Zalai Hírlap, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-15 / 63. szám
1986. március 15., szombat A 138. március 15-én ■ ISMERJÜK a nap hiteles krónikáját. Tudjuk, hogy esett az eső, hogy éppen vasárnap volt, ezért sok vidéki jött föl Pestre. Természetesen Petőfi napja volt ez, mert a költő és barátai értették legmélyebben a történelmi lehetőséget, s ennek megfelelően tudtak cselekedni. Feszültségekkel terhes volt az idő: jöttek a hírek a forradalmi Európából, Párizsból is, de innen, közvetlen közelről, a császári székvárosból, Bécsből is. Az országgyűlés Pozsonyban vitatkozott: anakronizmus volt már a tanácskozás székhelye, amit csak a város Bécshez való földrajzi közelsége indokolt, de korszerűtlen maga a testület, s több gondolkodó politikus tudta is, hogy a rendi Magyarország temetésén vesz részt. Akármi történt 1848 március idusa után — forradalmi fellángolás, időleges hadműveleti sikerek, belső viszály, Világos, Haynau- és Bach-korszak —, bármit hozott a sors, a folyamat visszafordíthatatlanná lett. A jobbágyság megszűnt és semmilyen reakció vissza nem hozhatja a XIX. századba a középkort. „Egy nemzet történelmének nagy eseményeit az utókor csillogó fénymázzal vonja be, az emlékezetes, nagy jeleneteket mintegy üveg alá teszi, akárcsak mi szeretteink fényképeit; elkerülhetetlen ez, néha szükséges is, nemcsak a tiszteletet fejezi ki, de védi is a képet. Közelebbről szeretném látni a finomabb vonásokat, fel kell hát emelnem ezt a kegyeletréteget, csillog, de vakít is." Ez már századunk ítélete, Illyés Gyula fogalmazott így. Tudjuk, hogy mi történt március idusán ama 1848. esztendőben, mégis szükségesnek véljük, hogy újra meg újra szemügyre vegyük ennek a napnak a csodáját. Újra meg újra legendák fonódnak e nap eseményei és szereplői közé, s voltaképpen minden nemzedék belső igénye, hogy a maga prózaiságában lássa, hogy mi történt valójában. Aztán új legenda teremt a kor színvonalán. SEM TUDOM, hogy máskor ünnepelhették először március tizenötödikét. Talán már 1849-ben? Esetleg csak a kiegyezés után? És mikor kezdődött ennek a napnak a politikai értelmezése? És mikor kezdték kisajátítani — Adyval szólva — „a puffogó frázisok, hazafias nagyotmondások Tarlagos Illései”? Bizonyos azonban, hogy ez a nap mindenkor hatott a nemzeti közgondolkodásra. Akár azzal, hogy el akarták felejteni és színes nyomattá merevítették, akár azzal, hogy látszatra talán a kegyeletet is megsértve, nem annyira a históriát idézték, hanem annak a napnak csodáját akarták megfejteni. Megfejteni, megérteni, hogy szellemében cselekedhessenek. Ez a mostani, a százharmincnyolcadik március tizenötödike. És még most is akad elegendő ok a meditációra. Most újra. Hogy ne az ismert történelmet ismételgessük, hanem értsük ennek a nemzeti ünnepnek a titkát. Március tizenötödike ugyanis a magyar történelem legszorongatóbb kérdését tette fel. Mikor igazodunk igazán a világhoz, mégpedig nem az utánzás gyengeségével, hanem az ország reális érdekei szerint? A haladás és a nemzeti érdek harmóniája miként valósítható meg? Nem igaz az a közhely, hogy a progresszió és a nemzeti gondolat szükségszerűen, netán automatikusan találkozik. Március tizenötödikén a pesti nép, meg Petőfiék mozgásra kényszerítették a megszokások és kényelem nyűgébe belenyugodott vidéki országot. Megértették az idő múlását. Nemcsak azt, hogy a társadalom állapota végzetesen elmaradott. Nem nagyon akadt már akkoriban a Habsburgoknak még oly elszánt védelmezője (beleértve magát a bécsi kormányzatot), amely ezeket az állapotokat idealizálta volna. Március tizenötödikén azt értették meg, hogy most érkezett el a cselekvés pillanata. Hogy, meglehet, a reformok lassabban is megvalósíthatók, hogy előbb vagy utóbb bizonyosan a progresszió erői bizonyulnak hatásosabbaknak, de egyáltalán nem mindegy, hogy mikor tesz ezért az