Világosság, 1983. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1983 / 12. szám - Fehér Márta: A kozmológia történetéből: Az újrarendezett kozmosz
gömbhéjakhoz rögzítve, szilárd és áthatolhatatlan „kristályszférákon” keringenek egyenletesen. Ez az univerzum-modell alapvonalaiban tehát 8 mennyei szférából állt. Finom szerkezetét, belső mechanizmusának geometriáját — mint említettük — a matematikus Eudoxosz (az i. e. IV. sz.-ban) kezdte el kidolgozni. Hogy számot adjon a bolygók Földről látszó s az állócsillagok hátteréhez viszonyított szabálytalan hurok mozgásairól, mégpedig ugyancsak a platóni követelménynek megfelelően, az egyenletes körmozgások terminusaiban, Eudoxosz olyan modellt dolgozott ki, amelyben a bolygók gömbhéjak között elhelyezkedő, pólusaikkal ezeket érintő és általuk forgásba hozott gömbökhöz voltak rögzítve. Az öt bolygó mindegyike 4 —4, a Hold és a Nap 3 —3 gömb forgása által jött mozgásba és írta le évi és napi pályáját. Az Eudoxosz féle ún. „hagymahéj”modell összesen 27 szférát vagyis gömbhéjat tartalmazott. (A 27. az állócsillagoké.) A megfigyelésekkel való jobb egyezés érdekében a szférák számát később Kalliposz (i. e. IV. sz.-ban) 33-ra, Arisztotelész pedig 55-re emelte (ún. fékező, a mozgásátvitelt gátló gömbhéjak felvételével). Ez a modell matematikailag ugyancsak alkalmas volt arra, hogy számot adjon a jelenségekről és bizonyos kalkulatív predikciókra is módot adott. Minthogy azonban ragaszkodott ahhoz a feltevéshez, hogy a Föld helyezkedjék el a rendszer geometriai középpontjában, valamint ahhoz, hogy a szférák sugarai rögzített, adott, fizikailag is valóságos értékek (szemben a ptolemaioszi modellel, ahol a deferens és epiciklus-körök sugarai fiktív, matematikai szempontok szerint tetszőlegesen felvehető értékek voltak), az arisztoteliánus asztronómia kevésbé egyezett a tapasztalattal, mint a ptolemaioszi, s az évszázadok során mind jobban „elhangolódott” a valóságtól, (mert nem lehetett rajta korrekciókat végrehajtani), olyan volt, mint egy óra, amely kezdetben csekély eltéréssel mutatja a valódi időt, ám a különbség egyre nő, mert a szerkezetét nem lehet úgy módosítani, hogy az eltérés megszűnjék. Az arisztotelészi nyolc koncentrikus főszférából álló univerzum, amelyben a bolygók és állócsillagok mozgásukat, áttételeken keresztül a legkülső szférától, a Primum Mobilétól kapják, és tökéletes szabályossággal róják égi köreiket a Föld, mint a rendszer legalsó és legalantasabb szférája körül, — mindenesetre intellektuálisan igen kielégítőnek tűnt, mivel azzal az igénnyel lépett fel, hogy a világ valóságos szerkezetét írja le, összhangban van nemcsak a tapasztalatokkal, hanem a metafizikai, természetfilozófiai alapelvekkel is, tehát nem egy lehetséges modellje a világ rendszerének, hanem az egyetlen, ami a valóságot írja le, s így e kozmológia igazsága nem esetleges, hanem szükségszerű. Természet- (és tudomány-) filozófiai megfontolások alapján utasítja el Arisztotelész az univerzum ókori heliocentrikus modelljeit is. Az arisztotelészi kozmoszban ugyanis nem esetlegesség, nem pusztán véletlenszerű (mint hitték) tény, hogy a Föld helyezkedik el a rendszer legbelső, legalsó pontján, a középpontban, hanem metafizikai szükségszerűség, azaz másképpen nem lehetséges. (Az indoklására szolgáló argumentumokat Arisztotelész — itt nem részletezendő — elemtana, mozgástana, valamint szimmetriamegfontolások szolgáltatták.) Arisztotelész egész gondolati rendszere tehát olyan egységes és rugalmas szövetet alkotott, amely a kidolgozásától a XVI. sz. végéig eltelt csaknem kétezer év alatt néhány ponton felfeslett ugyana hajított testek problémájánál, később az eső testek és a csillagászat problémáinál), de mégis igen szívósnak és tartósnak, nem könnyen fölfejthetőnek bizonyult. S amikor azután a XIII. sz. elején Nyugat-Európa — arab közvetítéssel — megimerkedik a peripatetikus tradícióval, a Föld centrális és unikális helyzetére vonatkozó tétel már teológiailag is igen fontos. (A század végén, Aquinói Tamás szóhasználatában Arisztotelész a Filozófus, az egyház pedig a kezdeti elutasítás után idővel úgyszólván kanonizálja a Sztagiritát.) A Föld mozdulatlanságát pedig az arisztotelészi fizikán és metafizikán kívül a mindennapi és csillagászati tapasztalat is mindennél szilárdabban alátámasztani látszik. Ezt a körülményt tehát, hogy metafizikai, teológiai és tapasztalati érvek egyaránt alátámasztották az arisztotelészi kozmológiát, mindvégig szem előtt kell tartanunk, miközben a kopernikánus asztronómia érvényre jutásának nehézségeiről lesz majd szó. Mert bár a XIV. században Nicole Oresme, a párizsi skolasztikus természetfilozófus — a peripatetikus gondolkodásmódon belül maradva — érveket hoz fel a Föld tengelyforgásának lehetősége mellett (s így csak a rendszer geosztatikus, nem pedig geocentrikus jellege ellen ) Newton az 1684-ban a Világ Rendszeréről írott munkáját ezért még úgy kezdi, hogy beszél „arról, hogy az egek folyékonyak”, azaz nem szilárd anyagból vannak, ami mellett a legfőbb érvet az üstökösökre vonatkozó távcsöves megfigyelések szolgáltatták. Az üstökösök számára ugyanis a szféráknak áthatolhatóknak kellett lenniük. Kopernikusz még elfogadta a kristályszférák hipotézisét. Noha minden bizonnyal ismerte az i. e. V. sz-ban élt Philolaosz és esetleg saját kortársa, a pontuszi Herakleidesz elképzeléseit is. Ez utóbbi egy „vegyes” modellt dolgozott ki, amely szerint a Nap a Föld körül kering, de a bolygók, vagy legalábbis az ún. belső bolygók, a Merkur és a Vénusz, a Nap körül keringenek. Ez az elképzelés később, a XVI. sz. végén Tycho Brahe dán csillagásznál bukkan fel ismét, áthidaló megoldásként a ptolemaioszi és a kopernikuszi rendszer között.