Zalai Hírlap, 1993. január (49. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-20 / 16. szám
1993. január 20., SZERDA Barokk mesterek a hangversenypódiumokon Ha hétfő , akkor koncert Talán még az „átkos” hatnapos televíziózás korából maradt, hogy a komolyzenei koncertek ideje rendesen: hétfő. Bár változtak is az idők (és a tévé műsorrendje), a hétindító szerencsére a hangversenyeké maradt, a zenebarátok örömére... Zalaegerszegen A Bach-koncertsorozat újabb hangversenyéhez érkezvén a muzsikus-család motettáiból hallhattunk négy darabot, majd Johann Christoph Bach B-dúr szimfóniáját, Torelli Trombitaversenyét és a „nagy” Bach, Johann Sebastian 20. kantátáját szólaltatta meg a Zalaegerszegi Szimfonikus Zenekar, s vendégük, a fővárosi Cantus Corvinus Énekegyüttes a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben. A Cantus Corvinus páréves fennállása alatt jelentős historikus zenei rangot vívott ki magának, nem utolsósorban ifjú karnagyának, Klembala Géza régizenei elkötelezettsége és felkészültsége okán. A főként reneszánsz madrigálokkal, madrigál-komédiákkal ismertté vált együttes tagjai maguk is zenészek (énekesek), csupán „anyagi” okokból illethetjük hát őket a „félprofi” jelzővel, reményeik szerint már nem sokáig... Legtöbb fellépésüket ma mégis a barokk jegyzi: a Fővárosi Főplébánia Templomban indítottak Bach kantáta-sorozatot, melyet a rádió is közvetít; nemrégiben megjelent hanglemezük is három Bach-kantátát tartalmaz. Óriási „memoriter” feladvány a kétszáz Bach-kantáta megszólaltatása, de mint karnagyuk megjegyezte, a barokk nagymester zenei nyelvezete, stílusa egyre közelebbi számukra; ez enyhíti a folyamatos tanulás cseppet sem könnyű feladatát. Az egerszegi szimfonikusok karnagya, Gellért Zoltán érthetően ragaszkodik ahhoz, hogy együttese új és új impulzusok, karnagyok „keze” és szelleme alatt csiszolódjék. Ezúttal a szimfonikusokból létrehozott kamaraegyüttes tagjai álltak jelentős kihívás előtt, akik Bach 20. kantátájának (O Ewigkeit, du Donnerwort) megszólaltatására vállalkoztak a Cantus Corvinussal, s remek vendég-szólistáikkal — Megyesi-Schwartz Lucia (alt), Kovács Szilveszter (basszus), Wittner Géza (tenor) és Bodnár Gábor (orgona) — együttesen. A koncert csúcspontját azonban mégsem e produkció jelentette, hanem a kezdésként felcsendülő a capella motetták, s a szimfonikusok önálló produkciói — így Vörös István immáron hagyományosan nívós szólójával —, Torelli Trombitaversenye és a B-dúr szimfónia az „ismeretlenebb” Bachtól — Johann Christophtól. Nagykanizsán A Nemzeti Filharmónia hagyományos hangversenysorozatának második koncertjére került sor hétfőn este Nagykanizsán. Ezúttal a szombathelyi Capella Savaria lépett fel, s közreműködőként — az egyébként kanizsai születésű—Zádori Máriát is hallhatta a közönség. Händel zenekari műveinek egyik legjelentősebb része az a 12 concerto grosso, amelyet 250 évvel ezelőtt ismert meg először a zenetörténet, s ennek a sorozatnak egyik darabjával indította műsorát a szombathelyi együttes. A szerző G-dúr concerto grosso-ját méltán jutalmazta hosszan tartó tapssal a közönség, hiszen a korhű hangszereken előadott darab kiváló bemutatkozási lehetőséget is jelentett. Antonio Vivaldi G-dúr fuvolaversenyével folytatódott a program, amelyet Mozart Exultate, jubilate című darabja követett. A szerző 12 éves korában, Milánóban vetette papírra ezt a háromtételes szóló-kantátáját, melyet a kor legünnepeltebb operaénekesének szánt — s melyet ezúttal Zádori Mária előadásában hallgathattak. A régi zene historikus előadásmódjának európai hírű művésze rendszeresen fellép az együttessel, s mint gyakorta, ezúttal is nagy sikert aratott a közönség körében. Eredetileg főúri szalonok asztali muzsikájának, amolyan háttérzenének íródott Telemann Tafelmusik című sorozata, amely a kanizsai hangverseny záródarabjaként szerepelt. A Tafelmusik II. kötetét — D-dúr szvit — a barokk stílus német ágának kiváló mestere, Telemann 1733-ban adatta ki. A sikeres hangverseny előadója, a Capella Savaria kamaraegyüttes 1981-es megalakulása óta a XVII-XVIII. századi muzsika interpretálásával