ország, a társadalom. DETOFIÉK VOLTAK az elsők, akik felismerték, hogy Európa fejlődése anynyira felgyorsult, hogy a versenyt rákényszeríti a népekre, az országokra. Természetesen a hajdani szóhasználat más volt: nem versenyről esett szó, hanem például a nemzeti büszkeség követelményeiről. De a lemaradás veszélye egyértelműen fogalmazódott meg. A politikai rendszer fejlettségét tekintve ugyanúgy, mint az 1848-at megelőző évtizedekben a gazdasági élet korszerűsítését célzó törekvésekben. Az a forradalmi lobogás, amelyet irodalmias gondolkozásmódunk szeret nagyon is romantikus színekben látni és láttatni, valójában a politikai realizmusnak olyan, históriánkban, sajnos, ritka példája, amelyet nem szabad elfelejtenünk. A márciusi követelések egyértelműen a polgári fejlődés szigorú szabályainak figyelembevételével fogalmazódtak meg. És téved, aki azt hiszi, hogy a pillanat által a közvéleménybe „bedobott” ötletek voltak. Az 1848-at megelőző másfél évtized a kollektív tanulás ideje volt ebben az országban. Akkor kezdi megismerni az értelmiség Magarországot, és akkor méri először a világhoz. Magától értetődik, hogy a verseny tovább nem halasztható. A tett pillanatát ismerték fel. A „ráérünk arra még”-szemlélet végét jelentette március tizenötödike. Egyetlen nap eseményei világossá tették, hogy az ország előtt a halaszthatatlan tennivalók sokasága halmozódott fel. A reformkor tudásanyaga, a kor Európájának forradalmi légköre, a létében fenyegetett nemzeti tudat fogott össze, hogy döntsön a haladás dolgában. Hogy lehetetlenné tegyék a további halogatást, hogy ne engedjenek a rossz kompromisszumok kísértésének, hogy az egyéni és a csoportérdekek helyébe az egész társadalom érdekét helyezzék, s ezzel utat nyissanak a fejlődésnek. TÖRTÉNELMÜNK egyik legjelesebb napja március tizenötödike. Mert realizmusra szorította a kortársakat. Mert igaz módon felidézett emléke ma is erre a valóságközpontúságra, az ország és a világ harmóniájának szükségességére nevel. E. Fehér Pál „Amely nemzet önmagát elhagyja az nem méltó a A márciusi eszmék nyomán 140 márciusában izgatott briv szél robogott végig Európán. Friss, tettekre serkentő tavaszi szél, amelyet már a télután különös fuvallatok előztek meg. Európa népei nyugtalankodtak, már igen nehéznek érezték a hatalom reájuk nehezedő terheit. Emberségesebb, elviselhetőbb, boldogabb életre vágytak. Ekkor — még a tevőleges forradalmi megmozdulások előtt — mint egy világító fáklya, megjelent Londonban február 24-én a Kommunista Kiáltvány, szabadságot és emberi sorsot kínált a kizsákmányolt tömegeknek. E két gondolat Európa népeinek a szívében megfogamzott és százharmincnyolc évvel ezelőtt beköszöntött a népek tavasza. Metternich kancellár, a Habsburg-birodalom mindenható ura, a tapasztalt politikus, 1848 elején így nyilatkozott: „Nem vagyok próféta, nem tudom mi lesz. De öreg orvos vagyok és meg tudom különböztetni a múló betegséget a haláltól és az utóbbi előtt állunk.” Január 12-én Palermo, 27-én Nápoly népe kelt fel. Párizs népe éppen a Kommunista Kiáltvány megjelenésének a napján űzte el Lajos Fülöp királyt és kikiáltotta újra a köztársaságot. Németország akkor még nem volt egységes állam, számtalan kis fejedelemségre oszlott s Poroszországot kivéve a nép e helyi uralmakat sorra megdöntötte. Mint a préritűz, száguldott végig a forradalom Európán. Március 13-án elérte a Habsburg-birodalom szívét, Bécset is. Metternich jóslata beteljesedett, ő maga kancellárságáról lemondva gyorsan eltűnt Bécsből. A Habsburg-birodalom legnagyobb országában, 1910 Magyarországon, már régóta munkálkodott az elégedetlenség. Ennek olyan politikai, gazdasági és társadalmi okai voltak, amelyekre évszázadok óta hiába kértek orvoslást. A magyar nép mögött levert, elbukott szabadságküzdelmek emlékei állottak, de ezek az előzmények a pesti ifjúságot nem riasztották