Vitorlázás, 2007 (1-6. szám)

2007 / 6. szám

interjú lehet adni sikernek, és eszem ágában sincs megbántani senkit, de ettől még a tények té­nyek maradnak. A magyar nagyhajós vitorlá­zás szerintem zsákutcába került, mert túlságo­san is spontán fejlődött. Nem akadt senki, aki irányt adott volna a fejlesztéseknek. Ha valaki beleszeretett az Assóba vagy a 8m CD-be, ak­kor viharsebesen vett egyet és itthon jelentős mezőnyök alakultak ki. De senki sem volt, aki figyelmeztetett volna arra, hogy ez szakmai fekete lyuk... - Kinek kellett volna szólnia? - Nyilván a szakszövetség felelőssége lett volna, de ezt nem tették, mert jó ideig a szö­vetség nem tartotta igazán fontosnak a nagy­hajózást túl azon, hogy a tagsági díjon keresz­tül érdekkörébe vonta. És ebben szerepe van a magyar sport és benne a vitorlázás olimpia­­centrikusságának is, hiszen a sportág státuszát hivatalosan az olimpiai szereplés adja meg. (Korábban az állam adta a finanszírozást, így adta hozzá az olimpiacentrikus elvárásokat is. Ebből mára csak az elvárások maradtak meg.) A fentiek változatlansága azért sem érthető, mert amikor az ISAF nyitott az egyetemes vi­torlázás felé, pontosan a nagyhajós verseny­vitorlázás globális és robbanásszerű fejlődé­se miatt - úgy a ‘90-es évek elején -, az MVSZ-nek „hivatalból” követnie kellett volna a nyitást. Akkoriban Paul Henderson ISAF- elnök itt járt hazánkban, talán ‘95-ben - ma­gam is többször találkoztam vele az IMOCA elnökeként­­, és világossá tette a feladatokat a nemzeti szakszövetségek számára. Az ak­kori MVSZ vezetői úgy gondolhatták, ez in­kább a tengeri kultúrák feladata és mire fel­ébredtek, ha felébredtek, már itt vagyunk a jelenben.­­ Aztán egyszer csak fontos lett a nagyhajó­zás, mert kiderült, hogy csak ebbe vonhatók be nagyobb anyagi lehetőségekkel bíró szpon­zorok. Erre figyel a média, lásd Kékszalag. - Számomra már régen különvált a magas szintű élsport és az az üzleti-politikai érdek, amely az olimpiát mozgatja. Nem vagyok egyedül azzal az állításommal, hogy célt té­vesztett a sport. És az egész olimpiai mozga­lom! Ma a teljesítménysportágak mindegyiké­ben ott van a dopping, amely tönkreteszi az embert és kényszerpályára állít mindenkit. A vitorlázásban ez szerencsére nincs így, és azt sem vitatom, hogy a sportág alapja a kishajós vitorlázás. Az olimpia ebből a szempontból nekem egy kiválasztási, felkészülési rendszert jelent és nem többet. Fontos szerepe van az utánpótlás-nevelés motiválásában, de ma már egyáltalán nem az olimpia határozza meg a vi­lág vitorlázásának fejlődését. Természetesen a legjobb kormányosok között nagy számban találunk olimpián eredményes vitorlázókat, de lassan úgy fest, hogy ezzel csak a belépője­gyet váltották meg az elitklubba. Ahol va­gyunk, néhány eredményesebb kormányossal próbálnak profivá fényezni egy charterflottát és több száz örömvitorlázót... Ahová tartanunk kellene: profi csapatok ver­senyhajóikra integráljanak egy-egy kormá­nyost a kishajós világból, csak a kishajóban kifejlődő képességeik miatt. Külföldön azt látom, hogy az erő az erővel, illetve minőséggel áll össze, ám itthon meg leginkább a populárissal. Azt látom, hogy - médiatámogatással körítve - eluralta a magyar vitorlázást a bulizás, az a jó verseny, amelyik után jó a fogadás, masszőröket biztosít a ten­gerpartra a szponzor. Miközben szépreményű és tehetséges vitorlázóknak filléres anyagi gondjai vannak, addig százmilliók mennek bele olyan versenyekbe, amelyek szakmailag értéktelenek. Nincsenek prioritások, fontossá­gi sorrendek. Nem veszünk részt számottevő tengeri versenyeken. Több évig itt állt például kihasználatlanul egy Mini Transat-hajó, amely­­lyel el lehetett volna indulni. Végül egy horvát srác kölcsönkérte, és az öreg jószággal beért a 21. helyen! Ez szenzáció, innentől őt már jegy­zik. De indultak ott a környező országokból mások is. Pár éve megcéloztuk a VOR-t, de rá kellett jönnöm, hogy ez itthon senkit sem mo­tivál igazán. - Mit kellene tehát tenni? - Mindenképpen külön kell kezelni a teljesít­ményvitorlázást a szabadidő-vitorlázástól. A szabadidő-vitorlázás megállíthatatlan fejlődé­se fontos nekünk is, de nem mosható egybe az előbbivel. Fontos a klasszikus hajóosztályok támogatása és megbecsülése - ez főleg a vitor­lázótársadalom feladata. A világon mindenhol erősen figyelnek erre, mert a sportági és, nem túlzás, a nemzeti tudat részét képezik. A vitor­lázás tradicionális sport, a tradíciókra és az ala­pokra szükségünk van a jövő érdekében. Tel­jesítmény oldalon abba az irányba kell moti­válni a szereplőket, hogy néhány tőkesúlyos osztályból kiléphessünk nemzetközi vizekre. Ilyen lehet elsősorban a Merges 24, de a J24 és talán a Fair 40 is. Ezeken túl intenzíven bekap­csolódni a nemzetközi párosversenyzés vilá­gába. Szóló oldalon el kellene indulnia valaki­nek a Transaton, a Figarón és folyományként előbb-utóbb a 60-as nyitott osztályban is. Mert kellenek a vállalások, hogy igazi eredmények szülessenek, melyek majd igazi kihívást, moti­vációt jelentenek az utánpótlásnak is.

Next