szerzett hírnevet itthon és Európa számos pontján. Németh Pál fuvolaművész együttese ezúttal is méltán szerepelt sikerrel a kanizsai közönség előtt. (h.k. — l.b.) Bach 20. kantátája az egerszegi hangversenyteremben. (Mészáros T. László felvétele) TV-jegyzet helyett Dubrovnyik és a film Egy film, aminek semmi értelme nincs. Arra jó, hogy vasárnap este a vasalódeszka nyikorgása mellett a magyar televízióra fanyalodva (node, nem azért, mert...) valami szóljon. Mert a vasalás nagyon unalmas tud lenni. Olasz film, viszonylag jó nevekkel, bár 1967-ből rácsodálkozol, micsoda elvarázsolt nadrágkosztümökben voltak képesek járni az akkor már NŐK, hogy micsoda hajviselet, te jó ég, hogy micsoda pajeszok, micsoda smink. A sztoriból, a Hárem című film sztorijából egy mondatra emlékszel: a főhősnő egyszeresük azt mondja, elmegy Jugoszláviába 15 napra. Azt mondja Dubrovnyikba. Hova? Előre-hátra okokat kereső hajlamain dolgozni kezdenek. Dubrovnyik, azaz Raguza, amelyből Napóleon egy marsalljának hercegséget faragott. A hely, amely Adria második legszebb városa címet nyerte. A város, ahol a sziklákon szinte pattog a napsütés. A város, amely 1990. november 13. óta nincsen. Ekkor ugyanis légitámadás kezdődött ellene, s ma a XIII-XIV. század tengeri keresdelmének elosztóközpontja, a közigazgatás, városkormányozás finom rendszerének kimunkálója, már az 1200-as években gyógyszertár, aggok menhelye, egyéb szociális intézmények működtetője gyakorlatilag nincs a térképen. Nyikorgatod a vasalódeszkát, eszedbe jut, hogy lenyűgöző elméjű filozófustól hallottad nemrég, Európában nem szabad harcolni, mert ha egy bombát ledobnak, 2000 évet tesznek tönkre vele. A filozófusok gondolatai persze nemigen érdeklik a politikusokat, hadvezetőket, akik sikeresen vezették vissza Európa ezen zugát a középkori volumenű öldöklésbe. És most Dubrovnyik nincs. Illetve itt van a képernyőn. Titokzatos sikátorok, reneszánsz kastélyok, paloták, terecskék,megejtő zordonságukban a kedves fehér sziklák, piac, kikötő, tenger. A kultúra csipkés lelkű csücske. Amit Európa építészetben, lakóhelyválasztásban értékként létrehozott, azt Európa vad, őrült bikáján rohanva rombolta le. Dubrunyiknak nehezebb sóhajú a története, mint Pompejinek. De legalább levetítették ezt az ócska kis olasz filmet, hogy láthassuk még egyszer—Raguzát. — adzs — Kultúra ZALAI HÍRLAP 11 Mesemondókat várnak A TV2 és az MTA Néprajzi Kutatóintézete mesemondó találkozót szervez, amelyre bárki jelentkezhet , állampolgárságára való tekintet nélkül. Azok jelentkezését várják, akik szeretnek magyar nyelven mesét mondani. A jelentkezést postai levelezőlapon legkésőbb március 1-ig lehet megtenni a Magyar Televízió, Gerhardt Produceri Iroda (Bp.Szabadság tér 17.) címén. Meghallgatások után levélben kapnak értesítést azok, akik a televízió nyilvánossága elé kerülhetnek ez év őszén. További felvilágosítást a fenti címen, valamint az 1/111 -66-80- as telefonszámon kérhetnek a verseny iránt érdeklődők. Még a viccek is azonosak... Clive Wood — magyar film hőse Hogy kerül egy angol színész egy magyar televíziós filmsorozat egyik főszerepébe? Hát az valójában nagyon egyszerű. Úgy, hogy meghívják. Történt, hogy Prekop Gabriella forgatókönyve alapján készült Márton István rendezte hatrészes tévéfilmben, A glóbusz címűben szükség volt egy angol színészre. Lapozgatták hát a produceri irodák ajánlatait, mígnem megakadt a tekintetük a harminchét éves Clive Wood-on. (Játszott színházban Peter O'Toole rendezésében a Macbethben, a Royal Shakespeare Company Lear-vállalkozásában, az Antonius és Kleopátrában, s az V. Henrikben. Telefonok, levélváltás, majd elküldték a forgatókönyvet. — Megtetszett. Úgy tűnt, ez a szerep nagy kihívás, s a párbeszédek messzemenően jobbak az átlagos angol sorozatokénál, így hát elvállaltam. — Mit tudott ideutazása előtt Magyarországról? —Bevallom, nem sokat. Elővettem a fiam földgömbjét. Azt tudtam még, mert a tévében láttam, hogy itt mindig, mindenért sorba állnak. — És mit tapasztalt? — Nem tudom, milyen volt korábban. De most Budapest ugyanolyan város, mint bármely nagyváros