el. Nem féltek a reformokért szót emelni a kor irányító szellemi vezérei: Széchenyi, Deák, Kossuth, Batthyány, Pulszky és a hozzájuk csatlakozott írók, költők: Vörösmarty, Jókai, Petőfi, Eötvös és Csányi sem. És még hosszan lehetne sorolni a neveket. Ilyen előzmények után értesültek Pesten, március 14-én este a bécsi forradalmi eseményekről. A Pilvax kávéházban összegyűlt egyetemi ifjak, költők és a polgárok előtt Vasvári Pál mondotta ekkor: „Egész Európa tengere forr s a népek újjászületésének meg kell történni. Jajj annak a nemzetnek, mely még most is közönynyel tudna tekinteni a nagyszerű világeseményekre... Most vagy soha! — Amely nemzet önmagát elhagyja, az nem méltó a szabadságra.” Másnap, március 15-én az ifjúság a Pilvaxban összeült, hogy megtárgyalja a tennivalókat. Petőfi Sándor elhozta a Nemzeti dal című versét. Irinyi József a „Mit kíván a magyar nemzet” 12 pontját tette a márványasztalra. Jókai a 12 pontot népszerű formába öntötte, ott a helyszínen. Csak azt nem tudták, hogy miként tovább? Jókai emlékirataiban e napról így emlékezik: ...„Apelláljunk a népre! Ez volt közös megegyezésünk. .. .a pesti eldöntő mozgalomnak a lelke maga volt Petőfi. Az ő hazaszeretettől lángoló, szabadságérzettől áthatott költeményei voltak az előhírnökei az új korszaknak... Az ő lelke volt a korszellem vezető fáklyája.” A márciusi “rihét másképp, mint Jókai és Petőfi személyével szoros öszszefüggésben szemlélni, ők voltak tolluk erejével a szellemi irányítók és a bennük élő lelkesedés irtózatos erejű motorja volt az eseményeknek. Amikor a márciusi ifjak nevében egy ország nyilvánossága elé álltak, Jókai 23, Petőfi pedig 25 éves volt. A 12. pontot Jókai az írótársainak felolvasta. Erről így írt később: „Valami villamos melegség állta el akkor minden tagomat; érzem, hogy végzetes szó az, amihez kezdek, de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is. Utánam Petőfi olvasd fel halottföltámasztó költeményét: „Talpra magyar, ki a haza!” A hatalom nem számított ilyen erejű népi megmozdulásra és hátrált. Nem csak a 12 pont követelései, hanem azok hangoztatásának és terjesztésének bátorsága rendítették meg a reakció képviselőit. Az ifjúság és a reformokat követelők kicsiny csoportja csak eszmei vonalon jelentett nagy erőt, de a nép tömegeinek a támogatása nélkül már aznap elbukott volna a forradalom. A nép azonban melléjük állott, a potenciális erőt ők jelentették, hiszen már Budára, a Helytartó Tanács elé mintegy húszezer ember vonult fel. Azon a hideg, a forradalom belső tüze hevítette a résztvevőket, pedig akkor még nem is sejtették, hogy e nap eseményei és az elért eredményei, egykor Magyarország legnevezetesebb fordulópontjaként fognak a történelemben szerepelni. A 138 évvel ezelőtti március 15 óta három háború zajlott le, közben óriásit változott a világ arculata és benne népeink sorsa. 1848. március 15-ében a változási folyamatot ünnepeljük, amelyet a kor ifjúsága, népe indított el. Minden kornak megvannak a maga feladatai, amelyek megvalósításához az ifjúság akarására és erejére van szükség. Az ifjakból idővel öregek lesznek, de az ő lelkesedésükkel, önzetlenségükkel megvalósított célok a saját jövőjüket, békés nyugalmukat szolgálják. Ma mi tekintünk vissza 1848. ifjúságára, szellemére, de eljön az az idő, amikor az elkövetkező nemzedékek szemében mi leszünk a harcos, régi ifjúság. Közel másfél évszázad távolából ama régi tavasz hangjai zsonganak körülöttünk és a múlt ködén át is látjuk közöttünk járni azoknak a szellemét, akik elindították az új eszméket. Kelenváry János Március 15-én reggel Pozsonyban az országgyűlés küldöttsége és a jurátusok hajón indulnak Bécsbe. (Egykorú metszet) Utassy József: Festő fák erejére Tüzek szállodái már a kertek, ragyogás ráz éget, földet, folyót. Kikeleti ágablakok nyílnak, piros rügyek, becsavart lobogók. Én, amíg