizmusokkal a hagyományos pártokban), és máskéntgondolkodóknak bizonyultak a chilei, a portugál, a spanyol, a görög vagy a kelet-európai eseményeket illetően, mint Európa-centrikus fejlett világbeli társaik. Nicos Poulantzas igazi fejlődése az új jobboldallal szembesülve kristályosodott ki. Ha megéri, nagy király vált volna belőle: Samir Amin, Kosztasz Vergopoulosz, Manuel Castells, Babakar Sine stb. Ez az értelmiség kissé hasonló szerepet tölt be ma Nyugat-Európa baloldali szellemi közéletében, mint a közép-kelet-európai értelmiségi emigránsok a 20-as, 30-as években, de tükrözi a baloldal erőteljes beszorítottságát.