Európában. Olyanok az utcák, az emberek... Sajnálom, hogy minden szabadidőm munkával telik, mert készülnöm kell a szerepekre. Nem tudom járni a várost. Mindennap tíz hosszt úszom, utána szauna, majd vissza a forgatókönyvhöz. Alig várom, hogy a felvételek befejeztével jöhessen a családom és körülnézhessek a kedvem szerint. — Pályája során megfordult sok helyütt. Forgatott Bécsben közvetlenül a színiiskola elvégzése után, de dolgozott a Fülöpszigeteken, Trinidadban és Thaiföldön is... — A színész a világon mindenütt egyforma. Mindenki ugyanúgy dolgozik, ugyanolyan módszerekkel, nyelvtől, földrajzi helytől függetlenül. Nincs különbség. Akik ebben a szakmában dolgoznak, azok, úgy tűnik, megtalálták helyüket a világban, örömöt lelnek a munkájukban. Még a viccek is ugyanazok. A kellékes mindenütt készséges, az öltöztető mosolygós, a sminkes jópofa, még a hangmérnököknek is hasonlóak a vicceik. — És mi a legszokatlanabb? — Itt most én vagyok az egyetlen angol. Kimaradok a viccekből, mert nem értem a szavakat, csak a szituációkat. A legizgalmasabb számomra, ahogy Márton István rendező dolgozik. Én eddig a rövid beállításokhoz szoktam. Most egész jeleneteket veszünk. Ez színészileg sokkal bonyolultabb feladat. De a partnereim csodálatosak. A tekintetükkel is segítenek. Értem így őket akkor is, ha a szavak cserben hagynak. Roppant önzetlenek. —Mi volt eddig a legnehezebb? —Az országúti jelenet. Szörnyű volt, szemben a forgalommal, másutt a kormány, másutt a sebváltó, s két oldalnyi szöveget kellett mondanom magyarul, mintha érteném, amiről beszélgetünk. Folyt rólam a víz, és zsibbadt kezem, lábam. Remélem, a nézők ezt nem érzékelik majd. (MTI-Press) Józsa Ágnes Clive Wood és Udvaros Dorottya a forgatáson. „Ezekkel a gyerekekkel öröm együtt dolgozni' Színjátszás a Vörösmarty-iskolában Pénteken, a Magyar Kultúra Napján mutatkozik be Lenti szélesebb nézőközönsége előtt a helyi Vörösmarty Általános Iskola irodalmi színpada. A gyerekek Saliné Pörzse Enikő tanárnő vezetésével állították színpadra Lionel Bart Oliver című musicaljét. — Az ötlet bennem 2 éve született meg — mesélt a csoportról a tanárnő. — E tanévtől önként szerveződő csoporttal sikerült formába önteni az álmomat. Szeptember utolsó hetében indultunk 23 fővel, a mai napig még 6 tanuló csatlakozott hozzánk. Ők valamennyien lányok, talán mert a fiúk kevésbé vállalkozóak. Ezekkel a gyerekekkel öröm dolgozni. Ösztönösen ráéreznek a szerepjátszás lényegére. Velük együtt, az ő ötleteiket felhasználva dolgozunk. — Nagyon szeretek irodalmi szakkörbe járni, mert akármilyen fáradtan érkezem is ide, itt kikapcsolódom. Szeretem a színjátszást, és öröm, ha az emberek látják, hogy élvezem, amit csinálok. Remélem, tudásom legjavát tudom nyújtani a nézőközönségnek —mondta a hetedikes Somogyi Éva. — A napi 6-7 óra tanulás, az énekkar és edzések mellett 2 órát próbálunk — tette hozzá Balazsicz Renáta, Olivér egyik alakítója. Magáról a darabról szólva a tanárnő elmondta, hogy azért döntöttek egy musical mellett, mert a csoport alapvetően a zenetagozatos osztályra épül. 16 órányi próba után mutatkoztak be először az iskola dolgozói és tanulói előtt. Érdekesen alakult a szereposztás is, az ifjú színészpalánták választhatták ki a nekik szimpatikus figurákat. — Én gengsztert szerettem volna alakítani, akárcsak egyik osztálytársam. Talán azért én kaptam meg a lehetőséget, mert előbb szóltam a tanár néninek, de Krisztinek is nagyon jó szerep jutott — mondta a Bilit alakító Gyenes Réka. —Nemcsak a szereposztásba szólhattunk bele. Enikő néni és a csoport együttes ötletei alapján alakítottuk ki a tánckoreográfiákat is. Mindenki hozzáadta a tudását — fűzte tovább a nyolcadikos Rákos Krisztina. —Az osztálytársaknak is tetszett a darab — folytatta a „másik” Olivér, azaz Szekeres Katalin. De az igazi megmérettetés pénteken vár ránk. Szüleink, a város lakói előtt mutatkozunk be. Most egymásért izgulunk, hogy az igazi premier is jól sike A tanárnő elmondta: több felkérés érkezett már hozzájuk, hívják őket a város iskolái, a környező falvak. S mindezt egy árva fillér nélkül hozták létre. — za —