a remény ága renget, tüzek tüze, márciusi gyermek, a festő fák erejére mondom: győzni, győzni kell a gyökereknek! Mátyás Ferenc: Makacs hajlam Hányán mentettük népünket Mohács óta, s mentjük szájaskodással manapság is, ó, balga költők, spártai jelleműek, kik hadsereggé növekedtünk a felkorbácsolt időben, és nézd a térképet, véletlen csupán, hogy fejetlen lángot nem vet a zöld babérkoszorú. S mégis, a rímekbe szedett istentelen imák, szent káromkodások láthatatlan ereje több volt a hasztalan elfolyt vérnél, a szellem lázadása, e makacs hajlam tett valamit e rokontalan kis nyelven azért, hogy mégis él a magyar, testvéri szövetségben a józan népek közösségében. A Pilvaxban A közvélemény asztalánál nagy a füst, és még nagyobb a zaj. Egy fiatal lapszerkesztő harsány hangon hirdeti, hogy Párizsban győzött a forradalom, a Bourbonok örökre elűzve, nincs más király, csak Hugó Viktor! — Már Bécsben forronganak — teszi hozzá lelkesülten, mire egy másik ifjú óriás fájdalmasan sóhajtja: — Csak mi alszunk, csak mi maradunk a régiben! Tenni kellene már valamit! — Mi van Petőfivel? — kérdezi a fiatal lapszerkesztő. — Népgyűlést akar a Rákoson — kiáltja egy karbonált köpenyes, Kossuth-szakállas jurátus —, második Dózsa György akar lenni, de jól is áll neki! Én többre tartom magánál Vörösmartynál. A Zalán futása költőjét tisztelem, mint apámat. Petőfit imádom, mint istenemet! Ő az igazi népköltő, nagyobb, mint Csokonai és Himfy! Az írók fizettek, már aki fizetett, mert hiszen holnap is nap lesz, talán különb, mint ez a mai; kivonultak a kora márciusi estébe a Fra Diavolo bordalát énekelve. Salaváry, a komáromi nábob jött barátaival, Léviussal, a budai dárdás polgárral, Laukával, a nagy tréfacsinálóval, Pákh Alberttel, aki olyan komoly arcot vágott állandóan, mint Heine a matracsírban, és végül utánuk kullogott Vándory, a nemzet napszámosa. Pákh kivételével mindnyájan mámorosak voltak a Komló, a Csiga, a Kispipa és a Licinius boraitól, és a szívükben szokatlan márciusi zsongást éreztek. Lauka már éppen ódát akart írni Salaváryhoz, de Pákh Albert önérzetesen szólt oda neki: — De olcsón adod magadat, polgártárs! Magyar író ne legyen szolgája senki emberfiának, csak a magyar nemzetnek! Addig nem lesz becsülete a literatúrának, amíg minden dínom-dánomnak vőfélyei lesztek. Lám, Petőfi inkább ír verset az anyám tyúkjáról, vagy arról, hogy kis furulyám szomorú fűz ága, mint holmi üresfejű potentátról. Salaváry Jókai Móric után érdeklődött, aki szegről-végről atyafia. Mikor megtudta, hogy már nem patvarista, hanem a regény- és beszélyírásra adta ábrándos szőke fejét, nagyon rosszallotta a dolgot. — Hat ökör se húzza ki többé az irodalomból — tette hozzá Lauka némi kárörömmel. Lévius hevesen kifakadt az ifjúság ellen, amely mindig politizál, és mindig konspirál! Ott vannak a Karok és Rendek, majd eligazítják azok az ország dolgát, ott van a helytartó tanács, majd rendet csinál az, és ott van mindenekfölött Ferdinandus ő szent felsége, majd gondját viselte a hű népének. Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban egy sápadt, nyurga fiatalember alakja. Felleghajtóját meglengette a márciusi szél, égő tekintete elnézett a hangos társaság fölött. Önérzetes léptekkel ment a közvélemény asztalához, papirost, tentát, tollat kért a pincsér polgártárstól, és lázasan írni kezdett. Salaváry lassan, de biztosan álmosodoa, végül egyet ásítva kérdezte Lankától: — Hányadika lesz holnap? — Holnap már ma van, pajtás — válaszolt dán Gunárosz — ma pedig éppen tizenharmadika van. — Március? — kérdezte elázottan a komáromi nábob. — Március — felelte Lauka helyett a nemzet napszámosa, Vándory. — Próba a Bánk bánból. Jelesdarab. Laborfalvy remekel benne. Én egy békétlen leszek benne. — Mikor adjátok? — Tizenötödikén. A nyurga ifjú a közvélemény asztalánál éppen befejezte a verset. Juhász Gyula